Hibria: The Skull Collectors
írta Kotta | 2009.07.29.
Megjelenés: 2009
Kiadó: Spiritual Beast/Universal
Weblap: www.hibria.com/
Stílus: power metal
Származás: Brazília
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Ez az album ugyan már 2008 végén megjelent Japánban és az év elején Európában is, azért talán érdemes néhány szót vesztegetni rá még most is, mindenképpen egy ajánlott zenekarról van szó ugyanis. Leginkább azért, mert az általuk képviselt stílus - legalább is ebben a direkt, arcba mászó formájában - meglehetősen alulreprezentált manapság. A Hibria egyfajta underground legenda, legalább is Brazíliában. 1997-ben jelent meg első demójuk, az eltelt 11 év alatt azonban mindössze 2 nagylemezre futotta (+ egy három számos EP). A 2004-es bemutatkozó albumukra, a Defying the Rules-ra sokan felkapták a fejüket (legjobb debüt a német Rock Hard magazin szerint, 6 hétig listavezető Japánban a HMV eladásait tekintve Heavy Metal kategóriában, stb.), nehezen érthető tehát, miért kellet várni négy évet. Mindazonáltal megérte. A The Skull Collectors, elődjéhez hasonlóan, egy adott koncepció köré fonódik, legalább is a dalok szövegét tekintve. Mégsem tipikus koncept-lemez, nincsenek összekötő szövegek, zeneileg sem túl változatos: "mindössze" 9 bivalyerős speed/power himnusz sorakozik a lemezen, amik úgy gázolnak át a hallgatón, mint egy száguldó tehervonat szerelvényei. A nyitó Tiger Punch hallatán az első, ami beugrik, az a Helloween. Nem csak a sodró lendületű gitártémák és a magas tartományokban szárnyaló ének miatt, de a hangsúlyos, dinamikus bőgőjáték okán is. Markus Grosskopf's Bass Invaders-én hallottam hasonló basszusfutamokat legutóbb. Aztán finomodik az összkép, egyes zenei megoldásokban, dallamokban visszaköszön a honfitárs Angra, de a felfokozott tempó miatt akár a Dragonforce is eszünkbe juthat. Az sem jár azonban messze az igazságtól, aki a legendás Racer X, vagy a jelenleg is időnként felbukkanó Driver szellemét véli felfedezni az erőteljes riffekben és a rájuk pakolt remek dallamokban. Muszáj leszögeznem: ez egy nagyon jó kis lemez. Ugyanakkor megértem azt is, ha valaki netán besokall 50 percnyi döngöléstől. Nem mondom, néha jól esne egy kicsit több középtempó. Másrészt éppen ez teszi különlegessé a produkciót, egyben alkalmassá arra, hogy a feszültséget egy fárasztó nap után némi headbanggel vezessük le. Atya világ, milyen gyilkos lehet ez a tempó élőben! Igaz, hogy nem találták fel a spanyolviaszt, de amit csinálnak, az nagyon rendben van! Végül, de nem utolsó sorban, röviden kitérek a zenészekre is. Marco Panichi-ről már volt szó fentebb, de a Camargo/Kasper gitárduóról is érdemes annyit megjegyezni, hogy nem csak ritmusok, de szólók tekintetében is figyelemreméltót alkotnak. Bemutatnak itt mindent, amit power metalban tudni illik, külön-külön és együtt is nagyokat tekernek. Iuri Sanson megbízhatóan hozza a magas és a közép tartományokat is, hangja kellően karcos ahhoz, hogy ne legyen idegesítő még hosszabb távon sem. Eduardo Baldo friss tag a bandában, de ez egyáltalán nem érződik, magabiztosan hozza a lendületes tempókat, imitt-amott ötletesen díszítgetve azokat. Nincs gyenge láncszem.
Legutóbbi hozzászólások