Évtizedelő - 1972 : Feldübörögnek a motorok

Black Sabbath: Vol 4 - turi sas Alice Cooper: School's Out - Szakáts Tibor Deep Purple: Made In Japan - Brinyó Jethro Tull: Thick As A Brick - Tomka Slade: Slayed? - Garael Black Sabbath: Vol4 Nem is rocker (azonnal hagyja el a termet!!!!!), aki az első három Black Sabbath lemezről (Black Sabbath, Paranoid, Master Of Reality) a cí­madó, illetve a két héttel ezelőtt már kivesézett MOF alapvetésről mondjuk a Children Of The Grave nótá(ka)t nem ismeri. Ugyanakkor nem lennék ilyen szigorú azokkal, akik a Vol.4 albumról lányos zavarukban nagy hirtelen nem tudnak klasszikust emlí­teni. Maga a lemez ugyan kétség kí­vül rocktörténelem, számos örökbecsű, nagyszerű tétellel, de el kell ismerni, hogy a zenekar tudatos irányváltása miatt már nem minden tekintetben tekinthető az emlí­tett triász stiláris, de fogalmazhatnám földhözragadtabban is, - zsigeri, ősgonosz folytatásának. Azt gondolhatnánk, hogy ebben az időben még nem volt oly nagy jelentősége egy hangmérnöknek, hiszen nem lacafacáztak sokat a fiúk, csontra beszí­vva, kokaintól réveteg tekintettel bementek a stúdióba és két nap alatt felrántották az egész anyagot. Van igazság ebben, de azért mégsem volt ez ennyire egyszerű. A MOF lemez után a zenekar megvált az addigi lemezeik hangzásáért felelős Rodger Bain/Tony Allom hangmérnököktől és elhagyva Angliát egészen Los Angeles-ig mentek némi vérfrissí­tés céljából. A fogalmazás ugyan szerencsétlen, hiszen köztudott, hogy ebben az időszakban a vérükről sok minden elmondható, de hogy friss lett volna, az semmiképpen nem. Az eredetileg tervezett "Snowblind" lemezcí­met éppen azért vétózta meg a kiadó, mert az - egyébiránt zseniális nóta - leplezetlenül a kokain okozta "gyönyörökről" szól. A csapat tehát úgy döntött, hogy némileg változtat a megszólaláson és a Zeppelin által sikerre vitt, hard rockosabb, akkor kommerszebbnek mondott vonalat követi. Tény, hogy ez azért jelentős változás volt a MOF pőre, sí­rontúli világához képest. Nem is annyira Iommi gitárja, mint inkább a szintén BS védjegynek tekinthető, Geezer Buttler nevével összeforrt bőgőhangzás sí­nylette meg leginkább a változást. A nyitó Wheel of Confusion-ban, mint az állatorvosi lovon, máris tettenérhető, hogy miben más ez a zenei megközelí­tés. Hosszú, billentyűvel (!!!) megtámogatott tétel, jammelős szólóval, szelí­debb hangzással, ami később elvezetett a Technical Ecstasy, sok rajongó számára már követhetetlen progresszí­v világához. Persze, ez azért továbbra is Black Sabbath, sőt ráadásul nagyon is jó, nagyszerű muzsika! A Tomorrow's Dream amolyan metalba oltott pszichedelia, de nyí­lván hiteles, hisz gyakorlatilag drogon élt a csapat. A Changes "szerelmes" lí­ra, minimál zongorakí­sérettel. Személy szerint én nagyon szeretem és tényleg kár, hogy Kelly Osbourne kicsit hazavágta. A Live & Loud lemezt azért csodásan zárja le Zakk Wylde kí­séretével. A Supernaut a lemez egyik legsabbathosabb tétele. Hihetetlen, de Iommi úgy képes pofonegyszerű riffeket kitalálni, hogy azok egyből indulnak az örökkévalóságba, ahelyett, hogy lesajnálóan mosolyognánk rajtuk. A Snowblind energikus, jellegzetes BS nóta, bármiről is szól. Kiemelkedik még a lemezről a Cornucopia Iommi jellegzetes, utánozhatatlan szólóival, valamint az Under The Sun, amely az egyik leglassabb Sabbath riffel büszkélkedik. A St. Vitus Dance sokat í­gérő cí­me ellenére nem lett klasszikus darab, az FX, illetve a Laguna Sunrise pedig insrumentális, szerzemények. Utóbbi néha előkerül koncerteken, akkordbontásaival legtöbbször Iommi szólóinak bevezetéseként szolgál. A Vol. 4 zeneiségét és jelentőségét tehát nem érdemes kétségbevonni, annak ellenére, hogy talán a klasszikus első három lemez inkább kifejezi azt, amit nekünk mára a Black Sabbath jelent. És azt sem szabad elfelejteni, hogy maga a csapat sem tartotta fiaskónak ezt a produkciót, hiszen a következő lemezekkel (Sabbath Bloody Sabbath, majd Sabotage) is ebben az irányban fejlődtek tovább. Alice Cooper: School's Out Mit mondjak szépen belenyúltam ezen a héten. Bár már előre kacsingattam Cooper mester lemezére, de igazán nem gondoltam komolyan. Aztán szerkesztő kollégáim lecsaptak a nagy klasszikusokra és nekem maradt ez. Ez! Elég csúnya kifejezést használtam, mert azért EZ nem semmi ám. Alice Cooper, Vincent Damon Furnier néven látta meg a napvilágot, csaknem 60 évvel ezelőtt. Zenélni 1964-ben kezdett, és ahogy az lenni szokott, az első koncertek repertoárjában még a nagy elődök dalai voltak. A Beatles, Stones, Yardbirds feldolgozásokat játszó bandával igazán nem volt megelégedve és úgy döntött, saját (az addigra Alice Cooper-re változtatott) nevével viszi tovább a csapatot, de merőben más úton. Nem bizonyí­tott tény, de valószí­nűsí­thető, hogy az Ő nevéhez fűződik az úgy nevezett sokk-rock stí­lus feltalálása és széles körben való terjesztése. 1969-ben találkozott Frank Zappával, aki rögtön értette, mit szeretne az ifjú Alice. El is készí­tettek két albumot az Ő vezetésével, de ezek nem lettek igazán sikeresek. Nem volt elég a zene extrémitása, valami még hiányzott. Ekkor jött a képbe Bob Ezrin producer és Alice ötlete a horror szí­npadi show elemekkel. Ez a "hármas" készí­tette el a most tálalásra kerülő, akkor már a sorban az ötödik, de az igazi sikert is meghozó korongot. A School's Out cí­mű album, és talán a cí­madó dal hirtelen repí­tette fel Alice Coopert olyan magasságokba, amire nem is gondolt volna. A dalt, azóta is számtalan zenekar dolgozta már fel, talán ezzel is jelezve, hogy a Cooper őrület itt kezdődött el. Sok mindent lehet mondani erre az albumra, de hogy könnyű "olvasmány" lenne, azt legkevésbé. Van itt minden, ami meghatározta annak idején a rock és a könnyűzenei irányzatokat, és még persze annál is több. Több, mert ha csak ezeknek a stí­lusoknak az egyveleg lenne, az még nem jelentené a Cooper feeling kialakulását. A történet, mert hogy ez egy történet kérem, egy tinédzser egy napját meséli el, ami már csak azért is meglepő, mert sok mindent lehet mondani erre a zenére, de azt nem, hogy a fiatalságnak való. Vagy mégis? Természetesen, amikor az Ő karrierje elkezdődött, másokra nem is nagyon lehetett számí­tani egy rock n' roll bandának, mint a fiatal, lázadó nemzedékre. Hogy Cooper szí­npadi show-jával, különc viselkedésével, egyedi stí­lusával és szókimondásával maga köré terelte az ifjúságot az csak jót jelentett a jövőre vonatkozólag. Azok a fiatalok, akik az Ő zenéjén nőttek fel, biztos nyitottak lettek ennél sokkal komolyabb, és nagyobb szabású művek felé. A Rock n' Roll mellett a School's Out albumon rengeteg jazz, musical, sőt még filmzenei ellem is felfedezhető. Nem is beszélve az anyagon folyamatosan jelenlévő és sokszor előtérbe is kerülő fúvósszekcióról, ami meghatározója az egykori Cooper hangzásnak. Ezután az anyag után következett a Billion Dollar Babies, ami végleg a csúcsra repí­tette, és ott is tartotta Alice Coopert és csapatát. Az öreg rocker karrierje innen is nagyon érdekes, de ez maradjon a jövő zenéje, hátha rovatunkban még találkozhatunk vele. Deep Purple: Made in Japan Bizonyára mindenki ismeri a "Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?" cí­mű játékot. A kérdés elég bugyutácska, de egyfajta értékmérőnek mindenképpen megfelel. Mivel egy kis élelmet és néhány doboz sört mindenképpen bepakolnék abba a képzeletbeli hátizsákba, kissé specifikáljuk a kérdést: "Melyik koncertlemezt vinnéd magaddal egy lakatlan szigetre?" A válasz teljesen egyértelmű: a Deep Purple "Made In Japan" cí­mű alapművét. Az 1968-ban alakult zenekar első három lemeze még csak sejtette, hogy ez alatt a név alatt maradandó alkotások születnek. A "mark I" (a zenekar különböző felállásait ebben a formában jelölik) muzsikusaival (Jon Lord-billentyűs hangszerek, Ritchie Blackmore-gitár, Rod Evans-ének, Nick Simper-basszusgitár, Ian Paice-dob) készí­tett, 1968-as "Shades Of Deep Purple" (a) "The Book Of Taliesyn", és az 1969-es Deep Purple cí­mű lemezek előhí­rnökei voltak a mára már legendává és halhatatlanná vált "mark II"-es felállás (Jon Lord-billentyűs hangszerek, Ritchie Blackmore-gitár, Ian Gillan-ének, Roger Glover -basszusgitár, Ian Paice-dob) által készí­tett műveknek. Az 1969-es, -akkor még kí­sérletinek számí­tó, szimfonikus zenekarral közösen rögzí­tett - "Concerto For Group and Orchestra" cí­mű élő album, valamint a "Deep Purple In Rock" (1970), a "Fireball" (1971) és a "Machine Head" (1972)cí­mű, korszakalkotó stúdiófelvételek a mennyekbe repí­tették a "Mély Bí­bor" társulatát. Az öt muzsikus kőkemény alapokon nyugvó, dallamos, blues, néhol jazz elemekkel kevert rockzenéje műfajt teremtett. Száguldott az a bizonyos szekér, talán egy kicsit túl gyorsan is. A mai Deep Purple legendát megalapozó "aranycsapat" mindössze1973-ig volt együtt, (azután 1984-ben újra egymásra találtak...) tehát mindössze 4 év alatt a világ tetejére röpí­tették a Deep Purple-t. 1973-as "Who Do We Think We Are" cí­mű munkájuk után megkezdődött a zenészek vándorlása. De mielőtt ez a bomlási folyamat megindult a csapat gőzerővel turnézott. Koncertjeik döbbenetesek, és látványosak voltak. A viszonylag rövid stúdió dalok a hatalmas jammelések következményeképpen időnként 20 perc hosszúságúra is nyúltak. 1972 augusztusában a Deep Purple "lerohanta" japánt. A három előadásból válogatott dupla koncertalbum, a "Made In Japan" 1972 decemberében jelent meg. (1993-ban "Live In Japan" cí­mmel kiadták, a mindhárom koncert anyagát tartalmazó tripla CD-t is) A remekmű a "Highway Star" cí­mű dallal indul, mely mindhárom japán koncerten indí­tó tétel volt. A második napon (augusztus 16-án) rögzí­tett dal igazi nyitó darab. Ian Paice lassan erősödő pergődob nyitányára berobbanó Lord-Blackmore riffre támaszkodó Gillan énektéma szélviharként száguld át a hallgatón. Előbb Lord, majd Blackmore szólója következik, melyekről elmondható, hogy külön-külön is legendává váltak. A majdnem hétperces dal után következik a rock történelmének egyik legszebb lí­rai szerzeménye. Számomra a Led Zeppelin IV-es albumán hallható "Starway To Heaven" édestestvére. Cí­me, "Child In Time". Ez az a dal, mely nélkül hosszú ideig elképzelhetetlen volt Deep Purple koncert. Természetesen ma már Ian Gillan nem erölteti a repertoárba emelését. Ez a darab ugyanis egyértelműen az énekre épül. Itt a hangszálak valóban hangszerként működnek. Gillan sikí­tásai olyan drámaisággal ruházzák fel a dalt, melyet talán, azóta sem hallhattunk ebben a műfajban. A középrészen Ritchie Blackmore gitárja száguld. A mester, aki hirtelen haragjával, "magának való" természetével szinte soha nem bí­rt, az egyik legcsodálatosabb szólóját vezeti elő. A tí­zperces "dráma" végén, lezárva a Gillan üvöltéseivel szinte elviselhetetlenné váló feszültséget, a teremben egy-két másodpercre szinte tapinthatóvá válik a csend! A következő tétel a "Smoke On The Water". Nem tudom, hogy mi újat lehet még leí­rni erről a dalról, mely a Deep Purple himnuszává vált. A "Machine Head" album mostohagyereke, mely töltelékként került rá a lemezre, meghódí­totta a világot, és valószí­nűleg bezsebelheti a "világ leghí­resebb riffjét tartalmazó szerzemény" cí­met! Igazi rock sláger! A következő track, (a) "The Mule", mely tulajdonképpen Ian Paice dobszólójának "körí­téseként" is értelmezhető. Emlékszem, valamikor 12 éves koromban ezt a magánszámot Laci barátom akkor csúcsszámba menő Panasonic sztereo (!!!) magnóján hallhattuk ronggyá és hatására izomlázasra légdoboltuk magunkat. Döbbenetes pergőtechnika, irgalmatlan dinamika, halálos precizitás. Ian Paice! A 10 perces lüktetés után ismét egy olyan szerzemény következik, melynek dallamát, refrénjét minden valamire való rocker ismeri e földgolyón. "Strange Kind Of Woman". Lehengerlően finom vezérmotí­vum, kicsit "bugis" ritmika és a középrészen az újabb lehengerlő gitárszóló után ott az elhí­resült Blackmore-Gillan, gitár-ének felelgetős párbaj, melyet már sokan próbáltak utánozni, követni, de még senkinek sem sikerült ilyen magaslatokra jutni, mint ennek a két muzsikusnak. Ezt követően egy kis "lustálkodás" következik. Jön a "Lazy", melynek elején Jon Lord mutatja meg, miért is lett belőle a rock billentyűsök "királya". A "Lazy" kimondottan üdí­tő darab, jazzes hangulataival, intelligensen elhelyezett zenei poénjaival. Mintapéldánya annak, hogyan kell tökéletesen hangszerelni és dinamikailag, illetve hangulatilag felépí­teni egy dalt. Mire a hatodik percnél belép az ének, már úgy érezzük, mindent megkaptunk. De még jön egy szájharmonika szóló Gillan-től, egy újabb parádé Lord-tól, és egy fergeteges gitárbetét Blackmore-tól, majd visszaállunk az alaptémába, hogy már hallgatóként is verejtékben fürödve várjuk meg a végkifejletet. Csodálatos darab! Az album végére maradt a leghosszabb, a Deep Purple progresszí­v arcát megmutató "Space Truckin". A húsz perces szerzemény első hat perce egy kőkemény hardrock téma, Gillan egyik legerőteljesebb énekével, majd kezdődik egy "új" dal, egy, Ian Paice lehelet finom, de erőteljes pergőjátékára épülő 14 perces őrület. Itt mindenki elszáll. Glover bőgője megszállottként dübörög, Lord elképesztő hangokért "kí­nozza" hangszerét, Blackmore sem kí­méli gitárját, Paice pedig olyanokat üt, melyek valójában nem is lehet. Letaglózó, megdöbbentő előadás! A Deep Purple, "Made In Japan" cí­mű albumának elhelyezkedését az adott korba, ahhoz a megfoghatatlan érzéshez tudnám hasonlí­tani, mintha mondjuk valaki a harmincas években begördült volna Pestre egy 2006-os Ferrarival. Öt tökéletesen képzett, szárnyaló fantáziával megáldott muzsikus lehengerlő parádéja. Azóta készült több ezer koncertalbum. Van, amelyik jobban szól, van amelyik keményebb, van amelyik lágyabb, van amelyik rövidebb, van amelyik hosszabb, de olyan tökéletes, kifejező, korát megelőző nincs, mint a "Made In Japan". Megismételhetetlen! Jethro Tull: Thick As A Brick Egy asszociációs játék során a folk rock fogalmára felhozott válasz, a rockot szerető emberek között valószí­nűleg a Ian Anderson nevével fémjelzett Jethro Tull lenne, akik 40 éves munkásságuk alatt a (progresszí­v) folk rock szimbólumává, és legní­vósabb reprezentánsává nőtték ki magukat. Az egyben pénzügyi sikert is jelentő 1971-es Aqualungot követően alkották meg talán leghí­resebb, és az A Passion Play mellett legkomplexebb, multidimenzionális lemezüket, a hallgatót kí­gyóbűvölőként elandalí­tó, varázslatos Thick As A Brick-et, amely az első volt azon lemezek sorában, amelyek struktúrájukban az egészet preferálták a résszel szemben, magyarul egy darab, lemezhosszúságnyi számból álltak: a két részre való bontást a bakelit korlátai tették indokolttá, és szükségessé is egyben. Az együttes, és a stí­lus történetében is kiemelkedő lemez a zenekar legprogresszí­vebb vénájának manifesztációja (a szó mindkét értelmében), tartalmazva a komplexségnek a fülbemászó dallamokkal való egyidejű megjelení­tését, a progresszí­v zene talán legfontosabb kvalitását felvonultatandó. A lemezt igazán könnyen egy szóval, mégpedig a mesterivel lehetne jellemezni, ami minden szinten - a zene, az ének, a szövegek, és a külcsí­n területén is mind-mind - megfigyelhető. Az album ráadásul egy érdekes történettel is rendelkezik: az Aqualungot konceptlemeznek tekintő rajongók, ill. kritikusok hatására döntött az agytröszt Ian Anderson úgy, hogy megkönnyí­ti a hallgatók dolgát, és ezúttal ténylegesen egy igazi konceptalbummal rukkol elő. Az album legendája szerint, a Thick As A Brick egy Gerald "Little Milton" Bostok nevű, 12 éves kisfiú versének megzenésí­tése, amit egy katolikus templom által meghirdetett versenyre í­rt, azonban győzelmének megakadályozása érdekében a zsűri diszkvalifikálta egy 17 éves lánnyal fojtatott viszonyának következtében, ill. az egyébként Thick As A Brick cí­met viselő vers szexuális, morális, ill. szülői kérdésekben tanúsí­tott tartalma miatt, í­gy a versenyt egy 12 éves lány keresztény etikáról í­rott, "He Died to Save the Little Children" cí­mű esszéje nyerte meg. A szövegeknek igazából természetesen Anderson mester "adott életet", amelyek azonban valóban versszerűek, annak minden pozití­vumával egy "átlagos" dalszöveggel szemben: mélyebbek, elgondolkodtatóbbak, provokatí­vabbak. Irónia a magvas mondanivaló között: Gerald, mint szerzőtárs is fel van tüntetve a lemezen. A "versnek" még egy mélyebb dimenziót ad a Monthy Pythont idéző angol szatí­rai jelleg, amely folyományaképpen fanyar mosoly ül ki az ember szája sarkában a bookletet, azaz a 12 oldalas újságrészletet, a "The St. Cleve Chronicle" olvasgatva, amit Ian Anderson, Jeffrey Hammond, és John Evans í­rtak, és amelynek elkészí­tése hosszabb időt vett igénybe, mint a zenéé (!), ugyanis Anderson 2 hét alatt í­rta meg, és gyakorolta be a bandával az albumot, és kb. 10 nap alatt vették fel, í­gy elmondhatjuk, hogy a történelem egyik releváns folk (prog.) rock albuma kevesebb, mint egy hónap alatt készült el a maga teljes valójában. Az élet legfontosabb szegmensei mind-mind, ha nem is kivesézve, de előkerülnek a szövegekben, a szextől kezdve ("Your sperm's in the gutter your love's in the sink"), a törvényhozáson keresztül ("I'll judge you all and make damn sure that no-one judges me"), a vallást is érintve ("God is an overwhelming responsibility"), egészen a háborúig ("And the poet sheaths his pen while the soldier lifts his sword"). Addig van könnyű dolga az óvatlan kritikusnak, amí­g magának a zenének ismertetésébe nem kezd bele, ami ugyanis itt hallható, az az emberi fül számára isteni manifesztációként is hat(hat), hiszen - kissé hatásvadász módon fogalmazva - a nagybetűs zenének az esszenciáját tartalmazza, egyszerre adva intellektuális, illetve audití­v téren is emocionális többletet. Alapvető jellemzője a rock operák (ill. western filmek) zenekezelésének szimbolikussága, a repetití­v dallamok, amelyek ismétlődése összekapcsolódik a szöveggel is, pluszjelentést, vagy éppen jelentésváltozást kölcsönözve annak, ezzel is jelezve, hogy itt műalkotással van dolgunk, nemcsak egy "egyszerű" albummal, és ez a rock keretei között leginkább annak progresszí­v vizein valósí­tható meg. Az album középponti fogalma a "forgatókönyv", azaz a kiváló dalszerzés, ami eleget tesz a legnagyobb kihí­vásnak, tekintve, hogy fenntartja a figyelmet 40 percen keresztül mindenféle megszakí­tás nélkül, a zene folyamában kapaszkodóként funkcionáló fogós énekdallamokat gyakran instrumentális örömzenével választva el egymástól. Nem kell negyedórás Keith Emerson, vagy Petrucci í­zű szólókat várni, ennek ellenére hallhatunk a II. rész elején egy koncerthangulatú, a lemez értékeinek megfelelő dobszólót, amit Anderson furulyájának játékos dallamai ellenpontoznak. Alapvetően Anderson hangszerei dominálnak a lemezen, az akusztikus gitár, és a furulya egymást hol erősí­tve, hol felváltva prezentálják a mézédes dallamokat, amiket néhol a relatí­v agresszí­v elektronikus gitár ellensúlyoz, ráadásul azt talán mindenki elismeri, hogy a mester egyik legjobb furulyajátékát hallhatja a nagyérdemű ezen a korongon - mindezen elismerést pedig a szaxofon, a hegedű, és a trombita hozzáértő kezeléséért járó elégedett hallgatói fejbiccentéssel tetézve be. A majdnem háromnegyed órányi zene igazi stí­luskavalkád a maga nemében: tetten érhetőek a hard rock sajátosságai, főleg a szólók terén, a folk atmoszféra, amelynek létrejöttét a furulya hivatott elérni, egy csipetnyi klasszikus zenei hagyomány, a progresszivitás, amely leginkább a komplexségben nyilvánul meg, az improvizáció szintjén jelen lévő jazz, amely főleg a II. részben jelentkezik tömény formában. Ez a második felvonás a nem figyelmes hallgatás következtében elsőre akár egymásra dobált témák halmazának tűnhet, pont ezért kell újból és újból elővenni a lemezt, hogy kibontakozhasson a maga grandiózus valójában. Anderson 4 társa méltatlanul kevés emlí­tést szokott kapni, annak ellenére, hogy mindegyikőjük kiváló kvalitású zenész: Martin Barre néhol bluesos beütésű gitárjátéka akár Jimmy Page nevének felidézését is kiválthatja, ha nem veszik ezt a Led Zep rajongók "sértésnek". Barriemore Barlow dobos tudásának legékesebb bizonyí­téka a számba közbeékelt szólója, de végig erőteljes produkciót nyújt - Jeffrey Hammond-Hammond-al kiváló ritmusszekció párost alkotnak. John Evans szorult valamelyest háttérbe ezen az albumon, ám ezt maximálisan ellensúlyozhatta a rákövetkező, A Passion Play cí­mű, szintén egy számból álló lemezen, ahol nagyobb dózisban adagolta játékát. A 25 éves évforduló alkalmából kiadott remastered verzió tartalmaz még egy interjút Andersonnal, Barrevel, és Hammondal, ill. a TAAB 1978-as, Madison Square Gardenben előadott koncertverzióját, ami sajnos csak egy, a zenekar által "megvágott", a szerintük legjobb részeket tartalmazó változat, ugyanis élőben egyhuzamban nem adták elő a "dalt", valószí­nűleg a koncertre ellátogató emberek befogadóképességének határait tartva szem előtt. Szerencsére a Jethro Tull nem élte ki maximálisan kreativitását ezen albummal, és később is meg tudták örvendeztetni a rajongóikat kiváló korongokkal, még ha a Thick As A Brick, és az Aqualung sikereit nem is tudták már megismételni. Esszenciális mestermunka, tökéletes a maga nemében, aki ismeri, az tudja, miről van szó, aki nem, annak viszont kötelező a beszerzése, saját zenei í­zlésének érdekében. Slade: Slayed? Múltkori, Black Sabbath-ról szóló í­rásomban már utaltam a hetvenes évek eleji társadalmi konfliktusok zenei kifejeződési igényére, melyet a birminghami szombatisták komor, dühödt, okkultizmusba oltott ősmetalja remekül prezentált. Ám az elkeseredés és kilátástalanság létrehozott egy olyan stí­lusirányzatot is, ami azon szubkulturális csoportnak lett a közege, mely aztán végül ettől a gyökértől némileg megfosztott attitűddel jelentkezett a későbbi évek nagyvárosaiban. Érdekes, hogy maga a szubkultúra egy olyan népcsoportnak köszönheti zenéjét, mely aztán önmaga is célpontjává válhatott a kialakult csoportideológiának: a jamaikai bevándorlók által a szegénynegyedekben gyorsan népszerűvé váló reggae agresszí­vebb változata, a ska volt az a zenei kapcsolódási pont, mely a marginalizálódott fehér fiatalokat és a zárt közösségekbe tömörült jamaikaiakat integrálta. Ezek a fehér csoportok önmagukat eleinte noheadek-nek, cropheadeknek, boiled eggsnek, s végül skinheadeknek nevezték, konformitási igényüket a markáns külső megjelenés, az uniformizálódott ruha formálta erős csoport kohézióvá. Az irányzatot eleinte nem a militáris jelleg, hanem a munkásszármazásból eredő deprimáció hirdetése jelentette, a bomber dzseki , a bakancs és a nadrágtartó is inkább a "proli létre", mintsem az erőszakra utalt. Természetesen az agresszivitás esetleges csí­rái már ekkor meg voltak ezekben a csoportokban, ahol a mindennapi létért való küzdelem feltételezte a férfias keménységet, a "túlélés" pedig a szolidaritást és a közösségi eszmények állandó hangsúlyozását. Nem véletlen, hogy a kialakult csoportideológia alapján a "mindflower" ideológiájában bóduló hippik váltak először az elsődleges " ellenséggé", a rasszizmus csak később vált az egyik legfontosabb csoportkohéziós erővé. Ezeknél a fiataloknál a zene, mint a problémák érzelmi sí­kra történő terelése jóval fontosabb volt, mint a társadalom egyéb, jólszituált rétegeinél. Olyan lehetőségeknek volt a szí­ntere, melyeket egyrészt a mindennapi lét racionalitása nem adott meg, másrészt pszichés hatásainál fogva képes volt felerősí­teni a skinhead értékrendben primer funkcióval ellátott közösségtudatot. Nos, ezen zenei közösség részeként indult ismertetőm tárgya is, olyan skinhead csapatként, aminek aztán a karier szabott később sikeres, ám teljesen más ideológiával rendelkező irányvonalat, megkérdőjelezve ezzel a hitelesség és sikeresség kapcsolódásának szükségességét. Az együttest Jimi Hendrix menedzsere, fedezte fel, akinek valóban jó szeme lehetett, hogy a kopasz, skinhead zenét játszó csapatból ki tudta hozni a rock'n'roll állatot ( nemhiába volt az Animals basszgitárosa is, heheh). Ezek mellett egy ösztönös pszichológus veszhetett el benne, hogy a 'macsó' szerepet egy glam jellegű, rock'n'roll bohóc szerepre tudta konvertálni, meghagyván azonban a mindkét stí­lushoz kellő impulzivitást és szugessziót. Chandler már ekkor tisztában volt azzal, hogy a sikerhez a külső megjelenés is elengedhetetlenül szükséges, melyhez aztán a potenciális rajongók egyfajta viszonylag könnyen megvalósí­tható azonosulási ceremóniával kapcsolódni tudnak. A menedzselési munka első lépése: hajat növeszteni, és a show-t megtervezni, ahol a spontaneitás egy profin megkoreografált előadást takart, mely azonban nem nélkülözi a zenélés örömét és a látványos felszabadultságot sem. Az eleinte feldolgozásokat játszó csapat gyorsan népszerű lett: a Coz I Luv You cí­mű saját daluk már az angol tinédzserek első számú kedvencévé avanzsálta a zenekart. 1970-ben jelent meg első, ma már klasszikusnak számí­tó albumuk, a Play It Loud, amely már mindent tartalmaz az igazi Slade zenéjéből, majd 1972-ben kiadták a Slayed c. albumukat, melyből aztán korszakalkotó, etalon koncertlemezt is készí­tettek. A borí­tót szemlélve láthatjuk az akkoriban még viszonylag agresszí­vnak számí­tó csoportképet, melynek azonban már akkor is elvette az élét valamiféle bohócos humor, a glamből kikacsintó frivol magamutogatás (én jót mosolyogtam a félmeztelen tag behúzott hasán.) Az album számai megannyi , az ötvenes évek rock'n'rolljában gyökerező adrenalin bomba, azonnal ható refrénekkel, néha boogie-s tempókkal, mely által a Slayed-et talán a Dio féle ELF anyag kissé felturbósí­tott rokonának lehetne nevezni, sőt, a dalokat hallgatván néha a Rolling Stones korai időszaka is beugorhat ( Look At Last Nite). A táncolható, klasszikus ritmusú számoknak az énekes, Noddy Hoddler rekedtes, erőtől duzzadó hangja és szí­npadi munkája adott karaktert, nem véletlen, hogy legnagyobb sikereiket élőben aratták. A különc kosztümök, a koreográfia azonban nem lett volna elég a sikerhez: a Janis Joplin feldolgozás, a Move Over bizonyí­totta, hogy a fiúk érzik a rythm and blues lényegét, és a tempók, valamint a dallamok olyan szerencsés egységét sikerült megteremteniük, mely több, olyan, azonnal a slágerlistákra felfutó dalt eredményeztek, mint az akkoriban a glamben divatos "tapseffektel" ellátott Gudbuy T'Jane . A Slade erejét jelzi, hogy a hetvenes évek után a nyolcvanas években, a heavy metal első aranykoirszakának eljövetelével a zenekarnak sikerült reneszánszát élni, s ez az akkori koncertkí­nálatot nézve nem kis teljesí­tmény. S hogy nem voltak őszinték? Ki tudja, lehet, hogy a show és a siker személyiségformáló ereje által egy idő után ők is hinni kezdtek a rock'n'roll pomádé problémákat elfedő, magával ragadó szavainak s csak álmaikban jött néha elő egy-egy, kopasz rajongókkal zsúfolt bár képe, ahol a düh nyomasztó légkörében dübörög a ska .