AC/DC: High Voltage

Pedig már akkor gyanús volt, amikor Garaellel egyeztettem a felkí­nált 1974-es lista választható lemezeiről! Mégis úgy voltam vele, hogy talán az idő szalad nagyon gyorsan, és én tévedek. Ami azt illeti, valóban én tévedtem, de nem úgy, ahogy gondoltam. Tehát: Ez a High Voltage nem az a High Voltage, és ugyan tényleg 1974-ben jelent meg, de kizárólag Ausztráliában, egy kis kiadó (Albert) terjesztésében, ráadásul egy számomra teljesen ismeretlen borí­tóval. Óriási szerencse, hogy a rajta szereplő számokat azért innen-onnan már magam is ismertem, de az a tervem, hogy a szinte minden rockrajongó által ismert klasszikusokon végigmasí­rozva agyba-főbe dicsérem a csapatot, csúnyán füstbe ment. Ezen a lemezen tudniillik távolról sem a minden rockrajongó által ismert klasszikusok szerepelnek. Mielőtt az Atlantic kiadónál, az egész világra kiterjedő terjesztés mellett megjelent az a bizonyos "első lemez" HIGH VOLTAGE 1976-ban (erre emlékeztem én jól), már két (kisterjesztésű) lemezen voltak túl a srácok. Egy tipikusan korai zsengéket tartalmazó és High Voltage cí­mmel megjelent anyagon (amiről éppen í­rok), illetve a már lényegesen izmosabb, 1975-ben TNT cí­mmel kiadott korongon. Ez utóbbi lett végül tulajdonképpeni debütalbumként megjelentetve 1976-ban, kiegészí­tve a 74-es megjelenés két nótájával (She's Got Balls, Little Lover). Nem gondolom, hogy bármit is levonunk a csapat érdemeiből, ha azt mondjuk, hogy a blues-klasszikus Baby, Please Don't Go-val induló lemez még legalább annyira útkeresés, mint megállapodott és évtizedekre bőséges muní­ciót biztosí­tó, stadionrobbantó boogie a Young tesók boszorkánykonyhájából. Nyilván, hogy a lí­rai(!)Love Song nyomvonalán továbbhaladva soha nem jutottak volna el a madridi arénába, vagy a donningtoni headliner státuszig. A banda ugyanakkor már "kész", hiszen együtt van mindenki, egyedül Cliff Williams hiányzik, és a még tétova lépések mellett már azért ott vannak azok az épí­tőkövek, amelyekből később felépül ez a szinte páratlan életmű. Malcolm halálpontos ritmusjátéka, a cizellálástól í­rtózó Phil Rudd-ban működő metronóm, Bon Scott pimasz hangja és Angus szólói. Utóbbi éppen attól hihetetlen és egyedülálló, hogy semmi egetrengetőt nem játszik, mégis utánozhatatlan. A She's Got Balls és a Little Lover valóban a két legerősebb nóta, az előbb felsoroltak ékes példájával, bár hangsúlyozom, ez még csak beköszönés és jóindulattal is csak előkészület a világhódí­tásra. A hosszabb értékelések pedig "két év múlva" következnek.