Rush: Rush
írta Philosopher | 2008.04.24.
Igazi boldogság egy olyan albumról írni, mely egy korszakot nyitott a rockzene történelmében. A Rush első albuma azért érdemli meg ezt a kitüntető címet, mivel egy csodálatos, máig tartó pályafutás első lépése, melyre , - ismerve a Rush harminckét éves munkásságát - nem lehet a szem bepárásodása nélkül tekinteni.
A progresszív rockmuzsika ma is aktívan alkotó kanadai triója 1968-ban alakul, akkor még Jeff Jones - basszusgitár, ének, John Rutsey - dobok, és Alex Lifeson - gitár felállásban. Jones "Rush-os" pályafutása elég hamar, még az első fellépés előtt véget ér. Helyére Lifeson iskolatársa, Geddy Lee érkezik. Az így összeállt csapatra kemény hat év vár. Fellépések kis klubokban feldolgozásokkal és néhány új dallal. Kitartóak, így 1974-ben elérkezik a pillanat, amikor a Mercury kiadó áldását adja az eléjük tálalt anyagra, és megjelenhet a Rush első albuma. A korong megjelenése után a csapat turnéra indulna, ám dobosuknál cukorbetegséget diagnosztizálnak, így nem tudja vállalni az utazással járó "macerát". Helyére, - a mára dobos istenséggé avanzsált - Neil Peart érkezik, aki fantasztikus hangszeres tudásán kívül remek szövegírói adottsággal rendelkezik, melyet már a következő - sokak által az "igazi első Rush" lemeznek tartott - "Fly By Night"-nál is kamatoztathat.
A "Pearttelen" első album nagy meglepetést okozhat annak, aki a csak a zenekar későbbi munkáit ismeri. Itt még szinte csak jelzés értékűen tűnnek fel a későbbi virtuóz, progresszívnek mondható zenei megoldások, az albumon elsősorban a rock'n roll és a blues dominál.
A nyitó dal, a -koncerteken időnként ma is játszott - "Finding My Way" a Led Zeppelin világába repít minket. Robert Plant és csapata szelleme egyébként sűrűn átlibben a dalok felett, de ebben az indító öt percben, - főleg Geddy énekének köszönhetően - mindennél erősebben sugárzik a "Zepp fíling"!
A "Need Some Love" sem nevezhető mai füllel tipikus Rush nótának. Vérbő rock'n roll ez, hatalmas lendülettel, óriási pörgéssel, a 60-as éveket idéző reffrénnel.
Ha az első dalnál Led Zeppelin hatást említettem, akkor a harmadikként érkező "Take A Friend" hallatán akár plágiumot is kiálthatnék. A nóta riffje tulajdonképpen egy az egyben a Zepp második lemezén található nyitó szerzemény, a "Who Lotta Love" vezér motívuma. Ez azonban semmit nem von le értékéből. Kellemes bluesos, laza, azonnal dúdolható refrénnel rendelkező darab.
A "Here Again" egy igazi, lassú blues, hét és fél percben kifejtve. Érdekes hallgatni, hogy Geddy Lee, - kinek rendkívül jellegzetes, magas hangja engem speciel sokáig gátolt a Rush megszeretésében - itt még mennyivel "karcosabban", keményebben énekel, mint a zenekar igazi sikert hozó korszakaiban. A dalban találhatunk egy igazán gyönyörű, hosszú Lifeson gitárszólót is, mely már akkor előre jelezte, hogy a gitározás egyik - szerintem igencsak alulértékelt - mesterével találkozhatunk a Rush kötelékében.
Jön a "What You're Doing", és vele - minő meglepetés - egy újabb "Led Zeppelin dal". Itt még Geddy énekének visszhangosítása is Plantet idézi. A riffről, - melyet simán írhatott volna Jimmy Page - már nem is beszélek.
A hatodik szerzemény egy boogie-woogie, "In The Mood" címmel. Szinte látom Geddy Lee mestert, amint rongylábkirályt játszik egy táncparketten. A dal közepén egy nagyon dögös gitárszóló terpeszkedik. (ilyet a későbbiekben majd az AC/DC-től hallunk sokat)
"A Before and After" egy "becsapós" dal. Két és fél perces finom, lágy instrumentális résszel indít, majd egyszer csak megérkezik a rock'n roll. Hallatán olyan érzésem van, hogy a fiúk írtak két teljesen különböző dalt, de végül úgy döntöttek, hogy inkább mixelnek belőle egyet.
A dal második része talán a lemez legdögösebb része, kőkemény szólóval, feszes ritmussal.
Elérkeztünk az album utolsó szerzeményéhez, mely a Rush egyik leghíresebb darabja. Igazán ez az egyetlen olyan nóta a lemezen, mely már száz százalékosan magán viseli a zenekar későbbi munkáinak jellegzetességeit. A viszonylag hosszú dal összetettségével, kiemelkedő szólójával, hatalmas riffjével valóban a Rush életmű egyik gyöngyszeme. A "Working Man" számos feldolgozást megélt, a Dream Theater egyes koncertjein például a mai napig előkerül, a csapat második albumán található "By-Tor&The Snow Dog"-al együtt.
A korong - bemutatkozáson túli - legnagyobb erénye, hogy szerepel rajta a "Working Man", mely olyannyira tökéletes, hogy ha csak ez az egy dal szerepelne az albumon nyolcszor egymás után, akkor sem szólhatnánk egy árva szót sem.
A Rush első albumával alapokat rakott le. Megmutatta, hogyan kell dögös rock'n roll zenét játszani kissé újfajta értelmezésben. A Led Zeppelin hatása időnként talán túlságosan is érződik, de hát mindenki elkezdi valahol, valamivel...
Egy trió indult el ezzel a munkával egy olyan úton, mely harminc év alatt a legendák csarnokába vezette őket! Öröm hallgatni, mint minden Rush albumot!
Legutóbbi hozzászólások