Roswell Six - Terra Incognita: Beyond The Horizon

írta garael | 2009.08.14.

Megjelenés: 2009

Kiadó: ProgRock Records

Weblap: www.myspace.com/roswellsix

Stílus: prog.metal/rock/space metal

Származás: USA

 

Zenészek
James LaBrie - Vocals (DREAM THEATER, FRAMESHIFT) John Payne - Vocals (ex-ASIA) Lana Lane - Vocals Michael Sadler - Vocals (ex-SAGA) Gary Wehrkamp - Guitar(SHADOW GALLERY, AMARAN'S PLIGHT) Chris Brown - Guitar (GHOST CIRCUS) David Ragsdale - Violin (KANSAS) Mike Alvarez - Cello Martin Orford - Flute (ex-IQ, ex-Jadis) Erik Norlander - Keyboard(ROCKET SCIENTISTS, LANA LANE, SOLO) Kurt Barabas - Bass (UNDER THE SUN, AMARAN'S PLIGHT) Chris Quirarte - Drums (PRYMARY)
Dalcímek
01 - Ishalem 02 - The Call of The Sea 03 - I Am The Point 04 - Letters In A Bottle 05 - Halfway 06 - Anchored 07 - Here Be Monsters 08 - The Sinking of The Luminara 09 - The Winds of War 10 - Swept Away 11 - Beyond The Horizon 12 - Merciful Tides 13 - The Edge of The World
Értékelés

Jóllehet, vérfan sci-fi korszakomnak már vagy 15 éve vége van, azért még mindig felkapom a fejem egy-egy, a nyolcvanas-kilencvenes években megszeretett í­ró új regényének hí­rére, s elfog az a különös nosztalgia, mely általában minden emberben kiváltódik, ha felnőtté válásának valamilyen meghatározó momentumát idézi fel egy emlékébresztő művészi alkotás. Ebből következően az új metal-opera hallatán nem is a felvonultatott szupercsapat, hanem a project koncepciójának kiagyalója hí­vta fel igazán figyelmem a Roswell Six-re: Kevin J. Anderson többek között a Star-Wars, a Dűne és az X-akták univerzum meghatározó alakjaként-társszerzőjeként aratott osztatlan sikert a fantasztikus irodalom hí­vei között. A Terra Incognita egy újabb, tervezett regényfolyam az í­ró tollából, melynek The Edge Of The World c. bevezető kötete ez év júniusában került a könyvesboltok polcaira. Mint a space rock meglehetős kedvelője, meg sem lepődtem, hogy Anderson bevallása szerinti egyik fő inspiráló forrása a zene: talán ez vezette ahhoz, hogy az általa teremtett új világot némileg átformálva, kiterjesztve és továbbfejlesztve egy koncept prog.rock album alapjává tegye - feleségével, a szerkesztő Rebecca Moesta-val sikerült is a történetet egy 13 számos metal/rock opera elemeire ráfűzni, melynek muzikális formába öntéséhez aztán igazi szupercsapatot sikerült verbuválni. A zenei bázisért Eric Norlander billentyűs lett a felelős, ki élve a lehetőséggel amolyan Ayreon tí­pusú űrfeelinget varázsolt az azt megkí­vánó szövegkörnyezet köré. A családi alap jól működött a sztori í­rásánál, nem véletlen tehát, hogy a zenei megvalósí­tás másik vezéralakja Eric felesége, a gótikus hercegnő, Lana Lane lett, ki természetesen nem csak a rokoni kapcsolatok, hanem elbűvölő hangjának köszönhetően lett a történet fő szólistája. Mellette James LaBrie amolyan húzónévként vezeti a progresszivitás fonalát, rajta kí­vül még két igazi AOR nagyágyú, Michael Sadler, a Saga volt énekese, és John Payne ex-Asia vokalista okozott kellemes meglepetést a régen hallott nevek feltűnési skáláján. Az instrumentumok terén sem kispályások gyűltek össze, aki járatos kissé a progresszí­v metal életben, minden bizonnyal könnybe lábadó szemekkel nézi a hangszerek kezelőinek és anyacsapataik nevét: külön csemege, hogy a szimfonikus hangzás elérésében nem csak a billentyűk kissé szintetikus hangzásának van szerepe, a hegedűt és cselló hangját itt bizony teljes valójában élvezheti a vájtfülű hallgatóság. Ezek után térjünk is rá a zenére: az énekesek által képviselt műfaji sajátosságok azt hiszem, abszolút mértékben leképeződtek a dallamszerkezetekben, a billentyű által varázsolt "space hangzás" pedig a szöveghez illő környezetbe helyezve azokat teremtett amolyan AOR-progresszí­v űr rockoperát (na most aztán jól bekategorizáltam, Kotta barátom minden bizonnyal a fejét fogja). Aki a műfaj döngölősebb, metalosabb válfaját szereti, az nem biztos, hogy megtalálja a számí­tását, itt bizony inkább a finomabb, lassabb kibontású megoldások a dominánsak. Nem véletlenül hoztam már fel egyszer Ayreon nevét, a megteremtett zenei anyag valahol az Universal Migrator vonalán mozogva bontja ki a történet hangulati és cselekvési rétegeit, nagy hangsúlyt helyezve a monumentalitás, a végtelenség kissé dehumanizáló jellegének folytonos érzékeltetésére, melyet az énekesek hangja mégis emberközelivé, tapasztalhatóvá, felfoghatóvá tud tenni. A történetre nem akarok kitérni, aki egyébként nem tud olyan szinten angolul, hogy követni tudja az eseményeket, nem fog lemaradni semmi olyanról, mely jelentősen növelné az élvezeti értéket, hiszen a dalok által megfogalmazott hangulat plasztikusan jelení­ti meg a szövegi mondanivalót. Kissé féltem, hogy LaBrie mit fog kezdeni társai tehetségének fényében, szerencsére csak ismételni tudom, amit a The True Symphonic Rockestra-nál is már tapasztaltam: Jamesnek sikerült kilábalnia a hangszálait sújtó betegségéből, ráadásul a dalok emocionális jellegénél fogva lehetőség van hangja legerősebb oldalának, az érzelmi tolmácsolás képességének kibontakoztatásához. Emellett valahol ő képviseli leginkább a "metal"-t, amit például a harmadik, I am the Point c. számban művel, maga az érzelmes metal éneklés iskolapéldája. Payne és Sadler természetesen hozza azt a minőséget, amit megszokhattunk tőlük, teljesí­tményük egyszerűen hibátlan, Lane pedig - jóllehet én nem szeretem ezt a gótikus szoprán megszólalást - a főszerephez méltóan, ilyen "vetélytársakkal" szemben is megállva a helyét görgeti a történet vezérfonalát. A progresszivitást már az album dramaturgiájában is fellehető, hiszen egy több mint 11 perces "összefoglalással" kezdeni még ebben a műfajban is szokatlan. Az egységes hangulati kép a "tömörsége" ellenére is fel tud mutatni olyan apró momentumokat, melyek szintén túlmutatnak a bevett tradí­ciókon és sémákon, a Letters in a Bottle Morricone témából kibontakozó AOR balladája számomra az album csúcspontját jelenti, és ez azért is meglepő, mert általában véreset hányok (könnyfakadás helyett) az érzelmes lí­raiaktól.

Pontszám: 9