Évtizedelő - 2000 ( első rész): Fel! Támadunk!

Apocalyptica: Cult - Tomka Halford: Resurrection - garael Helloween: The Dark Ride - garael Sentenced: Crimson - Tomka Spiral Architect: A Sceptic's Universe - Philo Spock's Beard: V - Brinyó Apocalyptica: Cult Íme, az évezred metal zenei tendenciáinak kitűnő bemutatása: klasszikus és kortárs zene tökéletes fúziója, a szórakoztatás jegyében összeolvasztva, némi (pszeudo-)esztétikummal megfejelve. Csak egy, heuréka jellegű felkiáltás, plusz némi kreativitás szükséges, és máris kész a 21. század egyik legeredetibb metal kvartettje. Első lemezük, a kizárólag Metallica feldolgozásokat tartalmazó, 1996-os korong még nem aratott egyértelmű sikereket, ám a próbálkozás már í­gy is dicséretes volt. Látható volt, hogy a határok átléphetők, régi és új, "komoly" és "könnyű" összeegyeztethető, sőt: élettársak, akik egymást karon vezetve hivatottak új utakat keresni a mai zenei útvesztők tömkelegében. Aztán az 1998-as Inquisition Symphonyn már 3 saját szerzeménnyel is előrukkoltak, köztük az igazán életerős, nyitó Harmageddonal, amellett, hogy továbbra is a gyökerek előtti főhajtásra helyezték a hangsúlyt: alapvetően Metallica, Pantera és Sepultura dalok vonós verziói sorakoztak a lemezen. A 2000-es Cult albummal azonban halálsápadt, rizsporos műkedvelőből igazi divatdiktátorokká léptek elő: saját dalaik mutatták meg teljes mértékben az újí­tó ötletükben rejlő potenciált. A várva várt apokalipszisre ténylegesen kultuszt teremtettek: a csellóét, amely általuk bevonult a fémzene megbecsült tárházába. Emellett pedig a zene általános sajátosságaira is felhí­vták a figyelmet: mennyei muzsikájuk egyszerre univerzális és egyedi, újszerű és régimódi, kemény és lágy. Mindeközben pedig mindenki számára érthető köznyelven beszélnek: a cselló kizárólagossága a zene világnyelvén belül is egy egységesí­tett jelrendszerként funkcionál. A csellók megfeleltethetők az együttesnek is: ugyanúgy van szólista, vagy előtérbe helyezett "énekes", ám ezúttal mindegyik között érdembeli "eszmecsere" folyik. Muzikális monológ, dialógus, vagy eszmefuttatás: a zene égboltján kalandozó cselló mintha csak egy gondolatmenet tolmácsolására, kifejtésére vállalkozna. De ebben nem is lehet semmi meglepő: hiszen a zene egyik alapvető funkciója nem más, mint a közlés. Ennek a zenének a feladata, hogy átalakí­tson, megszólí­tson, közvetí­tsen: átadjon, ábrázoljon, megjelení­tsen; aztán gondoskodjon, körülvegyen, felvidí­tson, elszomorí­tson, megbotránkoztasson, megnyugtasson. Mindezt az Apocalyptica az instrumentális interakció formájában valósí­tja meg: ha a "tradicionális" formát érvényesí­tve ének is járul(na) ehhez a zenéhez, az csupán egy "átlagos" hangszerré redukálja az univerzális érzelemkifejező eszköz minőségében jelenlevő csellót. Így azonban a cselló az egyes, "nagybetűs" hangulatok, illetve érzelmek megjelení­tésére hivatott, a zene elvonatkoztató, absztraháló tendenciájának végletekig fokozásával. Ezt az általános felületet pedig a befogadó tetszőleges konkrét tartalommal tudja feltölteni - ám a lényeg mindig is az általános atmoszféra marad. Az együttes ezt a folyamatot Cult c. albumával tetőzte be: sokat variált, a zene ezerarcúságának bizonyí­tékát nyújtó, egyedi darabok garmadája lelhető fel itt, pár régi klasszikus sajátos interpretációjával kiegészí­tve. Természetesen a nagy öreg talicskások előtt újra le kellett róni a tiszteletköröket, í­gy az Until It Sleeps kellemesen bizsergető, ám ennél többre nem hivatott, illetve a Fight Fire With Fire agresszivitásban az eredetit idéző átdolgozását hallgathatjuk meg. Ami azonban még több figyelemre érdemes, az Grieg "örökzöldje", a Hall of the Mountain King: sokan sokféleképpen próbálkoztak már hozzányúlni ehhez a darabhoz, de talán az Apocalypticaé az utóbbi idők legjobb és -szebb munkája. Sikerült ugyanis a gyökerénél megragadniuk a kompozí­ció esszenciáját: azt a vitalitást, és kirobbanó energiát, amely a sikí­tóan éles és a torzí­tás általi súlyosságot a megtisztí­tó extázisba torkolló orgia szolgálatába tudja állí­tani. Mindez azonban általánosságban is elmondható az albumra: az elődeihez képest jóval nyersebb, keményebb, átütőbb és gyorsabb dalok kaptak helyet rajta. A bekeményí­tés pedig csak a zene javára szolgált: elég meghallgatni az olyan számokat példaként, mint a Struggle, amely Jigsaw önbecsülésre késztető fémcsapdáinak indusztriális klausztrofóbiáját idézi, vagy az In Memoriam, amely andalí­tó csellófutamokból hirtelen földbedöngölő reszelést varázsol elő. Általában azonban az egyes számokon belül is megtalálható ez a két végpont közti oszcilláció - a találó cí­mű Hyperventillation pl. végigjárja az összes stádiumot: lassú és finom expozí­ció, középtempós, mondhatni "riffelős" átvezetés, ami átcsap gyors és őrült virgázásba, hogy a végére ugyanúgy bölcsőringató nyugalomba torkolljon, mint amivel elkezdődött. Természetesen a lágy lí­raik sem hiányozhatnak a lemezről: kell szomorkás romantika (Hope), klasszikus, érzelmes románc (Romance), és komor, grandiózus életérzés (Coma). Csakúgy, ahogy ügyeletes sláger nélkül sem maradhatunk: az együttes munkásságának talán legjobb alkotása, a Path a konvencionális dalszerkezetet követve teremt olyan muzikális párbeszédet, hogy a melódiák katedrálisainak monumentalitását csak tátott szájjal lehet figyelni. A többi számban azonban hajlamosak ezen bevett sémák felülí­rására, a dalok felépí­tésénél is az egyes témák kifejtését helyezik előtérbe, hogy több megoldás, variáció, vagy éppen hangsúlyos ismétlés révén hassanak. Persze a cél többnyire a helyes középút megtalálása: nem engednek teljesen a radikális kompozí­ciók sziréni csábí­tásának. Egész sikerük is ebben rejlik: a Janus-arc egységessé tétele, a különböző normák összeforrasztásával egy új minőség létrehozása. Munkásságuk úttörő, sztorijuk pedig sikertörténet. Kell ennél több? Halford: Resurrection Reeeeeesurrrrrectiooooon.! Nem is kezdődhetett volna emblematikusabban Halford (heavy metalhoz) visszatérő lemeze, s jóllehet, a stí­lus feltámadásának időpontjáról lekésett, még í­gy is fennen hirdette az új aranykorszak beteljesülésének dicsőségét. Azon persze lehet vitatkozni, mennyire volt hiteles a visszatérési attitűd, bár ez engemet már az évezredfordulón sem izgatott különösképpen: a lényeg a visszatérő anyag volt, melyet rajongók százezrei vártak nyálcsorgatva egy különleges, ám egyben megosztó Judas Priest visszatérő album után. Halford ezúttal nem bí­zott semmit a véletlenre, s egy olyan producert hí­vott segí­tségül, kinek halottfeltámasztó tehetsége már két dinoszaurusz reanimálásában is megmutatkozott. Roy Z. fantasztikus érzékkel tudta a tradicionális heavy metal értékeket az új évezredbe teleportálni - nem hiába szocializálódott kiváló énekesek mellett - remek arányérzékkel egyensúlyozva az ortodox és modern metal mezsgyéjén, ráadásul a dalí­rásba egy Bob Marlette nevű úriember is besegí­tett, kinek nevét a szerintem fantasztikusan sikerült két "brutal Alice Cooper" albumon ismerhette meg a nagyközönség. A visszatérő anyag mindezeknek köszönhetően szinte vegyi precizitással ötvözte a hagyományos Judas Priest féle irányvonalat - bár abból is akad jó egynéhány - az egyes Fight újszerű megközelí­tésével, kiszolgálva ezzel a meglehetősen heterogén Judas Priest és korabeli metal rajongótábort. A Halfordot kí­sérő hangszeres csapat is ugyanilyen vegyes képet mutatott: a sokat tapasztalt profiktól kezdve - a Riotos Bobby Jarzombek dobolt - a korábbi bukta társon keresztül - Ray Riendeau bőgőzött az egykori Two-ból - az ismeretlen fiatalokig - Mike Chlasciak és Mark Lachman nyomult gitáron - terjedt. A hangzás természetesen - már ahogy Roy Z. -től megszokhattuk - bombasztikus mélyrehangoltsággal böfögte a tradicionális és modern szaftban tunkolt riffeket és a hozzájuk rendelt dallamokat. Mindenből, ami sikeres volt - szólt a séf, és a recept ennek alapján készült: a Painkiller vad tempóját felidéző nyitószám nem véletlenül lett a lemez cí­madó nótája, szinte eszenciaként sűrí­tette össze a Judas minden erényét, bűnbánó tisztelgést téve az anyaalakulat előtt. A Made in Hell folytatta a kezdeti lendületet, talán kissé hagyományosabb megközelí­tésben, hogy aztán a Looked and Loaded modernebb, málházós tétele gondoskodjon a mindennapi betevő headbang-ről, melyet a Nightfall hasonló megközelí­tése erősí­tett fel eksztázissá. A lemez leghosszabb tétele amolyan lí­raiként induló alapvetés, mely azonban egy gonosz fordulattal vált át a Fight legszebb perceit idéző tombolásba: az utána következő, unikumként szolgáló - a társénekes Bruce Dickinson - The One You Love The Hate csak halvány lenyomata lehetett a Silicon Dreams-nek. Természetesen nem lehettünk meg hagyományosabb, motoros nóta nélkül sem, a Cyberworld gondoskodott a megfelelő gázfröccsről, ami után ismét Fight-os percek következtek. A Twist egy kissé lazábbra eresztett, ám gonosz hangulatú nóta, a Temptation pedig kissé szürkébbre sikerült felelgetős standard. A záró Drive modern riffjei felett hagyományos énekdallamok teremtettek Judas slágert, méltó zárásaként a jól sikerült visszatérésnek. Halford ezúttal nem tévedett. Szerencsére határozott és profi erdőmesterek segí­tették, hogy ne bolyongjon ide-oda a metal - rock ösvényein - emellett pedig nem volt már más dolga, minthogy elénekelje a jellegzetes heavy metal dallamokat - ezt pedig még mindig profin, királyhoz méltóan tette . Helloween: The Dark Ride A Helloween Time Of The Oath, illetve a Better Than Raw általi újkori fejlődéstörténete nem állt le a következő sorlemeznél sem, jóllehet ez nem csupán az együttes érdeme: a kiadó váltással - Nuclear Blast - egy olyan ember került a produceri székbe, kinek határozott elképzelései a metal két emblematikus figurájának feltámadását is eredményezték. Roy Z. úgy tudott fogást találni a Helloween alapjaiban derűsebb oldalán, hogy a napfényes happy feeling zökkenőmentes átmenet nélkül fordult bele egy komor, mosoly nélküli - ám nem kevésbé himnikus világba.(itt bizony kérem Luke Skywalkerből sötét jedi vált). Jóllehet a két keménykedős Helloween album hangzása is szigorú volt, a The Dark Ride ha lehet, még egy lapáttal rátesz: szinte indusztriális súlyosság uralja az egész albumot, olyan tömény gitársound vágja a hallgatót gyomron, mely tényleg egy sötét utazásra hí­vja az összegörnyedni szándékozó emberfiát. Már az intro is vicsorgóan prezentálja a megváltozott szándékot: itt bizony a várt simogatás helyett tökön rúgás következik, a jól bevált klasszikus dallamok helyett maga Dark, izé, Darth Vader bevonuló zenéjét hallhatjuk, az utolsó taktusokban a jól bevált hörgés üdvözli a nagyérdeműt (persze az is lehet, hogy a német Gőzgépiapri Zrt. Lobbyja elég erős volt egy kis toborzó-marketing fogáshoz). A Mr. Torture aztán a cí­méhez méltóan kapja grabancon a lényeget: az alapokban ott van a jól ismert dallamközpontúság, ám olyan köntösben előtárulkozva, ami inkább terminátori titánpáncél, mintsem ósdi középkori acélgúnya. Az első ocsúdás után már jön is a következő bomba, az All Over Nation, mely lényegében az újkori Helloween talán leghimnikusabb tétele, olyan dallamvarázslat, ami egyszerre hagyományosan zakatoló speed, és újszerűen ható power. A következő szerzemény azonban már teljes mértékben az új tökfej szellemében fogant: ipari kalapácsok fejtépő dübörgései ütik le a szinkópát - hiába, a Krupp acélnak nincs párja ilyen kohászmesterek mellett - hogy aztán a Mirror Mirror dohogása biztosí­tsa a sztahanov műszak teljesí­tményét, olyan zakatoló monoton őrülettel, mely ellen csak egyetlen orvosság van: az újbóli meghallgatás Az If I Could Fly zongorás, szinte gótos hangvétele nem hiába lett az album kislemeze, szomorkás, andalí­tóan reménytelen lí­rája még egy sötét ecsetvonallal mázolta át az amúgy is sötét hangulati vásznat, majd a Salvation hagyományosabb speedelése tördel újabb slágert, de csak annyi időre, mí­g a The Departed depresszí­v segélykiáltásként ható modernkedése észhez nem térí­ti a hallgatót. A következő, I Live For Your Pain kissé rockosabb dallamai álcahálóként takarják be a gitárok nyomasztó jelenlétét., elrejtve előlünk a 'ween sereg igazi erejét, - jóllehet a We Damn The Night aztán már egy vészterhes vicsorgással speedeli arcunkba az újabb feketére mázolt tökfej dalárdát. A záró Inmortal tragikus szerelmi hangulata kellőképpen prezentálja az album mondanivalóját, hogy aztán az epikus The Dark Ride ( mely a szlengben a túladagolt kábszeres utolsó útját jelöli) vásári hangulatkeltésével - ami aztán visszatér a banda legújabb lemezén is - egy újabb csúcspontot robbantson: folytatva a hagyományos "hosszú számos" sorozatot, a klasszikusokhoz mérhető szí­nvonalon. Jóllehet elég rossz eladási eredményeket produkált az album, a szakma szerint ez volt a Helloween egyik legelőremutatóbb lemeze, olyan utat jelölve ki, melyet aztán egy másik csapat járt be, Weikath azonban egyelőre nem akart ezen az irányvonalon maradni, -ő egyébként is mindig a könnyedebb hangvételű, "cukormázas", speedelő számokhoz ragaszkodott- és ez újabb konfliktusokat okozott a csapaton belül. Grapow és Kusch elképzelései a Dark Ride világát tükrözték, ám a banda másik fele Weikath mellé állt, í­gy a turnét követően a két sötét utazó kivált a csapatból. és megalakí­tották a Masterplant, melybe énekesnek a norvég csodapacsirtát, Jorn Lande-t sikerült megnyerniük. A Helloween pedig lezárt egy újabb korszakot, amit aztán a Gamble With The Devillel sikerült újból feléleszteniük. Sentenced: Crimson Úgy látszik, megvan a death metal zenekarként induló északi harcosok keresztje is: nem más, mint átfordulás a gótikus depresszióba, a fagyott tónusú riffek, a megigéző melankólia, és a slágeres dallamok keresztútján való megállapodás. A Sentenced esetében ez az átalakulás, illetve profilváltás gyorsan ment végbe: a kőkemény halálmetált több váltással, és összetettebb dalszerkezetekkel megtűzdelő Shadows of the Past és a kultikus szí­nekben pompázó North From Here után ugyanis jócskán dél felé vették az irányt. A mikrofonállvány mögötti változatos hatalmi harcok után Taneli Jarva lemondása után végül az a Ville Laihiala győzedelmeskedett, aki az együttes nevével azóta maximálisan összeforrt. Habár a változások országútján az első mérföldkőnek számí­tó Amokon - amellyel a göteborgi metal felé tettek kikacsintásokat melódiák, és a hörgőizmok finomodása terén egyaránt - még az együttes logójáért is felelős Jarva volt felelős a vokálokért, az igazi váltást megtestesí­tő 1996-os Down korongon már Laihiala csillogtatta impozáns orgánumát a nagyérdemű előtt. Ezzel a koronggal indultak el a metal felől az erősen ritmizált, rock alapú, gótikus felhangokkal tarkí­tott zenéig, amely azonban nélkülözi az ehhez kapcsolódó negatí­v jelentéstartalmakat. Lemezről lemezre kanyarodtak el azon lágyabb vonal felé, amely maximálisan először a 2000-es Crimson lemezben csúcsosodott ki, miután 1998-ban a Frozen képében elkészí­tették karrierjük talán legegységesebb lemezét. A death metal gyökerek feledésbe merültek, a Sentenced neve által kiváltott asszociációk mostanra pedig ehhez a slágerorientált, felfokozottan érzéki közegbe helyezett zenéhez kötődnek. Zenéjük a katarzis élményével ható szomorúság muzikális kivonata; a csábí­tó archetí­pusának erotikája, összefonódva az északi atmoszféra által inspirált regresszí­v érzésvilág szí­vbemarkoló melankóliájával. Ennek fő biztosí­téka nem más, mint Ville mester őszinte érzelmekkel átitatott hangja. Titka a kettősség: egyszerre a férfiasság non plus ultrája rekedt mélységével, miközben érzelmes lágysága kellő feminin jelleget kölcsönöz a meghatódott beleérzéshez. Az ehhez kapcsolódó recept pedig egyszerű és zseniális: a legégetőbb nyomokat hagyó, szinte mindenki által átélt érzelmek és hangulatok minél velősebb felidézése a kivitelezés professzionalizmusának köszönhetően teljes mértékben magával ragadó. A Crimson pedig ennek az attitűdnek az eddigi legérzékibb, legérzelmesebb beteljesedése: egyszerű, kevéssé összetett, hatásorientált gitártémák, háttérben megbúvó dobok, rekedten dörmögő basszusgitár és rejtett szexualitással rendelkező énektémák összessége. A rohanást meghagyják a kapkodó szerelmeseknek: a kimért, hűvös eleganciával felszerelt depresszí­v érzések, az önmagába forduló megbánás, csalódás, bánat, életuntság a középtempó - lassú ví­z, partot mos - mértékletességét kí­vánja. Kimérten csordogálnak a slágerek, ám ettől még nem veszí­tenek erejükből: ez a romantikus szí­nekkel megrajzolt, naiv vagy bölcs keserédességet tükröző eltűnődő szemlélődés érzelmi elmélyültséget hoz magával. A nyitó Bleed In My Arms, illetve az azt követő Home In Despair jól reprezentálja az alkotói szándékot: 3-4 perces slágerek, radikális érzelemkitörések nélkül. Persze később akad majd az is: a Killing Me Killing You vagy a Dead Moon Rising akkurátus koncentráltsága, kirobbanó energiája a fémes gondolatok súlyosságára emlékeztet. Az ezekben hallható tömör fogalmazásmód - amelynek ékes példája a gótikus gitártémákat felelevení­tő Fragile c. nóta - nemigen hagy helyet virtuozitásra. Minden a dalszerkezetnek, és a kiemelt szerepkört kapó melódiáknak van alárendelve - mindenki kiszolgálja Laihialaénekest, aki egyébiránt egymaga el tud a hátán vinni szinte bármilyen lemezt. A No More Beating As One elején is hallható, felvezető akusztikus passzázsok például kiválóan megfelelnek ennek a célnak, csakúgy, mint a sematizált gitártémák, amelyek azonban repetití­v kitartásuknak köszönhetően kellő súlyt is adhatnak a zenének. A gitárszólók azonban még természetesen beleférnek a képbe: hellyel-közzel, a heavy metal dalokra jellemző kényszerességet nélkülözve helyezik el őket a megfelelő dalokba, mint pl. a Broken lüktető énektémáival egyenrangú, szinte vibráló szólója. Az album talán egyetlen gyenge pontja a túlságosan lagymatagra sikeredett The River balladája: nem is lehetne ez másképp, hiszen a többi szám nagymértékben hasonlí­t egymásra; í­gy ha az egyik jó, akkor jó a másik is. Persze ez a túlzott uniformizáltság egyesek számára unalmassá válhat, de aki szereti a stí­lust, vagy el tud merülni ebben az atmoszférában, annak egyfajta lebegésként, érzelmi szinten tartásként sorakoznak egymás után az érzéki keserédesség himnuszai. Ekkor pedig megszületik a befogadóban az az emelkedettség érzet, amely végigkí­séri ezt a velős fogalmazásmóddal előadott zenét. A zenekar ezt folytatta további két albumán is, amellyel tettek egy kis lépést újra a metalosabb vonal felé, majd ugyanilyen méltóságteljesen helyezték örökké-fagyott sí­rgödrébe a zenekar még meleg testét: a temetési menet gyönyörű lezárását az End of the Road zseniális "progresszí­v balladája" adta. A Crimson pedig - "csupán" - egy szög volt ebben a koporsóban. Ez azonban esetünkben a közelében sem jár a negatí­vum kategóriájának... Spiral Architect: A Sceptic's Universe Olyan sokszor fordult már elő velem, hogy egy társaságba csöppentem, ahol prog zenéről beszélgettek, és felhoztak mindenféle metal bandát, hogy ekkora, meg akkora prog istenek, micsoda ritmusokat hoznak, meg még szinti is van benne... Aztán amikor meghallgattam az adott művet, akkor meg csodálkoztam, hogy a szokványos "négy-negyed-et" hallom, amit meg progresszí­vnek í­téltek a kollegák, azok az elemek meg max érdekesek voltak, talán kissé kevésbé szokványosak. Miért is kezdtem el í­gy ezt az Évtizedelős cikket? Mert elhoztam ide "A Progresszí­v Album"-ot!!! Sokáig néztem az abszolút beszédes borí­tót és úgy gondoltam kb tizenötödik hallgatás után még 2000-ben, hogy akármennyire is szép ez a borí­tó, egyszerűbb lenne egy nagy fekete háttérrel hatalmas vörös betűket odailleszteni, hogyaszonnnnya: "Vigyázz, hallgathatatlan". Mert bizony ha próbálom az én kis furcsa agyamat kikapcsolni, és egy minden zenei perverziótól mentes füllel meghallgatni ezt az albumot, akkor az eredmény totális halál. Olyan szinten kavarta a gyomrom a hangjegyek zenei masszája, hogy megfojtott. Aztán egy pótmétert átkapcsoltam az agyamban, hogy ne akarjam józan paraszti ésszel megérteni ezt az albumot, hanem halljam benne a művészetet. Hallgassam úgy, ahogy ÉN szeretem a progresszí­v zenét. És láss csodát: megkaptam minden idők egyik legjobb prog metal albumát. Ez kétségtelen. A 93-as megalakulást követően hét (!) évnek kellett eltelnie, hogy ez az egyszeri (és szerintem megismételhetetlen) album megszülessen. A zenekar három évet várt csak arra, hogy az énekeset megtalálja. A hét esztendő alatt két demó született, aztán a 2000-es év meghozta a zenekar számára a lehetőséget, hogy az albumot a "plénum" elé tárja. És az í­tészek zöme egyetértett a tényben: ez bizony nem egy felejthető album. Még akkor sem, ha sok-sok évvel a megjelenés után is nehéz benne fogodzkodót találni. Aki úgy hallgat egy albumot, hogy "húúú, mindjárt jön AZ a verze, mindjárt jön Az a refrén", az a Sceptic´s Universe-el nagyon nagy bajban volt/lesz ;-), mert ezt a zenét csak úgy lehet hallgatni, hogy az ember megnyitja az összes létező csakráját és magába engedi a művészetet. Mindemellett szükséges az albumhoz még - az emlí­tett - jókora zenei perverzió is. Akinek mondanak valamit a Gordian Knot, Cynic, Spastic Ink nevek, azok már talán érthetik, mit akarok kihámozni, de úgy vélem a Spiral Architect ezeken a nem épp könnyen emészthető zenéket művelő zenekarokon túlmutat. Talán mondhatjuk, hogy az élet területén mutatkozó minden természetes csoporton belül vannak "szélsőértékek", pozití­v, vagy negatí­v irányba elmozduló (eltorzuló???) szélsőségek. Ez a zenekar számomra a szélsőségek szélsősége. Nem is lehet itt a zenéről magáról beszélni, mert leí­rhatatlan. Ha hangszerekre bontom, mindenképpen a basszusgitárral kezdeném. Sokszor í­rtam már, hogy igazán nem is kedvelem nagyon a hangszer hangját, sok helyen szimplán fel sem tűnik egy-egy bárdista "jelenléte", viszont a legutóbbi Aghora-val hasonlatosan itt valami gyönyörűség hallgatni. Ezek a pulzáló, komplex, kiemelt helyen szereplő folyamok megadják a zene alapját. Lars K. Norberg játéka egy-az-egyben a "másolata" Sean Malone játékának. Aki egyszer hallotta Seant játszani, az tutira biztos, hogy sosem felejti el. A stí­lusa kilóméterekről felismerhető. És mi a vicc??? Az egyik tételben maga a mester is megmutatkozik, méghozzá Stick-en! Sokan most néznek maguk elé és nem tudják, mi az a stick??? Nem csoda, nem metalra találták ki... Hivatalos néven Chapman Stick-nek hí­vják, és általában 8, 10, 12 húros. Tipikusan arra találták ki, hogy a kezelője mindkét kezét a nyakon (!) használja - azaz "teppingeljen". Olyasféle kinézetre, mint egy test nélküli gitár. (nem ide vágó info: A Cynic új albumának rögzí­tése idején kapott Sean egy próba darabot, méghozzá egy 12 húros Grand Stick-et. A Stúdióban ki is próbálta. Tutira lesz egy halom Stick-es tétel az új Cynic-en 😀 😀 😀). Nnno, szal Lars gondoskodott róla, hogy megmutassa a világnak, hogyan kell igazi prog albumon basszeron játszani. A másik számomra fontos "hangszer" az ének volt. Oyvind Haegeland hangja nagyban hajaz Devon Graves (vagy ha jobban tetszik Buddy Lackey) Psychotic Waltz-os vokális teljesí­tményére. Mivel Devont nagyon szerettem, nem volt nehéz megszokni Oyvind hangját sem. Kettejük hangja közötti különbségként azért érződik a közöttük lévő jó néhány év korkülönbség, és Oyvind kissé nyersebb hangszí­ne. A gitár témákat és a dobrészeket már lehetetlen lenne leí­rni, mivel mindkettő túlzottan komlex ahhoz, hogy én, gyarló halandó erről beszélni tudjak 😉 😉 Az biztos, hogy sokévnyi gitározás után is ezt a zenét csak szimplán hallgatva már megfájdulnak az újjaim. A dobok pedig kiszámolhatatlan ritmusképleteket hoznak. Szóval kedves barátaim, 1990 óta csak és kizárólag metal zenéket hallgatok, de én még egy ilyen albummal nem találkoztam!!! Nem mondom, hogy a legjobb mind közül, de hogy a leg különlegesebb, az száz százalék!!! Spock's Beard: V A Spock's Beard a progresszí­v műfaj számomra egyik legkedvesebb csapata. Muzsikájuk tökéletesen ötvözi a régi nagy elődök alkotásainak semmihez sem fogható, hátborzongatóan örökérvényű alapvetéseit a mai kor hangzásbéli és zenei újí­tásaival. Az 1995-ben megjelent The Light cí­mű korongjával porondra lépő amerikai csapat az 1997-es évet kivéve minden évben jelentkezett egy-egy -nyugodtan mondhatjuk- remekművel. 1996-ban a Beware Of Darkness, 1998-ban a The Kindness Of Strangers, mí­g 1999-ben a Day For Night látott napvilágot. A zenekar termékenységére és ötletgazdagságára jellemző, hogy az évente megjelentetett korongoktól függetlenül soha nem estek az önismétlés csapdájába. Neal Morse énekhangja és zeneszerzői vénájának jellegzetes jegyei természetesen azonnal felismerhetőek, de a zenekar mégis képes volt a lemezről lemezre történő megújulásra, melynek következményeként, - számomra legalább is - 2000-ben felértek a csúcsra. Augusztusban jelentették meg, a "V" cí­mű alkotásukat, melynek cí­me elsősorban a lemez életműben elfoglalt helyét jelzi, de a borí­tón található egyéb grafikai elemek jelentésével (irányjelző táblán a fordí­tott V) is magyarázható a cí­mválasztás. A Spock's Beard munkásságának tökéletes esszenciáját hallhatjuk ebben a több, mint egy órában, mely időtartam alatt "mindössze" 6 szerzeményt hallgathatunk meg. Az indí­tás rögtön több, mint negyed óránkat vesz igénybe. A 16 perces At The End Of The Day egy progresszí­v tökély. Rengeteg, -sosem öncélú - ritmus és hangulatváltás, óriási dallamok, és a zenei műfajok átjárhatóságának határait feszegető zenei elemek jellemzik ezt a "szösszenetet". A parádéból egy példát kiemelve ; Ryo Okumoto billentyűs, aki hangszerének egyik legkiemelkedőbb -de talán legkevésbé közismert- képviselője, olyan Hammond szólót produkál a nóta közepén, melynek hallatán valószí­nűleg Jon Lord és Keith Emerson is elégedetten csettintene. A következő Revelation , a zenekar életművének egyik legerőteljesebb hangulati hatást kiváltó darabja. Finom, -a hat perces játékidő alatt - többször visszatérő, már-már jazz rockba hajló finom melódiával indí­t, hogy azután Nick D'Virgilio dobos pörölycsapás szerű belépőjére elszabaduljanak az indulatok. Néhány perc múlva kiderül, hogy ez a darab a tökéletes "hí­d" szerepét is betölti az indí­tó tétel és a soron következő Thoughts (part II.) között. Már bánom, hogy az előző két dalnál ennyire lelkesedtem, mert most nem nagyon tudok mit í­rni. Ez a dal önmagában egy kis remekmű. Hangvétele kemény, váltások halmazával ellátott, és tartalmaz egy olyan többszólamú acapella előadott vokális részt, melytől azonnal eldobunk minden kezünk ügyébe került tárgyat, és némi agyvelőt is. A tátott szájak pedig csak tovább nyí­lhatnak az újabb váltás után bekövetkező Dave Meros basszustéma, vagy az azt megfejelő, vendégként szereplő, Chris Carmichael által előadott, hegedűvel kombinált csellószóló hallatán, melyet ismét -immár zenei kí­sérettel kiegészí­tett - vokális csúcs követ. Nincsenek rá szavak...!!! Szinte szerencsésnek mondható, hogy ezt követően az All On A Sunday, Spock's szinten "limonádéja" következik. Ez az a dal, amely kellemes, könnyed, azonnal dúdolható dallamának köszönhetően bármely rádióban sugárzásra kerülhetne. Hallgatása közben magától értetődőnek tűnik az a tény, hogy Neal Morse kedvenc zenekara a Beatles. A dallamvezetés, az énekstí­lus, mind-mind a négy gombafejű munkásságát idézik. A végső "csapás" előtt érkezik el a vegytiszta lí­ra ideje. A Goodbye To Yesterday-ről nem nagyon lehet mást í­rni, mint, hogy egyszerre gyönyörű és izgalmas! Egyértelműen benne van, - a szinte az összes dalt egyedül jegyző -Morse szí­ve-lelke, valamint a társak hangszerelési zsenije. Ahogyan Dave Meros bőgője jazzesen megröffen, vagy Alan Morse gitárja halkan aláfest, azt taní­tani kell. No és akkor elérkeztünk a legkatartikusabb ponthoz. Szinte félelmet keltő effekt hanggal és Okumoto billentyűinek hangjával indul a monunemtális The Great Nothing, melynek cí­mét a zenekar rajongóinak nevében kikérem magamnak! Erre a 27 perces alkotásra biztosan nem lehet azt mondani, hogy "nagy semmi. " Számomra a Spock's Beard életművének legkiemelkedőbb fél óráját jelenti ez a szerzemény. Ahogyan a már emlí­tett billentyűs bevezetőből az akusztikus gitár, majd a cselló, a dob, és végül a zongora belépése után először szólal meg Neal Morse éteri hangja, azt kérem taní­tani kellene. Azon olvasóink akik eddig még nem mélyedtek el a prog.rock egyértelműnek korántsem nevezhető világában, most bizonyára erősen elgondolkodnak. "Mi a fenét lehet művelni 27 percen keresztül egy dalban?" Kérem szépen, a válasz egyszerű: meg lehet mutatni, hogy milyen lenne a kortárs klasszikus zene, ha a rockzenében használatos hangszerekkel játszanák őket. Nem tudom elmesélni, hogy ebben a hosszú tételben hányféle zenei műfaj stí­lusjegyei fedezhetőek fel. Valóban minden pillanatban ér minket meglepetés. Ami a legszebb , hogy egy pillanatra sem érezzük azt, hogy a dal azért tart 27 percig, mert az olyan jól néz ki a lemezborí­tón. Nem, hogy minden perce, minden másodperce izgalommal telí­tett a szerzeménynek. Lí­ra után hard rock, majd jazz-rock, sőt egy pici country is megjelenik úgy, hogy amikor véget ér a varázs, szinte szomjazzuk a folytatást. Mindez sohasem erőltetetten, mindig zenei humorral és könnyedséggel telí­tve! Valóban utánozhatatlan! A "V"-t két év múlva egy dupla koncept album, a Neal Morse hattyúdalát jelentő Snow követte, mely szintén varázslatos remekmű, de számomra a zenekar legkiemelkedőbb alkotása mindig az életmű ötödik darabja marad. Örökérvényű remek, melynek puszta léte szebbé, jobbá teszi az életünket!