Meat Loaf: Bat Out Of Hell

Igazán eredeti és innovatí­v előadók zenéjének jellemzése folyamán gyakran lehet a klisék túlzott használatának hibájába esni, illetve túlzásokkal érzékeltetni a zene professzionális és felettébb zseniális mivoltát, ám ez egyrészt talán bocsánatos bűn, másrészt a felelősség kizárólag a mélyen tisztelt alkotókra hárí­tható, hiszen azon tény okozata, miszerint a zenészek által létrehozott produktum befogadóra gyakorolt hatása a leí­rhatatlan élmény kategóriájának jeles tagja. Gondoljunk csak Ottlik Géza Iskola A Határon cí­mű könyvére: az elbeszélés, és az események átadhatatlanságát, közvetí­thetetlenségét kissé profán módon, de a zenére is lehet alkalmazni, konkrét esetünkben pedig Meat Loaf debütalbumára, az 1977-ben napvilágot látott Bat Out of Hell I-re, tekintve a muzsika érzelmi hatások tömkelegét kiváltó tulajdonságát. Michael Lee Aday barátunk már 1975-ben minden rock zenét és filmeket szerető ember számára ismerős lehetett, hiszen a The Rocky Horror Picture Show-beli szereplésével már bevonult a film, és ezzel párhuzamosan a rock zene történelmébe is, két évre rá pedig kénytelen, de nem kelletlen új fejezet bejegyzésére kényszerí­ttette a kritikusokat és laikusokat egyaránt, hiszen ki lehet jelenteni, pláne az eltelt kerek 30 év fényében, hogy amit Meat Loaf ezen albumával (és egész eddigi életművével) alkotott, azt előtte se, és eddig utána se senki, nemhogy utánozni, de még megközelí­teni se tudta. Ezen esetleg egyeseknek csupán nagyzolásnak tűnő állí­tás alátámasztása esetünkben könnyű, hiszen ha pusztán a tényekre szorí­tkozunk, a több mint 13 millió eladott példány igazán magáért beszél, amiből egy másik, a zenére vonatkoztatható tény is következik, mégpedig a BOOH tagadhatatlan popularitása. Azonban mivel mostanában, főleg rock/metál körökben, a szóra csak negatí­v felhangokkal tudnak tekinteni, valamelyest újra kell definiálni a szóban forgó fogalmat, hiszen esetünkben ez nem a szürkeséget, az értéktelenséget, az önállótlanságot, vagy éppen az eredetitlenséget takarja, hanem azon talentum manifesztációját, amely képes az egyetemes emberi emóciókat a zene köpenyébe csomagolva mindenkihez eljuttatni, szinte mindenki által befogadhatóvá tenni, még ha ez kissé giccsesnek is tűnhet. Ez a "transzfúzió" nem valósulhatott volna meg a 7 dal (mesebeli szám, mesebeli muzikális élmény) értelmi szerzője és komponistája, a dalí­rás terén szinte transzcendens képességekkel rendelkező Jim Steinman úr nélkül, akinek érdemeit sajnos sok felületes Meat Loaf rajongó esetleg el sem ismeri: hiba lenne a BOOH zsenialitását egy ember alkotói vénájának megtestesülésére redukálni. A dalok azonban Meat Loaf megalomániájának köszönhetően kelnek igazán életre és érik el a létezés legfelsőbb fokát. Kiváló mixer módjára keveri a nagy adagokban jelentkező wagneri opera hatásait a rock n roll-al, a "szentet" a "profánnal", a komolyat a viccessel, az érzelmeket a "tökösséggel". A cí­madó Bat Out Of Hell már rögtön magába foglalja az aktuálisan tárgyalt és a későbbi lemezek esszenciáját is: bár hosszú tétel, de minden másodpercéért kár lenne, ha nem került volna bele a végleges változatba. Ennél grandiózusabb, monumentálisabb számot í­rni még a mai napig is nehéz vállalkozás, az egész szám struktúra és dallamok szempontjából is felülmúlhatatlan: a zongorafutamokkal párhuzamosan a hideg is futkoshat a hallgató hátán, a gitárok szinte sí­rnak, és erre még rá tud rakni egy lapáttal Meat Loaf érzelmektől átitatott hangja, szinte emanálódnak az eddig elfojtott emóciók, ráadásul mindezt a hamisí­tatlan rock zene felől tolmácsolja Fasí­rt úr. És, hogy mekkorát szólhat ez koncerten, arra az 1993-as újrakiadásnak köszönhetően rögtön választ is kaphatunk a lemez végén: mit ne mondjak, brutálisan nagyot, szinte a földhöz szegez (ráadásul az introként előadott Bolero nagyon jó húzás)! A You Took The Words Right Out Of My Mouth (Hot Summer Nights) már tükrözi az énekes nemcsak hosszú számok, de hosszú számcí­mek iránti szinte perverz vonzódását, feltehetőleg ezzel is originalitását kí­vánván fokozni. Ez a dal is a lemez kissé giccsbe hajló vonalát erősí­ti, ám ezt mindig sikerül poénnal, vagy szarkazmussal ellensúlyozni (gondoljunk csak a számot felvezető párbeszédre, amely során a lány szinte szerelmes vallomást tesz, amire a válasz mindössze a sokatmondó "I bet you say that all to the boys", ami már önmagában is filozófiai értékű), a szám vége felé a tapsolással való kiegészí­tés pedig, mondjon akárki akármit, de igazán fantasztikus húzás. A Heaven Can Wait zeneileg a szokásos lassúszámok sémáját követi, ám az igazi zsenialitás bizonyí­téka, hogy még ezt a számot is meg tudja a rock Pavarottija tartalommal tölteni, és bebizonyí­tja, hogy a lágyabb melódiák harmóniáját is át tudja adni passziótól fűtött hangján. Komponálási főelv: zongora minél nagyobb mennyiségben, minél ügyesebben adagolva, ha kell kissé háttérbe húzódva, de a zenének mindenképp szükséges feltételeként létezve; szerencsére nem csak ebben a számban kap fontos szerepet. A szexualizált szaxofonszólóval indí­tó All Revved Up With No Place To Go igazi rock n roll nóta tipikus basszusával, táncoláshoz szükséges muzikális alapanyagként is jól funkcionálhat. Már itt is szerepet kap a háttérvokál, a kontrasztteremtés miatt természetesen női, ami később is gyakran megjelenik Meat számaiban. A Paradise By The Dashbore Lights az album talán második legemlékezetesebb darabja a cí­madó nóta mellett, a maga szintén epikus jellegével. Itt találkozhatunk először Ellen Foley zsigerekig ható, elemi erejű hangjával, először csak a kórusban, majd a "párbeszéd" során, amely a zenetörténet talán egyik legkiválóbb "férfi-nő" interakciója, egyszerűen zseniális! A zongora itt is főszerepet kap, nem véletlenül ilyen kiemelkedően jó ez a szám... A Two Out Of Three Ain't Bad és a For Crying Out Loud az ifjú szerelmesek kódexének bőví­tésére szolgál, a lassú dalok számát növelve meg kettővel, ám mindkettő másfajta zenei aspektusból közelí­ti ezt meg: az előbbi inkább a giccsesebb, szokványos tematikát alkalmazza, amit újfent a szöveggel ellenpontoz, mí­g az utóbbi a monumentalitást tartja fő szervező elvnek. Megkapó és megható egyben, ahogy Meat Loaf kiereszti a hangját, mintha csak egy profánabb imádságot hallanánk. A lemez elsöprő sikere természetesen nemcsak a két eddig emlí­tett úriembernek köszönhető, hiszen ez igazi csapatmunka, í­gy a producer, és egyben a gitáros szerepét is magára vállaló Todd Rundgren is oroszlánrészt vállalt a munkában, továbbá "Professor" Roy Bittan (aki leginkább még talán Springsteen E. Street Bandjéből lehet ismerős) eltéveszthetetlen zongorajátéka, Max Weinberg kissé háttérbeszoruló dobolása szintén hozzátették a magukét a produkcióhoz (élőben pedig a későbbi Kiss gitáros, Bruce Kulick is besegí­tett). Meat Loaf akár rock operának is nevezhető lemeze megérdemelten aratott hatalmas sikert, mind kommerciális, mind kritikai szempontból, amit legközelebb csak a BOOH 2. részével sikerült megközelí­teni, vagy felülmúlnia, de ezt már döntse el ki-ki maga, de tény, hogy mindkét lemez kikerülhetetlen mérföldkő a rock zene történetében. Tökéletes mestermunka, mi mást lehetne még mondani?