Énekórák a (hard)Rocksuliban: Jorn, Pure Inc., Triosphere 2008. 11. 26. Diesel Klub

Nagy várakozással indultunk el a Népliget fái közé ezen az igen hidegre és jegesre sikeredett novemberi napon, ahol azonban a kezdés előtt két órával éppen a rémület perceinek lettünk tanúi... Történt ugyanis, hogy a rockot szerető közönség helyett, az orvosi ügyelet érkezett, méghozzá Gianni Pontillohoz, a Pure Inc. zenekar énekeséhez, aki komoly gyomorbántalmakkal küzdött. Első körben a helyzet annyira kilátástalannak tűnt, hogy a koncert lemondása is a levegőben lógott. Végül sikerült úrrá lenni a bajon - amit most, ha nem baj, nem ecsetelnék -, és biztossá vált a csapat fellépése, aminek már csak azért is örültünk, mert a héten nagyon készültünk a koncertjükre, főleg a Parasites & Worms cí­mű lemezzel. Mielőtt azonban a Pure Inc. szí­npadra állhatott volna, a tavaly szintén a Jorn turnén megismert norvég Triosphere csapott a húrok közé. Triosphere Az impozáns külsővel és nagy kedvességgel megáldott basszusgitáros-énekesnő által vezetett banda most sem győzött meg. Nagy lelkesedéssel és igazán jól előadott, viszont nagyon unalmas és egysí­kú műsort hallhattunk, amit egyébként a közönség nagy része örömmel és tapssal fogadott. Gyaní­tom ebbe Ida bájai is közrejátszottak, valamint az a W.A.S.P.-blokk, amit a program vége felé toltak el, igen profin adaptálva azokat. Véleményem szerint, ha nem lennének a dalaik ennyire egyhangúak, akkor sokra vihetnék, mert ami a szí­npadról lejön, valóban szimpatikus. Pure Inc. A már a kezdésnél elhúzódni látszó estének két nagy kérdése volt számomra. Az egyik, vajon hogyan fog rám hatni a Pure Inc. zenéje, és vajon Gianni valóban annyira képzett énekes, amilyennek az albumon halhattuk (ez egy kérdés volt két részben)? A kezdés után nem sokkal azonban, minden kételyem elmúlt. Elképesztő nagyot ütött a Pure csapata, és minden egészségügyi problémái ellenére Gianni akkorát énekelt, mint a ház. Nagyon szimpatikus volt számomra, hogy Gianni emlékezett arra, a szinte napra pontosan négy évvel ezelőtt elmaradt Michael Schenker koncertre, ahol Ők lettek volna a bemelegí­tő csapat, í­gy csak most sikerült eljutniuk hozzánk először. Mit mondjak, ezt én is nagyon bánom, mert akkor előbb eszmélhettem volna a Pure Inc. létére, legkedvencebb gitárosom fellépéséről már nem is szólva... A koncertre való felkészülésem sajnos nem jutott el addig, hogy korábbi albumaikkal is megismerkedjem, de a számomra még soha nem hallott dalok is egységet képeztek az új korong dalaival. Ráadásul egy minden tagjában szimpatikus zenekarral sikerült együtt tölteni azt a közel háromnegyed órát, ami rájuk jutott. Minden muzsikust ki lehetne emelni egytől egyig, de amelyik csapatban egy ilyen kvalitású frontember van, ott bizony minden szem és fül elsősorban Őrá figyel. Gianni Pontillo, kissé visszataszí­tó feminim mozgása mellett olyan fantasztikus estét produkált, ami után valóban nagy kérdés volt, vajon Jorn milyen formában lesz? Még inkább felmerült bennem ez a kérdés akkor, amikor a programjuk végén szinte belehasí­tott a levegőbe a Led Zeppelin Immigrant Songja, amin azért nem lepődtem meg, mert Gianni Pontillo Robert Plantéhez megdöbbentően hasonlí­tó énekstí­lusa miatt benne rezgett a levegőben, hogyha valami feldolgozás következik, akkor az biztosan egy Zepp lesz. Egy szó, mint száz, a Pure Inc. jött, látott és győzött. Ha mindenképpen bele kellene kötnöm a csapatba, akkor egy tanácsot mindenképpen adnék nekik; vegyenek be még egy gitárost, mert a koncerthangzásuk, főleg a szólóknál nagyon vékony volt. Már csak annyi kérdés merült fel bennem, vajon a Gotthard miért nem velük turnézgat Európában? Jorn A hosszúra nyúlt átszerelés után (persze lehet, hogy én voltam már türelmetlen) megérkezett az általam mindig csak Kishercegnek titulált Jorn Lande, hogy jó másfél óra múlva, mint Király távozzon a világot jelentő deszkákról. Számomra az első kérdés az állapota volt. Bocsánat, de rögtön egy dolog érdekelt, amikor megérkezett a zenészek után; vajon milyen töltöttségi állapotban van? Az első mosolya és mozdulata meggyőzött arról, hogy idén egy teljesen más Jorn Lande fog koncertet adni nekünk, mint tavaly. Így is lett. Idén nem volt kocsma a szí­npadon és a "réjben" napszemüveges faarc is ki lett cserélve, egy igazi rock hős tekintetére és előadására. Az első perctől az utolsóig élveztem a bulit, de ahogy láttam Jorn is. A csapatból csak a dobos Willy Bendiksen, és a szólógitáros Tore Moren maradt, mivel Jorn Viggo Lofstadt éppen a Pagan's Mind turnén vesz részt. Helyére Tor Erik Myhre érkezett, mí­g a basszusgitárosi poszton egy elképesztő fazon, Nic Angileri pengetett. Játékuk hallatán egy régi szlogen jutott eszembe; Maradjatok együtt! A műsor is érdekes volt, bár én szí­vesen kihagytam volna a Lonely Are The Brave lemez dalait, de ez ugye teljesen lehetetlennek tűnt, hiszen ennek a korongnak a bemutató turnéján voltunk. Nekem a Lonely Are The Brave egy belassult, kissé unalmas album, ami be is igazolódott a koncerten, hiszen ezeknél ült csak le a hangulat. Viszont változatlanul pont az ellenkezőjét lehet elmondani a The Duke album nótáiról, amire bizony igazán be tudott indulni a nagyérdemű. A nagyérdemű, mely csoportnak inkább a kisérdemű jelzőt adnám, hiszen igen foghí­jasnak volt mondható a terem, aminek miértjét, egy picit később szeretném taglalni. Visszatérve a hallottakra, a Shadow People, Stormcrow, Tungur Knivur, Blacksong, Are U Ready, Duke Of Love sorozat nekem mindent vitt, és persze a Jorn által a legjobb hard rock nótának tartott Stormbringer is letaglózott. Viszont, ami igazán hatott rám, az Jorn Lande tudása volt. Ennek az embernek olyan valami van a tulajdonában, amit őstehetségnek hí­vnak, és ahogy a nagyok közül gyengélkedni kezdenek mostanában némelyek, talán végre eljöhet az Ő ideje is. Egész este "egy gondolat bántott engemet"; kár, hogy az a néhány ezer ember, akik ott voltak a nyáron a Pecsa szabadterén, most nem is adtak esélyt annak, hogy valaki megmutassa, mi is a hard rock éneklés 2008-ban... Kár, hogy az emberek fejüket a homokba dugva kimaradnak olyan élményekből, amit pl. egy Jorn Lande koncert adhatott volna nekik. Kicsit vártam a Whitesnake blokkot, aztán rájöttem, nem is hiányzott. Jorn Lande legyen Jorn Lande, és énekelje a saját dalait. Gondolatok egy koncert után 2. Tavaly kollégáim koncertbeszámolójának margójára í­rtam, most ezt egy kicsit rendhagyóan, megteszem a saját í­rásommal is. Ahogy azt talán ki lehetett olvasni a cikkből, nehezen tudom elviselni, hogy egy ekkora tehetség koncertjén lézengenek a nézők. Napokig gondolkodtam, vajon hol lehet a hiba? Aztán rájöttem valamire, amitől ez az í­rás egyáltalán nem lesz népszerű, de ha az elvakultság mellett, az olvasó kicsit elgondolkodik az okok és okozatok témájában, talán mégis igazat ad majd nekem. Jorn Lande pályafutásának kezdetét a mára kultikussá vált Ark zenekar anyagai révén ismertük meg. Nekem (persze ez í­zlés kérdése) nem nagyon jött be a progresszí­v zene és egy igazi hard rock hang keresztezése. Én már akkor arról álmodoztam, hogy Jorn egy igazi hard rock csapatban fog énekelni. Beszállt a Beyond Twilight zenekarba, majd jött a hí­r a Masterplan szerződésről, amit megint csak nem értettem, és nem is szerettem soha. Jorn Lande nem egy heavy metal hang, és az, hogy ezután szinte minden felkérést elvállalt az akkor igen erős mentális problémákkal küzdő énekes, most már kimondhatjuk, nem vált a javára. Amikor ráébredt, hogy amit csinál nem igazán az Ő világa, már késő volt. Elteltek azok az értékes évek, ami alatt Jorn Lande bebiztosí­thatta volna magát a hard rock énekesek legnagyobbjai között. A The Duke egy zseniális hard rock album, amit arra nem méltatott a kiadója, hogy egy normális turnét kerekí­tsen hozzá. Sajnos Jorn Lande énekesben és zenészben nem bí­zik a szakma, és ennek nem csak kicsapongó életmódja adott okot. Ma itt van, de senki nem tudja, vajon hol lesz jövőre? Én tudom, vagy legalábbis bí­zom benne, hogy itt, vagyis a hard rock világában, ahol nagyon nagy szükség van rá. Szakáts Tibor Fotók: Szakáts Tibor Köszönet a Livesoundnak!