"Metal mise a Dunán" - Candlemass & Stereochrist, 2007.09.19., A38

Mostanra már elhasznált közhely, hogy a metal zene - hiába tekintjük a jelenlegi áldott állapotot a második aranykornak - csupán rétegzene. Az már azonban a finom irónia határait súrolja, hogy az (epic) doom atyjai, a lassan már legendává avanzsálódó Candlemass az adott rétegen belül is mindössze egy kisebb szegmens zenei í­zlésében foglal el központi szerepet... Dicséretes, hogy az előzetesen felmérhető érdeklődés ellenére is, idén először sikerült elhozni az utánozhatatlan svédeket egy buli erejéig Magyarországra - az autentikusság jegyében eléjük pedig a hazai doom/sludge metal egyre ismertebb underground együttese, a Mood egyik utózenekarának tekintett Stereochristot került, akik a fiatalosság modernizmusát nyújtották az öregek klasszicitásával szemben. Az igazi stoner külsővel megáldott banda ugyanis azon kevés itthoni zenekarok közé tartozik, akik a külföldön sikeres Down/Pantera vonalat igyekeznek meghonosí­tani, az ehhez szükséges nagy fokú lelkesedéssel. Muzsikájuk élvezhetősége is pont ebből, illetve a mások által már jól bejáratott panelek ügyes ötvözéséből fakadt, nem pedig innovatí­v megoldásokból - ami, tegyük hozzá, nem is feltétlen baj. Ráadásul azt is bebizonyí­tották, hogy a dinamizmus sem feltétlen kötődik a korhoz: az öreg rocker, nem vén rocker elvének reprezentálásaképpen - és Megyesi Balázs alapí­tó/basszusgitáros hiányzását pótolandó - a hathúrost ezúttal Makó Dávid énekes édesapja, Makó György kezelte, úriemberekhez méltó profizmussal. A koncert számai természetesen az eddig megjelent két stúdiólemez (Dead River Blues & Live Like A Man (Die As A God)) dalaiból álltak össze, amit a végén egy Down feldolgozással fejeltek meg. A feltehetőleg hősökként tisztelt nagyok számának előadása egy másodpercre sem okozott gondot, amiben közrejátszottak Dávid énekesi kvalitásai is, akin egyébként Zakk Wylde orgánumának hagyatéka is erősen nyomott hagyott - csakúgy, ahogy a Stereochrist zenéjében is megtalálható a BLS western hangulata. Előzenekarként sajnos - vagy szerencsére? - a közösség beizzí­tásának feladata is rájuk hárult, amelynek a zenekar önhibáján kí­vül eső sikertelenségét azonban humorizálásban oldották fel - szerencsére erre az egyébként a doom metalhoz hí­ven jéghideg felizzásra nem kellett sokáig várni... Setlist Intro / Hologram Man Destroying Ruins Live Like A Man Good Old Way Getting Over 7 Years Ride Blind Bury Me In Smoke ...ugyanis fél óra átszerelés, és szí­npadépí­tés után negyed 10-kor megérkeztek a szürke szigetekről a doom metal királyai, hogy méltó módon megnyissák az őszi koncertdömpinget, elég magasra helyezve a lécet ezzel a lendületes bulival. Már a szí­npadkép önmagában megért egy misét, annak ellenére, hogy az A38 paraméterei nem adnak túl nagy teret a szí­npadi kellékeknek, ám már régóta tudjuk, hogy az önkéntelen, vagy akár szándékos korlátozások akár segí­thetek is a kreativitást. Ezúttal az egyszerűség nevében, és nem utolsósorban a Master of Puppetset megidézve, mennyiségileg mindössze négyre rugó, ám méreteiben már annál nagyobb fehér kereszt alapozta meg a zene hatására kitörő vallásos áhí­tatot. Mindennek tetejében pedig a svéd "öregek" megrengettek mindenféle vallásos dogmatikát, bebizonyí­tva, hogy önfejű messiások nélkül is lehet méltóságteljes istentiszteletet prezentálni a doom metal égisze alatt - ennél súlyosabb, vagy éppen vaskosabb mondanivalót lehet, hogy kevés templomban hallhatunk. A koncertre ellátogatókat bizonyára nem csupán a rég várt kedvenc iránti érdeklődés, hanem a kí­váncsiság is hajtotta: vajon mit fog produkálni a legenda élőben hőn szeretett, ám kibí­rhatatlan Messiahánk nélkül? Igaz, hogy önmagukhoz hűen az új énekessel is egyedülállót alkottak, ám felettük is ott lebegett az énekesüket lecserélő együttesek damaszkuszi kardja: vajon, hogy fog a régi, mára már kanonizálódott nótákhoz nyúlni jelen esetben kissé elborult, ám annál zseniálisabb pacsirtánk? A válaszadáshoz a kezdéstől számí­tva mindössze kb. 10 másodperc kellett, amí­g Lowe mester elénekelte a minden rajongó számára édes litániáként ható sort: "I bind unto myself, today the strong name of the trinity". A már a King of the Grey Islandsnél is feltűnő, Messiahétől pregnánsan eltérő énekstí­lus ugyanis jól bevált még a (több mint) 20 éves számoknál is - szerencsére amerikai barátunk nem próbálkozott az énekdallamok felülí­rásával, í­gy - már a lemezkritikában is emlí­tett - ördögi hangszí­nének köszönhetően egy kis gonoszsággal is megfűszerezte azokat. Ráadásul ezt nem csak muzikális szinten valósí­totta meg, hanem egész karakterével a földre szállt, de angyali Mefisztót idézte meg: teátrális, a néma filmjátszást, de leginkább Murnau Nosferatuját megidéző mozgása, néhol kissé homoszexuális jelleget öltő pózolásai, illetve szemforgatásai során előbukkanó szemfehérjéje bármilyen fellengzősség nélkül tökéletesen passzolt a mordori muzsikához. Igazi showman, aki mindezek felett kiváló frontembernek is bizonyult: még hagyján, hogy sajátos előadásmódja következtében a közönség egyszerűen zabálta minden megmozdulását, de emellett nem átallott kommunikálni is a közönséggel, a konferálástól a pacsizásig. A többiek profikhoz méltón hozták az elvárt szintet: Lars "Lasse" Johansson és Mats "Mappe" Björkman ikrek módjára kiegészí­tve egymást, helyet cserélgetve a két szélen épphogy csak nem süllyesztették el a hajót több tonna súlyú riffjeikkel, amelyeket - talán mondani se kell - Leif Edling géniusszal karöltve vidáman, és roppant lazán adtak elő, mí­g a háttérben Jan Lindh szolidan, de magabiztosan szolgáltatta a ritmust. Már az első taktusok is szélvész gyorsan generálták meg azt a Candlemassra jellemző, néhol nyomasztó, de zsigeri atmoszférát, amelyen az artemovszk hajó méreteiből fakadó, zenészek és rajongók között megvalósuló közvetlenség is nagyot dobott. Ahogy felhangzott a Well of Souls örökérvényű kezdése, érezni lehetett, hogy innentől kezdve nem lehet hibázni: lehet, hogy a keresztek sugallta predesztináltság lett úrrá a koncertteremben, az azonban tény, hogy az első hazai Candlemass koncertnek egy negatí­v pillanata volt mindössze - az is csak akkor, amikor véget ért. A számlista összeállí­tásakor úgy látszik gondosan ügyeltek arra, hogy minden Messiahval készí­tett korongról elhangozzon legalább egy szám, ám természetesen leginkább az új lemez dalait preferálták, illetve talán legerősebb lemezüket, a Nightfallt. Ennek jegyében egy igazi best of programot hallhatott a nagyérdemű, amelynek csak egy hibát lehet felróni, mégpedig kirí­vó rövidségét: a koncert ugyanis ráadással együtt is csupán 1 és negyed órát tett ki, ami bizony madárszárnyakon repült el. Ezen persze nem is lehet csodálkozni olyan opuszok hallatán, mint a szí­vfacsaróan gyönyörű, de emellett menetelős zúzással rendelkező At Gallow's End, vagy az akár a melankolikus depressziósok himnuszának is kikiáltható Solitude, a ritkán játszott, de kis túlzással akár progresszí­vnak is nevezhető A Sorcerer's Pledgeről nem is beszélve. Az átállás a két évtizedes nótákról az újakra egy percig sem okozott gondot, habár élőben még jobban átjött intenzitásuk és egy fokkal nagyobb brutalitásuk, megijedni azonban nem kell: a monstruózus riffek ugyanúgy támpontot nyújtanak az együttes bármelyik korszakában. A ráadásban eltolták munkásságuk egyik legdinamikusabb nótáját, a fekete törpék harci indulóját, amelyet csak egyetlen módon lehetett megfejelni, méghozzá sokak - többek közt Lowenek is - nagy kedvencével, a szamaritánus szí­vfájdí­tóan szép tanmeséjével, amelynek során nem csak jószí­vű barátunk, hanem a közönség is a mennyországban érezhette magát 5 perc erejéig... Annál fájdalmasabb volt visszatérni a földre, vagyis a ví­zre, és realizálni, hogy véget ért az időutazás, és a kereszteket sem a sejtelmes fény, hanem a neonlámpák világí­tják meg - mindezt csupán a merchandise pulthoz kifáradó zenészek kedvessége ellensúlyozta. Kérdőre vonva egyikőjüket, hogy miért sikerült ilyen nyúlfarknyira a koncert, kiderült, hogy tervbe volt véve még egy szám, csak a technikusok felkapcsolták a lámpát. Hogy igaz-e, vagy sem, már nem fog kiderülni, az azonban hamisí­tatlan tény, hogy egy újabb csodálatos estét tölthettek el a Dunán a svéd félistenek koncertjére kilátogató doom fanatikusok, amely bizonyára jeles helyet fog kapni mindenki emlékezetében. Ráadásul az í­géretek szerint az ősi álmok a következő turnén újra visszatérnek hozzánk... Úgy legyen. Setlist Intro / Well of Souls / At Gallow's End Solitude Emperor of the Void Devil Seed Mirror Mirror Bells of Acheron (kihúzva) Under The Oak Of Stars & Smoke A Sorcerer's Pledge -------------------------- Embracing the Styx (kihúzva) Black Dwarf Samarithan Tomka Köszönet a lehetőségért a Concertonak! Utószó Tanulni sohasem késő, avagy a Jó Pap Holtig tanul. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben azután, hogy a Candlemass zenéjével megismerkedtem. Amí­g nem olvastam a King Of The Grey Island c. lemezről, azt sem tudtam mi fán terem a doom. Na jó, hallottam pár C.O.C. és Down nótát, de azok elvették a kedvem egy időre a zenehallgatástól. Ám valamiért mégis utánajártam a Candlemass munkásságának, és amiket az albumaikon halottam, meggyőzött, hogy a svédek koncertjét meg kell néznem. Meg is néztem. Kerestem is az állam egy jó ideig. Nehéz mit mondanom erről a buliról. Már a szí­npadi dí­szletek is adtak egy jó kis "feelinget", ám ami utána jött. Teljes mértékben el voltam varázsolva. Egy teljesen másik dimenzióba kerültem a hallottaktól. 5 embert láttam és hallottam a koncerten, és olyan muzsikát, amihez foghatót nemigen. Bocsássa meg nekem a világ, de a Heaven And Hell bulin majdnem bealudtam. Csak pár nóta tudott igazán felpörgetni. Ellenben a Candlemass koncertjén nem tudtam egy fél pillanatra sem elkalandozni. Hogy miért nem? Legfőképpen Rob Lowenek köszönhetően, aki több mint egy énekes. Sokan aggódtak kicsit, hogy hogyan is lesz képes a Messiah által hagyott űrt betölteni. Erre csak annyit, hogy sok mindenre gondoltam koncert közben, csak a messiásra nem. Rob úgy forgatta a szemét, mint akit megszállt a gonosz, sátáni grimaszai, ördögi pózai egyszerűen csak vonzották a tekinteteket. Az Ő jóvoltából ezen az estén nem csak egy koncertet láthattunk, hanem egy előadást is. És persze a HANG! Így, csupa nagybetűvel. Ilyen hang nagyon kevés van a világon. Képtelen vagyok rá szavakat találni. Ha kellett mélyen, ha kellett magasan is pazarul énekelt, ha a szükség úgy hozta sikoltott és hörgött, egyszóval mindent bemutatott, amit tudni kell. Életem egyik meghatározó élménye volt ez a buli, csak remélni tudom, hogy lesz folytatása. Zárásként csak annyit í­rok, amennyit Rob í­rt a cd bookletbe: DOOM! JLT