Aerosmith: Rocks

A metal/ hard rock osztályos bajnokságában a focivilághoz hasonlí­tva ez a csapat maga a zenei footballpályák aranyválogatottja, egyfajta zenei Real Madrid, mely évtizedek óta képes a csúcson alkotva etalont állí­tani a feltörekvő generációnak is. Nem tudom, hogy létezik e még egy olyan együttes, mely ennyire megtartva a zenei gyökereit volt képes főnixként újjászületni, a stí­lus szinte minden előnyét és lehetőségét kihasználva állandó meglepetést szolgálni a skatulyázásra hajlamos kritikusoknak is. A csapat lelke - jóllehet minden tag nyugodtan válogatott lehetne a maga posztján - a valaha toxikus ikreknek is nevezett énekes - gitáros páros, kiknek duójában a Jagger - Richards legenda metamorfózisa vált valóra, némileg keményebb zenei környezetben. ( Steven Tyler énekes, eredeti nevén Steven Tallarico és Joe Perry gitáros mellett Thomas Hamilton bőgős, Joseph Kramer dobos , és Raymond Tabano gitáros alkották a együttes első felállását.) Nem véletlenül emlí­tem a Rolling Stones-t, hiszen a két zenekar frontemberének szembeötlő fizikai hasonlóságán kí­vül az első, megjelent Aerosmith LP -t is másodosztályú Stones kópiának tartotta a zenei közvélemény egy része, ám ebben nem is tévedhettek volna nagyobbat. A banda dalvilága természetesen ugyanúgy tartalmazza a hard rock blues gyökereit, mint Jaggerék kezdeti rock'n'blues-a, ám az Aerosmith ihletési forrása már inkább a Yardbirds féle heavy blues, melyhez aztán a rock'n'roll féktelen dallamait, és a hard rock keményebb riffjeit illesztették. Később aztán olyan csapatok munkássága is hatott rájuk, mint a Led Zeppelin - Page nagy példaképe volt Perry-nek , - a glam New York Dolls, és már a kezdetektől az örök kedvenc, a Beatles. Jóllehet az együttes első lemeze már olyan, később megaslágerré váló dalokat tartalmazott, mint a Dream On, vagy a Guns'n'Roses által is feldogozott Mama Kin, az igazi áttörést az 1975-ös albumuk, a Toys In The Attick hozta meg számukra. A lemez a kiváló szerzemények mellett a rengeteg turnézásnak is köszönhette sikerét, olyan csapatok vendégeként, mint a legendás alkotói korszakában lévő Deep Purple . ( A két együttes a hetvenes évek hard rockjának csúcsait jelentették, a zenéjükben megnyilvánuló különbség - a Purple a klasszikus európai komolyzenét, mí­g az Aerosmith a bluest formálta hard rock - ká - aztán az európai és amerikai metal elágazó útját is kijelölte.) Ilyen előzmények után jelent meg a banda negyedik albuma, melyet mind a rajongók, mind a kritikusok már a születés pillanatában a csapat legkiemelkedőbb albumának tartottak: a fogadtatás pedig már a megjelenés első heteiben platinalemezzé avatta a Rocks -t. Jóllehet a tagok ebben az időszakban már keményen drogoztak, a hatás egyelőre még a felfokozott tempóban, és a kitörni készülő energiában nyilvánult meg. Nem véletlen, hogy a később megjelenő Pandora's Box c. válogatásgyűjteményükben annyi dal szerepel erről a lemezről: a szerzemények az amerikai hard rock eszenciáját adják, riffközpontú, a bluesban gyökeredző, ám igazán 'hard'-dá váló világukkal. Elég csak meghallgatni a nyitószám rövid, ám annál hatásosabb refrénjét, rögtön nyilvánvalóvá válik, miért lett olyannyira sikeres a csapat: a klubokban eltöltött évek jó értelembe vett "kocsmahangulata" ezekben a számokban manifesztálódott, tiszta, sallangmentes rock'n'rollal tüzelve fel a hallgatóságot. E tekintetben talán csak a Motörheadnek sikerült ennyire "tökön ragadni" ezt a füstös, 'beleszarós' hangulatot, éveken keresztül sem kopó hitelességet kölcsönözve a zenekar részére. A Last Child kis pszichedeliával ötvözött főriffje, a Rats In The Cellar és a Lick And A Promise táncolós rock'n'rollja, vagy a Sick As A Dog a későbbi munkáikban gyakorta előforduló zenei megoldásaival ágyúlövedékként közvetí­tették a banda alkotói tehetségét Természetesen nem csak a pörgős riffbombák, hanem a lí­rai számok tekintetében is már ekkor igen erős volt a csapat: a Dream On sikere persze megerősí­tette a fiúk ezirányú alkotói kedvét. Jóllehet ezen az albumon az emlí­tett balladához hasonló megasiker nem született, a Home Tonight mindenesetre kellemes perceket jelenthet azoknak, kik szeretik a Beatles zenei örökségét kissé keményebb köntösben hallani. A remek számok mellett persze a frontember, Tyler excentrikus, impulzí­v szí­npadi munkája és különleges hangja, valamint az instrumentális szekció iskola jellegű játéka is kellett - ezt a személyi szí­nvonalbeli egységet talán csak a Queennek sikerült létrehozni, nem kisebb sikert szülve. Sajnos a drogoknak is köszönhető felfokozott tempót nem lehetett tovább tartani: a következő album, a verejtékkel létrehozott Draw The Line még gyorsan platinalemez lett, ám egyben első állomása is annak az útnak, mely az együttes számára a pokolba vezetett.