Cain's Offering: Gather The Faithful
írta Mike | 2009.08.05.
Megjelenés: 2009
Kiadó: Marquee/Avalon & Frontiers Records
Weblap: www.cainsoffering.com/
Stílus: Heavy Metal
Származás: Finnország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Amikor az egyszeri ember meghallja az enyhén giccs-ízű supergroup, ne adj' isten all-star-band kifejezéseket, két fejvakargatás között azt sem tudja, örüljön-e neki, vagy ne, merthogy: összejön sok jó és tehetséges koma, bedobják, amijük van (bízzunk benne, hogy csak a tehetségüket), majd valami döbbenetesen nagyszerűt kotyvasztanak boszorkánykonyhájukban; ám a másik oldal már félve tekint az efféle zengzetes szódobálásokra, elég csak a kétezres évek közepének Real Madridját felhozni, amely csapat papíron maga volt a Galaktikus Sztárbrigád, aztán a nemzetközi eredmények csak nem jöttek... De említhetném a frissen verbuvált, valóban világsztárokból álló Chickenfootot is, akiknek nemrégiben megjelent bemutatkozó CD-jük kissé rutinszagú és ötlettelen szoba-rockot rejt.
Tehát e fenti focis hasonlat nyilván túlzó kissé, mert bár a debütáló Cain's Offeringben legalább két darab – csúnya szóval – "kvázi-sztárt" számolhatunk, nevük hallatán azért nem lesz tolongás a fájlmegosztókon és a lemezboltokban (egy Real-meccsen meg mindig). Pedig most itt molyolgat két ex-Sonata Arcticá-s siheder, no és az a Timo Kotipelto, aki főállásban az utóbbi évek egyik legnagyobb rock-szappanoperáját kanyarító Stratovariusban rendez sikolyversenyt a denevérekkel. És úgy néz ki, mint David Duchovny, lóhajjal. Szóval, ha az ilyenféle arcok összeborulnak, mindig nagy a várakozást enyhítendő körömrágás meg az elvárás. Kérdés, ama léc leveretik-e avagy sem?
No, nézzük. Azok a fránya borítók! Hát elsőként nem azt látja meg a szem? Dehogynem! Nem mondanám, hogy Káinék bemutatkozása vállalhatatlan firkálmányt kapott a fedőlapra, ám ez a fajta koncepció annyira elkoptatott már, mint a trendi oldallánc a zenészeken. Jóllehet e műfaj szinte kötelező velejárója, ezúttal nincs szimfonikus intrózgatás, nincs narrátor-szerepben tetszelgő nagypapi, aki a sárkányok párzásáról mesél nekünk dörmögő hangon – ami van: azonnal berobbanó speed metal a My Queen Of Winter képében. Nem kell aggódni, szolid-szelíd kis zenebona ez, nem az a fajta nyers, thrash-közeli pusztítás, amely például a "Walls Of Jericho"-korabeli Helloweent jellemezte; ettől függetlenül lendületes, európai galoppmuzsika, szó se róla! Látszik azért, hol is van az a kutya elásva: mintha a régi Sonata Arctica illetve a szintén középkorszakos Stratovarius fiatalos hévvel elővezetett, ártatlan keménységű (azaz: puhaságú) sebességmániái köszönnének vissza ebbéli formában. És Kotipelto már nem is akar a denevérekkel versenyre kelni, nem erőlteti azokat a magasakat. A vastag akcentus viszont ugyanaz: a "spoken" nála még mindig "szpókén", haha!
Menjünk tovább: a More Than Friends-ben hiába vannak kellemetes power metalos riffek, ha az egész számnak annyi súlya van, mint egy rózsaszín mignonnak. Popzene ez, semmi kétség! Mondjuk, annak nem rossz, még ha a rádióbarát felfogás négy oldalról nyaldossa is a dalokat. Az Oceans Of Regret diszkós prüntyögése egy nagy tévedés, engem ezzel vallatni lehetne; véleményem szerint az ilyesminek nincs helye egy metal lemezen, legyek bármily liberális is. Ebben a nótában már több a szimfonikus körítés, amitől persze rögtön beugrik a Nightwish neve (rájuk azóta haragszom, mióta bevették a műanyag pompon-lánykát, de ettől még ugyanúgy eladnak pár millió lemezt). A negédes dallamok már-már a nyál-kategóriát súrolják, hiába a középtájt felbukkanó thrash-es cséphadarás... Kotipelto pedig – nagy hangi adottság ide vagy oda – borzalmas, ahogy affektál olykor, és sajnos még több ízben a későbbiekben. Nem egy férfias album ez, na.
A címadó szám egy instrumentális darab, filmzene-jellegű betétekkel, lassabb és gyors részek váltakozásával; még jó, hogy csak négy perc, mert kevés izgalmat rejt. Az Into The Blue lehetne a következő meleg-felvonulás himnusza; nem akarok megbántani senkit, de itt már kilóg az a bizonyos lóláb: ez a puncs-puha pátoszban pancsoló ballada olyannyira szirupos, hogy lavórt kellett tennem a hangfalaim alá. Elvégre nem lehet mindenki Michael Weikath, aki '87-ben megírta a műfaj talán legszebb líráját A Tale That Wasn't Right címmel... A csorbát a Dawn Of Solace-szel sikerül némiképp kiköszörülni: jófajta speed metal-gránát ez, a korong egyik, ha nem a legjobbja! (Igaz az is, hogy egy szemernyi eredetiség nincs benne, ezeket a kapkodós témákat a Sonata Arctica tíz évvel ezelőtt megírta a Blank File képében.)
Jön a Thorn In My Side, és jön vele együtt a Nightwish-hatás, de ez most egész megkapó. Sláger a javából, koncertek favoritja lehet a nagyívű refrénje illetve a menetelős tempója révén. A Morpheus In A Masquerade-nek csak a címe jó, maga a szám unalmas, mint egyszeri embernek a Tőke; Kotipelto úr pedig ismét nazálisan nyafog, ez hogyhogy senkinek sem tűnt fel a stúdióban? Ráadásul a dallamai itt (is) hajmeresztően kisiskolások, sokszor olyanok, mint egy bugyutácska gyermekmondóka. Azt meg végképp nem értem, miért kellett hét percig húzni. Lapozzunk is hamar! A Stolen Waters úgy kezd, mint a Helloween I Want Out-ja, aztán van egy csipetnyi power zúzda, és nagy sajnálatomra – igen, igen! – a verzékben megint jön a slájmtenger á la Kotipelto. Legalább a refrént tisztességgel megírták, és a szólókra sem lehet panasz, Jani Liimatainen teker rendesen... Jut eszembe: noha az európai melodikus heavy metalra jellemzőek a túlburjánzott, hosszadalmas (iker)gitárszólók (ahogy például a germán tökfejek esetében is), a Cain's Offering csínján bánik velük, jóllehet akadnak szép számmal gitár-billentyű párbajok. Az alig több mint háromnegyedórás lemezt a lírai Elegantly Broken vezeti le; kellemes kis dalocska, de nem borzongok bele a gyönyörűségbe. A fránya japánoknak még hozzácsaptak egy bónusznótát a CD-re, mégpedig a Tale Untold-ot, amely egy tipikus speedelés, középtempóval variálva. Szóval mi, többiek nem maradtunk le semmiről...
Legutóbbi hozzászólások