Hegyalja Fesztivál, Tokaj-Rakamaz, 2007.07.12-15.: Sepultura, Ossian, Neck Sprain, Tankcsapda, Wisdom

A Wan2 fesztivál megszűnése óta úgy tűnik, hogy a Hegyalja Fesztivál lesz lassan az egyetlen, a rock zenét mindenek felett preferáló feszt itthon, ahol a jó hangulat, és a finom bor mellett a hangos rock n roll dominál... Prológus Hegyalját megelőzi a hí­re. Nem nagyon találkoztam még olyan emberrel, aki - miután egyszer tiszteletét tette e nemes városban, illetve a fesztiválon - nem maradandó, és természetesen pozití­v élményekkel tért volna haza. Személy szerint nekem először idén volt szerencsém ellátogatni a hí­res-neves tokaji fesztiválra, amely döntés meghozatalában - be kell, hogy valljam - a zenei kí­nálat bizony csak a második helyen jött számí­tásba (ne feledjük el, hogy ekkora került megrendezésre Csehországban a Masters of Rock is, ami ráadásul az árakat tekintve se bizonyult volna sokkal kártékonyabbnak a pénztárcákra). Az elsődleges csáberőt Tokaj városa, illetve azon hangulat gyakorolta, amit minden Hegyalját megjárt ember szokott emlegetni. A fesztivál elhelyezkedése "borászati célok" tekintetében igen praktikus volt: egy kissé fárasztó, kb. 20 perces sétával lehetett megérkezni a kempingbe a vasútállomástól - azonban ezt a kempinget mindössze egy hí­d választja el Tokaj belvárosától, ahol egymás hegyén-hátán sorakoznak a borpincék, ott pedig értelemszerűen "a bort bőven nyeli a kiszáradt torok". Maga a feszt a kemping mögött helyezkedik el, nagyságra pedig - legalábbis első látásra - kissé kiábrándí­tó a "Szigethez szokott szemnek": kb. a Nagyszí­npad előtti rész 2-3xosát teheti ki. Így történhetett meg az is többször, hogy áthallatszódtak a koncertek egyik szí­npadtól a másikig. Ennek megelőzése érdekében történt, hogy a szabadtéri szí­npadoknál bizony meglepően alacsonyra vették a hangerőt, többek közt a VIVA nagyszí­npadon is. Ám ha már hangosí­tásnál tartunk, meg kell jegyezni azt a hatalmas pozití­vumot, hogy a fesztivál jelleg ellenére is szinte minden alkalommal kiválóan "belőtték" a zenekarokat, 1-2 kivételtől eltekintve. A fesztivál szervezői is feltehetőleg tisztában vannak azon ténnyel, miszerint a Hegyaljára ellátogatók nagy része alkoholfogyasztási igényeinek tetemes részét nem a feszt területén, hanem a borpincék kellemes hűvösében elégí­tik ki. Ezt nem is próbálják különböző korlátozásokkal megakadályozni, hanem engedélyezik a feszt területére mindenki számára fejenként egy fél literes palack ital bevitelét - legyen az üdí­tő, vagy alkoholos ital. A belváros, illetve a pincék pedig olyan varázslatos hangulattal bí­rnak, amely már önmagában elegendő indokot biztosí­t ahhoz, hogy a nyári látogatást egy igazi rock fesztivál keretében tegyük meg: a kiváló hazai zenekarokat, és a pár külföldi fellépőt hallgatva a csalódásra kevés az esély - ha pedig mégis bekövetkezne, akkor bárki nyugodtan borba fojthatja bánatát. Tomka Nahi hattyúdala A fesztivál általam egyik legjobban várt koncertje a szerdai nap utolsó, a hazai metal szí­ntéren nemrég felbukkanó Wisdom attrakciója volt. Nem kellet sokat várnom, a nap gyorsan elrepült a délutáni borozgatással Tokaj városában, amely szinte a nullára redukálta le időérzékemet, egy hajszál hí­ján a szóban forgó koncert lekésését eredményezve. A Wisdomot először az egy héttel ezelőtti Heaven and Hell formáció előzenekaraként volt szerencsém megfigyelni, amikor sajnos az eső miatt nem élvezhettem 100 százalékosan a zenét. Hegyalján azonban a rossz idő sem okozhatott (volna) gondot, hiszen a fedett Jim Beam sátorban került megrendezésre a fellépés. A teltházas Deák Bill Blues Band és a Kalapács előadása után kicsit féltem, hogy érdektelenségbe fullad a tradicionális heavy/power metalos vonalon mozgó Wisdom produkciója. Azonban a sátorba érkezve láttam, hogy az érdeklődők már szép számban gyülekeztek a szí­npad előtt, és a koncert folyamán egyre csak nőtt a hallgatóság létszáma - főleg (mint a fesztiválon általában) a fiatal korosztály. Abban a pillanatban, mikor a fiúk belecsaptak a húrok közé és felhangzottak a Holy Vagabond erőteljes riffjei, éreztem ez nem egy mindennapi koncert lesz. Nachladal István hangja valóban sokkal jobban magával ragad élőben, a Words of Wisdom c. stúdióalbumon mintha háttérbe szorulna a hangszerek mögött. Kovács Gábor és Galambos Zsolt gitárosok hozták a kötelezőt, intenzí­ven és élvezetesen "szaggatták a húrokat", Molnár Máté basszerral együtt nagyon lelkesen játszottak, arcukon látszott, hogy örömmel csinálják azt, amit. A koncert egész ideje alatt folyamatosan mozogtak, í­gy fenntartva az amúgy sem egykedvű közönség figyelmét. Személyes kedvencem, a Victory c. szám alatt már én is teljesen felszabadultam a zene (no meg egy kis aszú) hatására és önfeledten énekeltem az - egyébként elgondolkodtató tartalmú - szövegeket. Az alapokat Kern Péter ütős szolgáltatta; pontosan és hihetetlen vehemenciával játszva az amúgy nem túl bonyolult dobtémákat. A hangzással úgy, mint a fesztivál egész ideje alatt, nem volt probléma, bár a nem "beedzett" fülű hallgatóknak bizony túl hangosnak tűnhetett (nekem az utolsó napon, Akela koncert után ártott meg egy kicsit a hangerő, kellemetlen fejfájás kí­séretével). Az utolsó szám, mint a Pecsás bulin, a Survivor - Eye of the Tiger cí­mű nótájának feldolgozása volt, ami igen jó zárásnak bizonyult e fergeteges koncerten. Azt hiszem, a srácok hozzáállása példamutató értékű, sok ilyen lelkes bandát szeretnék még látni a hazai porondon és várom a legközelebbi elérhető Wisdom koncertet! Setlist Holy Vagabond / King of Death / Take Our Souls / Victory / Wisdom / Iron Maiden: Bring Your Daughter... To The Slaughter / Evil Disguise / Strain of Madness / Wheels of the War /// Survivor: Eye of the Tiger Veres András Öregedni, méltósággal A Tankcsapda-koncertek szí­nvonala az elmúlt 4-5 évben mindig igencsak ingadozik - na nem a képzeletbeli skála két szélsőértéke, hanem valahol az "elég rossz" és az "egész jó" közötti tartományban. Vidéken és fesztiválokon (pláne vidéki fesztiválokon) a mutató gyakrabban közelí­ti meg ez utóbbit, köszönhetően talán annak, hogy Lukácsék is tudják, ilyenkor a közönség átlagéletkora elrugaszkodik a PeCsás 12 évtől, egészen akár a 14-ig is - és ennek szellemében alakí­tják ki repertoárjukat. Így eshetett meg, hogy Tokaj-Hegyalján a 21-ből 10 szám még a Tankológia előtti időkből származott. Igen, ennek már örülünk. Ígéretes volt már a kezdés is az alig játszott Legyen köztünk hí­ddal, hogy aztán Fejesék rátegyenek még egy lapáttal "ezzel a Rock & Rollnak hí­vott szarral" - igazi csemegék, mintha legalábbis 2000-ig utaztunk volna vissza az időben. Az egyetlen, ami egyértelművé tette, hogy mégiscsak 2007-et í­runk, Lukács hangja volt - hiába vártuk, hogy elnézést kérjen megfázása miatt, ilyesmi nem történt. Pedig biztatóbb volna, ha arra lehetett volna fogni a hajdan aranytorkú frontember teljesí­tményét... (Szintén nem szolgált mentséggel senki a nem nagyon rossz, de azért igencsak vérszegény hangzásért sem.) Mindezzel azonban nem törődött senki a Fiúk ölébe lányok, de még az Ez az a ház közben sem - ezekben a számokban még megvan az a kraft, ami - horribile dictu - pogóra és önfeledt koncert-élvezésre ösztönzi az egybegyűlteket. (Nagy elvárás!) Nem úgy a következő, talán épp a "Lemegyünk hülyébe" cí­met viselő kis blokk számai alatt. Csodálatos, hitelességével elbűvölő és igazán tökös a Nem kell semmi "leszarom a szobámat, nem csinálok rendet!" sora - kedvenc negyvenéves frontemberünk szájából -; ezt őszinteségével már csak a Be vagyok rúgva szövege múlja felül. Nincs semmi gond azzal, ha az ember öregszik, sőt - gondoljunk csak a Lemmyvel és a Motörheaddel kezdődő hosszú sorra -, de ilyenkor már rég késő visszasí­rni a kamaszéveket. (Nem beszélve arról, hogy amikor még valóban közel volt a kamaszkor, a szövegek messze értelmesebbek voltak - mert akkor tényleg egy húszéves, lázadó rocker í­rta őket, nem pedig valaki, aki a képzeletbeli apuka szerepében próbálja megérteni a következő generáció tinédzsereit.) Nincs mit tenni, meg kell próbálni elvonatkoztatni attól, amikor Lukács egy lapon emlí­ti a Civilizáció végével az Irgalom nélkült, és egyszerűen csak örülni az Ember tervez lemez dalainak. (És megpróbálni nem összehasonlí­tani, hogy tudott Lukács 95-ben a szar dolgokról í­rni, és hogy tud most.) A hasonlí­tgatást érdemes elkerülni a Rock & Roll rugója és a Rock a nevem duója alatt is. Lehetne még í­rni a Füst és lábdob kiáltó hiteltelenségéről, vagy az Azt mondom állj szereptévesztésével még a kí­nrí­meknél (vagy szójátékoknál?) is nagyobb fájdalmat okozó szövegéről, de nem tesszük. Örülünk inkább annak, hogy volt Johnny a mocsokban, Baj van, Gyűrd össze a lepedőt, sőt még Voltam már bajban is - hiába, ha az ember hajdan nagy 'csapdás volt, egy Johnnyért szinte minden elhangzott gagyit megbocsát a csapatnak. Szinte. Kovács Bálint Setlist Legyen köztünk hí­d / Rock & Rollnak hí­vott / Fiúk ölébe lányok / Ez az a ház / Nem kell semmi / Be vagyok rúgva / Civilizáció vége / Irgalom nélkül / Rock & Roll rugója / Rock a nevem / Mindig péntek / Füst és lábdob / Föld és ég / Johnny a mocsokban / Baj van / Azt mondom, állj / Gyűrd össze a lepedőt / Voltam már bajban /// A legjobb méreg / Mennyország tourist / Itt vannak a Tankok Nyakficam, újra A Neck Sprainnel 2000 végén találkoztam először, a Tanks Not Dead elnevezésű Tankcsapda-turnén kí­sérte Lukácsékat az akkor még Kacsával, a mikrofonnál pedig Nagy Levivel fellépő banda. Akkoriban jelent meg a csapat zseniális második lemeze, a True Soul Dead Body, amelynek néhány dalát (pl. a Crush The Pain-t) műfajában mindmáig klasszikusnak tartom. Aztán eltelt jó pár csendes év, és legközelebb Mezőtúron láttam őket, a Soulfly koncertje előtt néhány órával. A mikrofonnál akkor már az ex-FreshFabrikos Pityesz állt, Levi pedig csak vokálozott. Nem értettem a dolgot, mert bár Levi nyilván nem volt egy Pavarotti, de nem is hiszem, hogy ebben a műfajban a rajongóknak ez lenne az elvárásuk. Amit kellett, azt hiba nélkül elénekelte - kí­vülről legalábbis í­gy hallatszott. Persze nem zavart volna mindez, ha nem lett volna sokkal rosszabb a végeredmény. Elborzadva hagytam ott akkor a Nagyszí­npadot - a Neck Sprain épp olyan volt, mint valami tizenkettő-egy-tucat nu metal-banda, nem is beszélve arról, mennyire nem sikerült Pityesznek visszaadnia a True Soul-lemez dalainak hangulatát. Nem is nagyon érdeklődtem a következő másfél évben a Nyakficam után, de azért a 2006 végi harmadik nagylemezre, a Heavyweight - 3rd Roundra kí­váncsi voltam. Nem akartam hinni a fülemnek: a cí­m nem hazudott, a lemez olyan nehézsúlyú volt, hogy levitte az ember fejét. Az albumot hallgatva egészen biztos voltam benne, hogy kirúgták Pityeszt, és végre találtak valakit, aki méltó a Neck Sprain nevéhez, de tévedtem: a lemezen - akárcsak a mezőtúri koncerten - Levi csak vokálozott, és Horváth István (hajdan Pityesz) énekelt. Hogy mi történt vele 2005 óta, azt nem tudom, de újra és újra meghallgatva a lemezt nem is nagyon érdekel: minden jó, ha a vége jó, mondhatnánk. Így hát nagy reményeket fűztem a hegyaljai Neck Sprain-koncerthez - és nem is kellett csalódnom. A bulit a lemeznyitó W.A.R.-ral kezdték, és már ekkor látszott, hogy a közönségnek nagyon bejön, amit hall. A frontember is könnyen megtalálta a hangot a közönséggel, megszavaztatott minket a később is visszatérő kérdésről: szar-e a No Thanx; és úgy tűnt, komolyan mondja, mennyire örül annak, hogy itt lehet és hogy sokan vagyunk - egyszóval hálás volt a hálás közönségnek. A szí­nvonal nem is esett semennyit az első szám után sem. Eljátszották a hármas lemez legtöbb dalát, folyamatos tempót diktálva ezzel a hallgatóságnak, és szemezgettek a True Soul Dead Bodyról is. Igaz ami igaz, István fájóan máshogy (hogynemondjam: rosszabbul) énekelte a régi nótákat, mint tette azt annak idején Levi, azonban ezúttal valószí­nűleg senki sem volt, aki ne tudta volna ezt megbocsátani a fiúknak. Ezt leszámí­tva - és tegyük hozzá: azért most sokkal nagyobbat ütöttek a régi dalok, mint anno Mezőtúron - az énekes kiváló teljesí­tményt nyújtott: hogy a Neck Sprain annyira egyedi, mint amennyire vitathatatlanul az még 2007-ben is, egyáltalán nem csak a zenének, hanem az ének(es)nek is köszönhető. Kovács Bálint Heavy metal matiné - árnyék helyett fényben Szombaton egyértelműen a VIVA szí­npad nyújtotta zeneileg az etalont: a napot a thrash metalban utazó Neck Sprain nyitotta dinamikus koncertjével, majd hazánk egyik vezető heavy metal bandájának, a Paksi Endre vezette Ossiannak a koncertje következett, hogy azután a Sepultura szétaprí­tson minden rockert kí­méletlen zúzdájával, egyben a pogóval jól megizzasztva a közönséget, majd éles váltásként a Kispál és a borz bugyi nedvesí­tő zenéje következett - csak hogy semmi ne maradjon szárazon. Az Ossiant lehet szeretni vagy utálni, de zenéjük radikális reakciókat kiváltó jellegéből következően is tagadhatatlan tény, hogy a banda mindenképpen egyedi szí­nfoltja a hazai heavy metal életnek. Monoton lemezkiadási kényszerük megí­télése azonban most nem ide tartozik. A kérdés ehelyett ezúttal az, hogy vajon ennyi év koncertezés után nem fásultak-e el a srácok a szí­npadon - erre pedig már könnyebb választ adni: nem - ugyanis próbálkoznak, igazán. Még ha a stúdióalbumokon lehet is érezni néhol az izzadságszagot, azonban a koncerteken - ami pedig ennek a stí­lusnak a lényege, és nem mellesleg a szí­ve-lelke - sikerült többnyire megőrizni a patinás banda szellemiségét. Akik Paksi központi személyisége ellenére is elviszik a hátukon a bandát, azok kétségkí­vül Wéber Attus és Rubcsics Richárd gitárosok - vitathatatlanul a magyar húrnyüvők élvonalába tartoznak. Többnyire klasszikus í­zű szólóik, akár külön-külön, akár együtt prezentálják őket, mindig üde szí­nfoltját képezik a számoknak, pláne élőben, ahol a látványnak is lehet adózni. Pont ezért sajnáltam, hogy nem tőlük hallhattunk szólót (bár már az is önmagában becsülendő, hogy egy fesztiválprogramba beékel a csapat egy hangszeres szólót!), hanem Hornyák Péter dobostól, akinek produkciója azonban nem növelte jelentősen az adrenalin szintet - szólója inkább a kötelező gyakorlat kategóriájába tehető, amely izgalmak terén átengedte a helyet a "rendes" számoknak. Egy Ossian koncertet tárgyalva természetesen nem mehetünk el Paksi Endre teljesí­tménye mellett sem: bevallom, miatta "féltem" legjobban ettől a koncerttől - attól, hogy esetleg a hangja megkopott volna az évek alatt, ami a stúdiólemezeken nem is, de élőben bizonyára megmutatkozik. Szerencsére "Endrénk" rá tudott erre cáfolni: inkább több, mint kevesebb sikerrel birkózott meg az olyan ősrégi nótákkal is, mint például az Acélszí­v (beleértve a rövid sikí­tást is az elején), az új nótákat pedig értelemszerűen hozta jó minőségben, még ha azok egy hajszálnyival el is maradtak a stúdióverzióktól. Egy negatí­vumot azonban feltétlen meg kell emlí­teni a koncerttel kapcsolatban, amiről ráadásul nem is tehettek a tagok - ahogy Paksi is megjegyezte, a koncert mintegy matinéjelleget öltött a délutáni időpontnak köszönhetően, hiszen minimum ironikus, hogy az Éjféli lányt verőfényes napsütésben énekli a közönség az együttessel karöltve. Ez sajnos megtépázta kissé az igencsak húzós kezdéssel kialakuló atmoszférát, ami valamelyest a bandán is meglátszott: csakúgy, mint a közönségen (kivéve talán az első pár sort), a nagy melegnek köszönhetően egy leheletnyi enerváltság is látszódott, hiába próbálta hazánk egyik legismertebb frontembere mára már jól bejáratott paneleivel nagyobb lelkesedésre bí­rni a feltehetőleg a borozástól is fásult népet. Ennek ellenére sorjáztak egymás után a már jól ismert best of program dalai: bizonyára leesett állal hallgattam volna, ha először hallom őket élőben - í­gy csak elégedett bólogatásra futotta. Hiába nincs menekvés az éjféli lány elől, hiába megyünk 15 percre az árnyékből a fénybe, hiába jönnek a sátán képében az élő sakkfigurák, és hiába hangosabbak a pokolnál is a rock katonái, hogyha hiányoznak az emberi dolgok, vagy hogy metálkezelést kapjunk egy bűnös városban, vagy az öreg rocker szavait hallgassuk, amikor haragban vagyunk az egész világgal, vagy pedig arra várunk, hogy a metál-viharban megszólaljanak a remény harangjai. Reméljük, a sokat emlegetett vérfrissí­tés most a két éves pihenővel a koncertprogramban is bekövetkezik majd - még ha a telhetetlenség határát is súrolja egy fesztiválfellépésen újdonságokat várni. A negatí­vumokat félre téve azonban el kell ismerni, hogy összességében egy jó koncertet hallhattunk az Ossian előadásában ezen a szombat délután, azonban biztos vagyok benne, hogy tudnak ők jobbat is. És abban is, hogy meg is fogják majd mutatni. Ha mást nem, a PeCsaban, novemberben... Elhangzott dalok (nem sorrendben): Hé, te!, Élő sakkfigurák, A Sátán képében, 15 perc, Árnyékből a fénybe, Éjféli lány, A pokolnál hangosabb, Nincs menekvés, Ítéletnap, Tűzkeresztség, A rock katonái, Acélszí­v, Desdemona, Rocker vagyok, Szenvedély, Mire megvirrad Tomka Véres gyökerekkel Nem lehet oka panaszra a brazil thrash magyar rajongóinak: mind a Soulfly, mind a Sepultura visszatérő vendégnek számí­t hazánkban. (És valószí­nűleg mindazok, akik jegyet váltanak a két banda számos itthoni koncertjének valamelyikére, titkon abban reménykednek, hogy a valószí­nűsí­thető Cavalera - Sepu reuninon után is legalább ennyi - vagy feleennyi - koncertet adjanak nálunk Kisserék.) Az meg, hogy egy nyáron fellép Magyarországon "mind a két Sepultura", nem nevezhető másnak, mint a rajongók elkényeztetésének. Tehát szűk egy éven belül másodszor is Magyarországra látogatott a legendásnak már inkább csak a neve miatt nevezhető Sepultura − ahogy azt a konferanszié közölte a népes publikummal − annak köszönhetően, hogy a Hegyalja Fesztivál egyik szervezője brazí­liai évei alatt személyesen is megismerkedett Derrickékkel. Bár a fesztivál műsorfüzete azzal riogatta a Sepu régebbi munkásságának preferálóit (értsd: a közönségnek valószí­nűleg kb. a 90%-át), hogy a műsor gerincét a banda legújabb, Dante XXI cí­mű lemez fogja alkotni, ez szerencsére nem volt igaz (vagy az új számok egyszerűen elvesztek a régiek között). Már az első két szám megmutatta, mire is számí­thatunk aznap este: az új lemezt nyitó Dark Wood Of Errorral kezdtek, majd rögtön utána következett a koncert (pontosabban minden Sepu- és Soulfly-koncert) egyik csúcspontja, a Refuse/Resist. A menetrend ezután is nagyjából ugyanilyen volt: az új számokat régi, Cavalera-korszakos nóták követték, az arány pedig nagyjából fele-fele volt. Azt hiszem, nem is lehet és nem is kell ennél többet várni egy Sepultura-bulitól, pláne ha hozzátesszük, hogy bár az új számok messze elmaradnak egy Roots-tól vagy egy Arise-tól (ahogy azt az igen jó, lelkes és fáradhatatlan közönség aktivitása is jelezte a számok alatt), és lemezen, nagy mennyiségben hallgatva kissé unalmasak is - azért a szí­npadról azok is elég nagyot tudnak ütni. Ráadásul a Sepultura még mindig azok közé a zenekarok közé tartozik, amelyek nem a maguk, hanem a közönség szórakoztatására és kielégí­tésére válogatják ki repertoárjukat. Így aztán egyrészt - talán némi önkritikával - a friss számok közül a jobbakat játszották el, másrészt a régiek között szemezgetve is egy "very best of" jellegű műsorral készültek. Volt tehát Troops Of Doom, Dead Embrionic Cells, Beneath The Remains és Territory egymás után (libabőr), Arise, Biotech Is Godzilla, és végül, "természetesen" a ráadás végén eljátszották a hihetetlenül jó Roots Bloody Roots-ot is. (Az idézőjel a Soulfly miatt indokolt: sokkal szimpatikusabb az ő módszerük - rögtön az elején játsszák a legjobb számokat, hogy igazán durván beinduljon a közönség −, mint a Sepué, akik a végsőkig kihasználják, hogy mindenki ezt akarja hallani. De ezt csak zárójelben.) Akik egy kicsit is ismerik a brazil együttest, az előbbi kis lista után (legalábbis gondolatban) minden bizonnyal megnyalják mind a tí­z ujjukat. Azok, akik ott voltak a koncerten, legalábbis ezt tették. Kovács Bálint Fotók: Kovács Bálint és a Net