Supertramp: Breakfast In America

Tapasztalataim alapján a Supertramp azon csapatok népes táborába tartozik, melyeknek dalait elég sokan, nevét viszont annál kevesebben ismerik. Természetesen ez a megállapí­tás inkább csak hazánkra vonatkozik. A zenekar ugyanis Amerikában, illetve Nyugat Európában nagy népszerűségnek örvend a mai napig. A Supertramp zenéjének műfaji behatárolására nem vállalkoznék. Még abban sem vagyok biztos, hogy a zenerajongók közül mindenki a rock kategóriába sorolná a zenekart, melyről a szaksajtóban az alábbi műfaji meghatározásokat lehet olvasni: "progresszí­v rock, pop, soft rock, arena rock, art rock". Szóval még a szakemberek is nehezen skatulyázzák be a Supertrampet. Nem is csoda...Teljesen egyéni hangvétel, mással össze nem hasonlí­tható hangzás, speciális hangszerelés és énekhangok jellemzik a csapat alkotásait. Mielőtt rátérnék a Supertramp legnagyobb eladási példányszámot produkált albuma, a "Breakfast In America" taglalásába, nézzük meg, hogyan is jutott el a csapat az 1979-es nagy sikerű alkotásig A brit zenekart 1969-ben egy Rick Davies névre keresztelt zongorista hozta létre. Az első felállásban a gitárokon és billentyűs hangszereken játszó Roger Hodgson, a gitáron, balalajkán (!!!) közreműködő Richard Palmer, és a dobos, ütőhangszeres, harmónikás Robert Miller voltak társai. Első albumuk 1970-ben jelent meg és szinte azonnal hozta a rock és a pop furcsa elegyét felmutató jellegzetes jegyeket. A különleges hangzás elsősorban Roger Hodgson nem mindennapi hangadottságainak volt köszönhető. Jobbára a magas tartományokban énekelt, ezért sokan azt hitték, hogy a Supertramp egyik tagja nő. A dalok változatosságát Rick Davies erőteljesebb orgánuma biztosí­totta. A második album, az "Indelibly Stamped" megjelenésekor Davies és Hodgson mellett már egy teljesen új csapatot találunk. A dobok mögé Kevin Currie ült be, a basszugitárt és időnként a billentyűs hangszereket Frank Farell kezelte, Dave Fintrop pedig a fúvósokért volt felelős. A közepesen sikeres album után bekövetkezett tagcserékkel lassan kialakult az "igazi", a tartós Tramp. Csatlakozik a basszusgitáros Doug Thomson, a dobos Bob Siebenberg, valamint a szaxofonos, billentyűs, énekes John Helliwell. A zenekaron azonnal meglátszik, hogy Hodson és Davies végre megtalálta a megfelelő társakat. 1974-ben megjelenik a "Crime Of The Century" rajta olyan halhatatlan Supertramp dalokkal, mint a "School" , a "Bloody Well Right", vagy a "Dreamer", mely azonnal a Top 10-ben nyitott. Az 1975-ös "Crisis? What crisis?" és az 1977-es "Even In The Quietest Moment" meghozta a zenekarnak az amerikai sikert is. A rádiók folyamatosan játszották dalaikat, melyeket a szaksajtó a "progresszí­v hatásokkal dúsí­tott pop" bizarr kategóriába helyezte. Talán ebből is fakadóan még mindig sokan fenntartással fogadták ezt a nagyon populáris, de rendkí­vül igényes és összetett muzsikát. A nagy áttörés 1979-ben következett be, amikor megjelent a "Breakfast In America". Valószí­nűleg nem véletlen, hogy - azon felül, hogy a cí­madó dal a zenekar egyik legjobb szerzeménye - ezt a cí­met választották a művészek. Ekkor már egyértelműen az amerikai piac volt a Supertramp bázisa. Az album érdekesen kezdődik. A legtöbb zenekar olyan dalt választ nyitó darabnak, amely azonnal megragad és "belemaródik" a hallgató agyába. Davies-ék ez alkalommal nem a könnyebb utat választották. A "Gone Hollywood" egy progresszí­v hatásoktól hemzsegő, széttagolt, nehéz szerzemény. Az erősödő zongorafutamra úgy robban be Hodgson magas vokálja, hogy azt hihetnénk, már valahol a dal közepén járunk. A tempós bevezető után gyönyörű zongora-szaxofon kiállás következik, majd Rick Davies-é a főszerep. Jellegzetes fátyolos-érces hangja fokozatosan hozza vissza a dalt a fő motí­vum világához. A több, mint öt perces szerzemény tulajdonképpen egy kis Supertramp esszencia. Minden hallható itt, ami a csapatra jellemző. Pazar hangszerelés, meglepő fordulatok, pop-os melódiák és tökéletes hangszeres játék. ...és már robban is az első bomba. Másodikként ugyanis a Supertramp egyik himnusszá vált, sláger-szerzeménye, a "Logical Song" következik, melyet Roger Hodgson énekel. Igazi rádiós pop dal, kellemes, egyszerű szöveggel, az egész dalon végigvonuló, megkapó dallammal, és egy erőteljes, nagyon szép szaxofon szólóval. Hallgatásakor felmerül az emberben: bár ilyen minőségűek lennének ma a slágerek! Érkezik a "Goodbye Stranger", mely szintén a Supertramp legsikeresebb felvételei közé tartozik, de teljesen más felfogásban született, mint a "Logical Song". Itt sem hiányoznak a nagy, könnyen befogadható dallamok, de hangvétele inkább a nyitó darab vonalát követi. A nótát Davies énekli, Hodgson elképesztő (Bee Gees-es) magaslatokban szárnyaló vokáljával támogatva. Nagyszerű szerzemény! Az album nagy hármasának záró darabja, a "Breakfest In America", mely egy olyan ember története, aki sohasem járt amerikában. A rövidke, két és fél perces dal hangszerelése bámulatos. Roger Hodgson énekével indul a szerzemény, melynek "ba-da-ba-bam" -ozós, klarinétos, ragtime reffrénje a legismertebb Supertramp dallá varázsolta az "amerikai reggelit". Az "Oh Darling" a lemez kevéssé felkavaró pillanatai közé tartozik. A szokásos Davies-Hodgson duett énekel, - természetesen hibátlanul - de zenei fronton nem sok minden történik a majd négy perc alatt. Kellemes darab, de kissé töltelék í­zű. Erre a kis "szünetre" szükség is volt, hiszen következik az album negyedik nagyágyúja, a "Take The Long Way Home", mely az "egy pop-egy rock" elvét követve az összetettebb szerzemények közé sorolandó. A szinte félelmetes, egyre erősödő hanggal kezdődő darab káprázatos dallamvilággal bí­r. Szól a zongora, szárnyal rajta Hodgson éneke, jön egy felváltott klarinét-szájharmónika szóló, majd ismét a dallam orgia, mely után finoman elhalkul a dal, mintegy keretbe foglalva a történetet. Számomra ez a néhány perc a Supertramp egyik csúcspontja. A "Lord Is It Mine" egy finom lí­ra. A zongora, mint általában a zenekar dalainál, itt is meghatározó szerepet játszik, csak a teátrális reffrénnél szállnak be a többiek! Elgondolkodtató, szép perceket okoz. "Just Another Nervous Wreck". Ismét egy sláger. Már az ötödik. Ezúttal Davies énekel. A megszokott lassú kezdés után szép lassan épül fel a dal, mely a végére egy gyors tempóval alátámasztott kemény hangzást produkál. A kilencedik tétel cí­me "Casual Conversation". Finom, elmélázó, ének-szaxofon központú dal, melynek ritmusát mindössze egy lábcsin támogatja. Végül meghallgathatjuk a "Child Of Vision"-t, mely az album leghosszabb és a legsokoldalúbb szerzeménye, mely hangzásában egy pici korai Pink Floyd beütéssel is bí­r. Az éneket megelőző hosszú zenei felvezetés után Rick Davies és Roger Hodgson duettje következik, mely belép a "taní­tani való" kategóriába. A monoton középtempójú dal első három és fél perce után az énekesek "lepihennek", és következik egy négy perces billentyű szóló, mely a lemezen található sok-sok popos hatás ellenére végső kicsengésében egy komoly, érett rock albumra utal. A "Breakfast In America" azért válhatott az 1979-es év egyik meghatározó albumává, mert a Supertramp muzsikusai átlépték általa a pop és rockzene között húzódó egyre mélyebb árkot. Megmutatták, hogy felesleges kategóriákban gondolkodni. Mindegy, hogy pop, rock, progresszí­v, vagy ragtime, az a fontos, hogy professzionális legyen, és valamit át tudjon adni hallgatóinak a muzsikusok elképzeléseiből. Ez a lemez elsősorban a nyitott füllel és lélekkel élőket fogja meg! Alapmű!