Queen: A Day At The Races

A Queen egyike azoknak a rock zenekaroknak, amikkel minden embernek valószí­nűsí­thetően van valamilyenfajta kapcsolata, melynek elhelyezkedése az érzelmi skála pozití­v végpontjára tehető általában a zenekar egyediségének és megkérdőjelezhetetlen zsenialitásának köszönhetően: még a Queen munkásságába magát mélyen be nem ásó, a "királynőt" csak a rádióból ismerő emberek is elismeréssel szoktak adózni a rock és a populárisabb zene határmezsgyéjén mozgó produktumoknak, még ha nincs is feltétlen elkötelezettségük a rockzenével szemben. Az A Day At The Races az egyszeri és megismételhetetlen zseniális produkció által magasra tett léc átugrásának, vagy annak kí­sérletének tipikus példája, mondhatni archetí­pusa, hiszen a rocktörténelem egyik legsikeresebb albumának, az A Night At The Opera-nak a sikerét kellett folytatnia, illetve felülmúlnia, aminek bekövetkeztéről nagymértékben megoszlanak a rajongók véleményei. Az ADATR pechje, hogy a rákövetkező News Of The World is hatalmas siker, és a királyi diszkográfia egyik alapköve lett, í­gy a két, mindenki által elismert opusz között szégyenlősen megbújó lemez sajnálatos módon a Queen történetének egyik legalulértékeltebb szegmensévé vált. A zenekar pimaszságának reprezentációja is lett ez a lemez egyben, ugyanis ahelyett, hogy egy teljesen más dimenziót céloztak volna meg, egyrészt a zenében is követték az ANATO vonalát, másrészt nyí­ltan, már a borí­tóval is kí­sérteties párhuzamot állí­tottak a hamar klasszikussá vált albummal. A névválasztás ráadásul szintén egy Marx Brothers film cí­mére esett, ahogy az "operás" album esetében is. A zenei irányvonal változatlanságának egyik fő oka a két album dalai keletkezésének eléggé közeli időpontja, ugyanis sok szám még az ANATO felvételei alatt keletkezett és került rögzí­tésre, í­gy a két album az együttes művészi kvalitásainak egyazon szintjén mutatja, habár természetesen kissé más-más aspektusból. Így sikerülhetett a grandiózus dallamok transzplantálása erre a korongra (is), illetve ez legitimál(hat)ja a hasonló számok létezését, de ezzel mindenki csak jól járt, hiszen az eredmény zeneileg csodálatosra sikeredett: 10 különböző muzikális entitás együttese, amelyek úgy alkotnak egészet, mint ahogy a puzzle egyes darabkái simulnak tökéletesen egymásba. A teatralitás és a matematikai pontossággal felépí­tett szerkezet ugyanúgy jellemző a királynő ezen ékszerére, mint a többi mestermunkára, a Queennek nevezett szí­nház A Day At The Races cí­mű előadásába ugyanis ugyanúgy integrálni tudták a rockos tételeket, mint a "művészieskedőbb", lazább, gyengédebb dallamokat/számokat. Ez az első album, amin a 4 zenész teljesen szabad kezet kapott, ugyanis a produceri teendőket is maguk végezték az album körül. Az izgalomfaktor növelésének maximális fokú szem előtt tartásának folyományaképpen az album a Brian May szerezte, gyilkos Tie Your Mother Down álnevű "rock-tnt"- vel nyit, amelyre a számot nem ismerő hallgató reakciója a leesett áll mellett kizárólag a "jé, ilyen is van?" lehet, mivel a rock esszenciáját tartalmazza ez a nóta, hiszen dinamika, dallamok és dalszerkezet terén is tökéletes struktúrával rendelkezik: nem véletlenül a második legismertebb dal a lemezről. Már a felütés is figyelemfelkeltő, akár egyetlen hanggal is képesek megragadni a figyelmet, ráadásul az együttes történetének egyik legkeményebb riffjét hallhatjuk itt. Ahogyan a Times találóan nevezte, ez "valódi véres költészet". A You Take My Breath Away Octavarium-szindrómát mutat (vagyis pont fordí­tva), ugyanis maximális kontrasztként rögtön egy balladát hallhatunk, amely az egyik leggyönyörűbb Freddie Mercury vokálmelódiákat tartalmazza: elbűvölő a maga egyszerűségében, magával ragad a melankólia szomorú-szép mélységeibe zongorafutamaival. A ragadós dallamok megszakí­tását elkerülendő az album egyik legfülbemászóbb énektémájával rendelkező Long Away következik, amit ironikus módon nem Freddie, hanem Brian May énekel a maga visszafogott stí­lusában. Erősen hajaz az ANATO 39 cí­mű szerzeményére, nevezhetnénk akár "part II"-nak is, ám nem zavaró a hasonlóság, tekintve a szám kiváló mivoltát, amihez a háttérvokálok is nagymértékben hozzájárulnak. A gunyoros játékosság iskolapéldája a The Millionaire Waltz, mintha az összes dallam egy komolyzenei műből lenne átültetve a Queen világába, hogy aztán egy rövid időre nagyí­vű rockoperává nője ki magát, csak hogy visszakapcsolhasson újra a tánc muzikális reprezentációjához. A You And I azon szerelmes számok sajnos nem túl hosszú sorába tartozik, amelyik könnyedségük miatt pozití­v emocionális töltettel rendelkeznek, amelyre a kissé popos beütés még rá is tesz egy lapáttal. A számért banda talán leginkább háttérbe húzódó tagja, John Deacon felelős, pedig egyáltalán nincs rá oka, basszusfutamait hallgatva. A Somebody To Love a "mindenki által ismert és szeretett Queen" kategóriába tartozik, hiszen a rádiók is agyonjátszották az egyik legjobb háttérvokállal rendelkező Queen számot, ráadásul Freddie részéről is még relatí­v kiemelkedő teljesí­tményt hallhatunk, ami nem kis szó egy olyan megatálentumnál, mint amilyen ő volt. És itt kerül képbe a hitelesség kérdése is, amiben May-ék maximálisan az élen jártak: ki ne hinné el a dal hallatán, hogy Freddie minden vágya, hogy valaki szeresse? A dal strukturális felépí­tése, mondani se kell, tökéletes, ahogyan a gospeles kórusok is gyönyörűek. A White Man-el újra visszaváltanak a rock n roll témákhoz, még egy csipetnyi lassúbb merengősebb résszel ötvözve, olyan grandiózus dallamokkal és refrénnel, mint amely a következő lemezen a We Will Rock You lesz. Tipikusan "minél hangosabb, annál jobb" rock nóta, precí­z és nagyon okos dobolással fűszerezve, amire érdemes külön is odafigyelni; Freddie is a dühösebb oldalát hozza, amit a szám meg is követel. A Good Old Fashioned Lover Boy Freddie tehetségének realizációja, a poénos dalszöveg, a zongorabetét és basszusgitár tökéletes egészet alkot: ettől a számtól mindenki jobb kedvre kell, hogy derüljön. A Roger Taylor által í­rt és énekelt Drowse ismét a melankolikusabb vonalat erősí­ti, amit az ironikus-szatirikus dalszöveg ellensúlyoz. A Teo Torriatte méltó és fenséges lezárása az ADATR-nek a maga intimitásával. May egyik legjobb szerzeménye a lemezen a nyitónótával párhuzamosan, amit nemcsak kiváló mivoltuk, hanem az első dal kezdése, ill. az utolsó befejezése is összekapcsol. Freddie újfent varázslatos énektémával rukkolt elő a japán rajongók tiszteletére í­ródott számban, amelyben a monumentalitás is megtalálható finoman adagolva, a végén pedig egy gyerekkórus által előadva. Gyönyörű. Aki esetleg az ismertség alapján akarna előzetes í­téleteket alkotni a Queen ezen lemezéről, az jobban teszi, hogyha előbb maga is utánajár a dolognak, mint a mesében, hiszen az A Day At The Races ugyanúgy illeszkedik a banda munkásságába, ahogyan a többi, klasszikus album is, mindenképpen érdemes időt szentelni neki, hagyni, hogy kibontakozhasson, és megmutatkozhasson a maga teljességében. Megéri!