Gillan: Mr. Universe

Az 1979 -es esztendő hatalmas változást hozott Ian Gillan életében. Az előző jazz-es feelingű lemezek után egy igazi "back to the roots", azaz vissza a gyökerekhez albumot készí­tett. Talán úgy érezte, hogy a szakma és a közönség is inkább egy igazi, tökös hard rock albumot vár tőle, noha a jazzes hangvételű lemezei is igen jóra sikerültek. Ám a név kötelez! Zenésztársait is lecserélte, előző lemezéhez képest csak Colin Towns billentyűs maradt a csapatban, - aki dalszerzőként is igen tevékeny részt vállalt, - Bernie Tormé kezelte a gitárt, a dobok mögé a zseniális Mick Underwood került és John McCoy lett a basszusgitáros. A zene pedig...hát igen. Igazán igényes, helyenként kemény (már-már brutális), változatos hard rock. Gillan semmit nem bí­zott a véletlenre. Hangja nagyon rendben van a lemezen, igaz nem sikí­tozik annyit, mint a Purple lemezeken, de őszintén szólva nem is hiányzik. Itt inkább a szikár, erős hangú Ian Gillan dominál, de a lemez lágyabb nótáiban szintén varázslatosan énekel. Sokan ok nélkül leszólják Gillan teljesí­tményét ebben az időszakban, ami szűk látókörre vall, hiszen Gillan több interjúban is elmondta: nem volt célja "új Deep Purple" albumot készí­teni, ezért is nem erőltette azt a stí­lusú éneklést. Más kérdés persze, hogy ekkor már túl volt egy igen komoly hangszálgyulladáson, de ez a lemezeken nem érződik. És hogy sokan néhány gyengébbre sikerült koncertfelvételt "lobogtatnak" Gillan ellen, az egyenes szánalmas. Mindenkinek lehet rossz napja, vagy csak éppen elfáradt , lehet, hogy abban a terminusban 7 nap alatt 7 koncertet adott stb. Ezen sorokkal csak azt a tévhitet szeretném eloszlatni, miszerint Gillan rossz énekes volt ebben az időszakban. EZ KAPITÁLIS TÉVEDÉS. Aki nem hiszi, hallgassa meg ezt a lemezt. Egy heavy metal énekest megszégyení­tő produkciót hallhatunk a hard rock legmeghatározóbb hangjától: nem véletlenül tartja Eric Adams vagy éppen Bruce Dickinson példaképének. Vissza az albumhoz. A zenészek teljesí­tménye kiemelkedő, főleg Colin Towns játszik élményszámba menően. Izgalmas szólok, szép "aláfestések", helyenként egy bárzongorista ugrik be a játékáról, főleg mikor csak egy szál zongora kí­séri Gillan mestert. A kor egyik legzseniálisabb, de annál kevésbé elismert művésze volt. A többiek is jól teljesí­tenek, a ritmusszekció is hibátlanul alapoz, helyenként Underwood már-már heavy metal-os témákat hoz, nem jön zavarba a gyors, tekerős témáktól sem, és az olyan ötletesebb dobolás, mint amit a Mr. Universe - ben mutat be, egyenesen káprázatos. Tormé ötletes, kliséktől mentes gitározást prezentál, szólói igényesen kidolgozottak, gitár "soundja" is megérne pár strófát, ahhoz képest, hogy a lemez 28 éve jelent meg, mai napig élvezhető a hangzása. Az album számai között vannak igen lendületes, gyors számok : a Secret Of The Dance (Gillan koncertek nélkülözhetetlen darabja), vagy a Roller, amik száguldanak akár az Orient Express, kegyetlenül "ledarálják" a közönséget, pogózásra ingerlik az embert. Ezekhez a nótákhoz sorolható a Message In The Bottle is, itt Gillan talán legkeményebb hangját hozza, amivel akár egy heavy metal csapatban is megállta volna a helyét. A lemez érzelmesebb lassú tételei, mint a Fighting Man vagy a She Tears Me Down nagyon kellemes perceket okoznak, Gillan érzelmes oldala csodálatos, remek énekdallamok, szép, melodikus zene. Jómagam nem vagyok nagy rajongója az ilyen tí­pusú nótáknak, de ezek a számok nagyon rendben vannak. A lemeznek azonban van két, igen kiemelkedő szerzeménye. Az egyik a cí­madó Mr. Universe. A lemez többi dalához képest ez egy összetettebb, agyasabban megkomponált alkotás, talán a progresszí­v jelző sem túlzás, persze csak a lemez többi számához képest. Az induló billentyű futam valami elképesztően jó, Gillan itt is hozza, amit kell, a ritmusszekció bravúrosan játszik, Tormé játéka nagyon jól eltalált, az egész szám bravúrok sorozata, különösen a középső része, amely egy kis pszichedelikus orgia. A másik zenei csúcs Gillan egyik legnagyobb slágere, a Dead Of Night. Egy jól eltalált középtempós nóta, ami mozgásra készteti az ember végtagjait és amit kocsiban ülve, orbitális hangerő mellett igazán jó hallgatni. Towns játéka itt "tetőzik", ilyen jó szólót talán csak Jon Lordtól hallottam. Összességében elmondható, hogy Gillan ezzel a lemezével megfelelt a várakozásnak, amit a szakma és közönség támasztott, és mivel a Rainbow ekkor váltott stí­lust, í­gy Gillan ezzel e lemezével talán betöltötte a Deep Purple által hagyott űr egy részét. Igen jó, dögös hard rock albumot tett le az asztalra, ami egy percig sem unalmas: egyik nótára sem tudnám mondani hogy töltelék, minden része izgalmas, változatos, egyszóval csodálatos album, még í­gy, 28 év távlatából is - ez pedig csak a legjobbak sajátja.