Maradványérték - 2012. augusztus II. rész

Doro: Raise Your Fist In The Air (Doro soha nem fog kifogyni a metal himnuszokból.)
The Company Band: Pros & Cons (Ez a supergroup újra szexivé varázsolja a blues-rockot.)
Bible of the Devil: For the Love of Thugs and Fools (A Bible of the Devil megírta a legjobb, meg nem született Thin Lizzy dalokat.)
Ektomorf: Black Flag (Csoda történt: megint izgalmas, ahogy Farkas Zotya tört angolsággal szembeköpi a világot.)
Fozzy: Sin and Bones (Rádióbarát és modern, mégis működik. Talán mert Rich Ward zúzza a riffeket itt is.)
Icarus With: Rise („Az Icarus Witch valahol a tradicionális heavy metal és az arena rock között balanszíroz.”)
Altar of Oblivion: Grand Gesture of Defiance (Ha létezik populáris doom metal, akkor ez az.)
Tantara: Based on Evil (Progresszív tufa thrash revival Norvégiából.)
Cherokee: Egy lapra téve (Klasszikus rockzene klasszikus recept alapján.)
Grave: Endless Procession of Souls (Kriptaszagú brutalitás a veterán svéd death brigádtól.)

Doro: Raise Your Fist In The Air (EP)

Ha azt mondom, hogy az utóbbi Doro lemezek nem tartoznak éppen a klasszikusai közé, akkor finom voltam és nőies – ám ettől még megbízhatóan tartják azt a színvonalat, amire például a ’90-es évekbeli kísérletezései nem voltak képesek. Ahogy az minden élő legendától elvárt, Doro is az általa kitaposott úton halad, és fénykorán túl már csak azt nyújtja, amiért szeretik: lemezről lemezre szállítja a ’80-as évek heavy metaljában és aréna rockjában gyökerező rockhimnuszokat. A 2009-es ’Fear No Evil’ ráadásul kissé újított is a recepten, hiszen a Metal Queen diszkográfiájának egyik legkeményebb bejegyzése volt – a Warlock-lemezeket is ideértve. A modernebb gitárjáték igaz, csak színezés volt a megszokott Doro-stíluson, de üdítő színezés.

Hogy az énekesnő első Nuclear Blast-os kiadványa, a ’Raise Your Fist’-et felvezető EP nem ezen az ösvényen trappol tovább, hanem csak az ismerős Doro-védjegyeket mondja fel, egyszerre meglepő is meg nem is. A kislemez ugyanis csak olyan dalokat tartalmaz, amik mind rajta lesznek a nagyon, így talán érthető, hogy a potenciális rajongóbázist akarja lemezvásárlásra csábítani azzal, hogy elad nekik három, a Metal Lady főztje alapján készült rockslágert. A címadó a Warlock All We Are-ja vagy akár a ’Fear No Evil’ Night of the Warlockja mentén készült sláger, az Engel a szívmelengető lírai, a Victory pedig az optimista, nagyratörő heavy metal dal (a negyedik tétel a Raise Your Fist francia verziója). Semmi meglepő húzás nincs itt, de a Doro-rajongók talán pont ennek örülnek: az elvárt minőséget az elvárt formában kapják. (Tomka)

The Company Band: Pros & Cons (EP)

Komolyan mondom, már csak a House of Capricorn miatt megérte kiadni ezt a kislemezt. Ne szerénykedjünk: mocskos nagy sláger – legalább akkora, mint a Zombie Barricades. Nem mintha a további négy szerzemény kispályás lenne: a Company Band hivatalnokainak a vérében van a klasszikus amerikai hard rock. Ha végignézünk a névsoron, már nem olyan meglepő ez, hiszen itt van Neil Fallon a Clutch-ból, James Rota gitáros a Fireball Ministry-ből, Brad Davis basszusgitáros a Fu Manchuból, és gitáron Dave Bone. Az viszont meglepő lehet, hogy a banda húzóneve az eddig ismeretlen Bone, a riffek nagy részét ugyanis ő szállítja – és atyám, milyen riffek ezek! Ezt csak feelingből lehet nyomni, hiszen annyira egyszerű az egész, hogy az már fáj, mégis működik: a Társaság fogva tart és nem ereszt – innen kilépni nem lehet, de a fene se várja a szabadságot.

Habár a The Company Band hatásai kivehetőek a Bachman-Turner Overdrive-tól a Thin Lizzy-ig, mégis saját hangot üt meg a banda, köszönhetően Fallon utánozhatatlan énekének, amely egyszerre sármos, smirglis és szikár. Fallon egymaga képes újra szexivé varázsolni a blues-zal piszkított rockzenét, legyen szó az elszállva témázgató Loc-Narról, az idegtépően ütős Black Night Feverről, vagy a southern slágernek is beillő El Doradóról. Az iróniával fertőzött szövegek igazán már csak bonusznak számítanak... Aki szereti az egyszerű, őszinte és pofátlanul fogós rockzenét, az tegyen magának egy szívességet, és kössön komplett életműre szóló szerződést a Company Banddel! (Tomka)

Bible of the Devil: For the Love of Thugs and Fools

A Bible of the Devil a legjobb Thin Lizzy dalokat szállítja, amiket Phil Lynott sosem írt meg – csak nem ezen a lemezen. Ami azt illeti, a 2008-as ’Freedom Metal’ volt a mesterművük – azt hallgatva minden Lizzy-rajongó garantáltan a mennybe megy. A Nate Perry és Mark Hoffmann alkotta énekes-gitáros duó ugyanis úgy keni-vágja Flying V-jén a Lynott-féle ikergitár-harmóniákat, mintha csak ők találták volna fel az egészet. A slusszpoén pedig az, hogy ezt a 70-es évek második feléből átemelt Judas Priest-hangulattal és riffekkel, és Motörheades döggel varázsolják mocskosul gyönyörűre. Ütős recept, nem igaz? A ’Freedom Metal’-on ráadásul olyan pofátlanul lazán sorolták elő a nagyobbnál nagyobb slágereket – hogy azt mondja: Hijack The Night, The Turning Stone, Ol’ Girl –, hogy az szemenszedett zsenialitás volt.

Talán ennyiből is látható: a ’Freedom Metal’ olyan szép és jó volt, hogy valaminek történnie kellett, ami kirángatja az egyszerű földi rajongót a tökéletes gitárharmóniák mennyországából. Ez lett a ’For the Love of Thugs and Fools’. Félreértés ne essék: nem rossz lemezt hoztak tető alá Hoffmannék, csupán a) jóval gyengébb lett a hangzás, túlságosan piszkos, mint egy telecsikkezett korsó sör, b) most inkább a Motörhead-vonalat erőltették, azaz fülbemászás helyett inkább a nyakizmokra akarnak hatni. Persze, ezek az arcok annyira true-k, hogy magasról tesznek a gyenge megszólalásra, hiszen ők csak tolják a rock ’n rollt, ahogy azt ott az óceánon túl illik, de így a sikerültebb dalok, mint az Out For Blood vagy a Yer Boy se ütnek akkorát. Aki viszont hajlandó félresöpörni a poros felszínt, és észrevenni mögötte az értékeket, az most is nyakig merülhet a feeling terén elsőosztályú gitárjátékban, a hamiskás, de ragadósan föléjük biggyesztett vokálokban. Annyi biztos: ennél autentikusabb rock ’n rollt ritkán hallani manapság. (Tomka)

Ektomorf: Black Flag

Van valami diszkrét bája annak a prosztóságnak, amit az Ektomorf képvisel. Ahogy Farkas Zotya, tört angolsággal, gimis szinten is ciki rímekkel, de mégis totál őszintén, világgá ordítja a szívfájdalmát, a gyűlöletét... az igen, az megzúz rendesen. Vagyis zúzott, egykor, utoljára talán az ’Outcast’ idején. Azóta inkább csak az ihlethiány, és nem a nyers bunkóság tűnt szembe a ’What Doesn’t Kill Me…’-t vagy a ’Redemption’-t hallgatva.

Farkas Zoli most nem tagokat, hanem stílust újított – már ha számít bármi is a kőbunkó riffeken kívül. Mert az Ektomorf esetében aztán amőba-egyszerűségű a képlet: vagy oda..sz a riff, vagy nem – a ’Black Flag’ pedig minden tőle telhetőt megtesz, hogy képen törölje a hallgatóját. Ebben talán némi szerepe a modernizált riffeknek is akad: Zotya úgy látszik, már nem csak a Cavalera-tesók zenéjét hallgatja, egy csipetnyi Machine Head alapú neo-thrash, máshol pedig (War Is My Way) Fear Factory-féle indusztriális riffelés is hűti a szenvedélyeket. Az újítás még akkor is jót tett az Ektomorfnak, ha bizonyára pár ősrajongó nehezen fogja megemészteni például az Unscarred vagy a Private Hell énekkísérleteit – mondjuk ezek tényleg „gázosak”, a gitártémák viszont ütnek, ahogy kell. De megijedni nem kell, az Ektomorf ugyanazt az utat tapossa, amit 2000 óta, a Cut It Outban a népzenei hatásokat, a Black Flagben és a 12 Angels-ben az akusztikus passzázsait köszönthetjük változatosságként. A lemeznek mindössze egy hiányossága akad: most nincs olyan nagy sláger, mint a Fuck You, vagy az I Know Them volt anno, bár a Fuck Your God azért elég erős versenyző. Ha az új lemez nem is egy ’Outcast’ vagy ’Destroy’, de nem is sokkal marad el tőlük – úgyhogy több év után újra kötelező az Ektomorf lemezbemutató buli (november 1, A38). (Tomka)

Fozzy: Sin and Bones

Egyszerű a Fozzy receptje: lehangolt, groove-osan szabdalt riffekre teríts rádióbarát, populáris énekdallamokat, és máris lábad előtt hever new és old school metal fan egyaránt. Persze ez az egész koncepció nagyon is amerikai, az egész dallamformáláson és gitárjátékon érződik, hogy az újvilági iskola tanítványai hegesztik itt a nehézfémet. Ettől függetlenül, aki vevő mondjuk az Avenged Sevenfold vagy éppen az Adrenaline Mob zenéjére, ahol nemrég még Rich Ward gitáros is tag volt, annak a Fozzy új lemeze is bejöhet. Pláne, hogy M Shadows, az Avenged énekese is vendégeskedik, egy talán túlságosan is rádióbarát slágerben, a Sandpaperben – simán el tudom képzelni, hogy a következő Pókember-film stáblistája alatt ez szóljon.

Szerencsére ez a többi számról már nem annyira mondható el, a rákövetkező Blood Happens gonoszabb, mint a Zöld Manó; Ward érezhetően a groove-os végéről, szaggatott vonalvezetés mentén fogja meg a heavy metalt. De ezzel gond egy szál se, amíg úgy horzsol, mint egy nehézfémipari szakmunkás, és amíg bármelyik Pantera-rajongó hajlottra headbangelheti magát rajta. Ward mellett a Fozzy másik védjegye az ex-pankrátor Chris Jericho énekes, aki ugyan ennek ellenére nem egy hangszál-akrobata, viszont fogós dallamokból nem szenved hiányt – mégiscsak a bőség földjéről érkezett. Ám hiába a kétségkívül ütős, ám sterilen hatékony énekdallamok, ha a lemeznek még így is akad egy marcona kiállása – nem véletlenül, hiszen a legtöbb dalszöveg a függőség témáját járja körbe. Ráadásul a ’Sin and Bones’ szebb pillanataiban a „technical” előtagot is kiérdemelhetné a műfajbesorolásnál, még úgy is, hogy a 2010-es ’Chasing The Grail’ nyitódalának, az Under Blackened Skies-nak a zsenialitását ezúttal egyik dal sem üti meg. A lemezt záró epika azért kárpótol (már ha szükség van erre olyan zúzdák után, mint a címadó, vagy a dögös She’s My Addiction), a második világháborúba repítő Storm The Beaches teszi fel a hevimetalra a pontot. (Tomka)

Icarus Witch: Rise

Sokszor akkor jön rá az ember, hogy mennyire telített a piac, és mennyi zenekar létezik, létezett az utóbbi pár évtizedben, amikor lazán összekever bandákat pusztán a név alapján. A „witch” szó példának okáért annyira kedvelt bandanév alkotó-elem (Skeletonwitch, Stormwitch, szimplán Witch és persze a kihagyhatatlan Metal Witch – csak hogy néhányat említsek), hogy képes voltam a cikk vázlatának elkezdésekor az Angel Witch munkacímet adni a dokumentumnak. Valami nem volt kóser, éreztem rögtön – most ugyanis nem a legendás, többször szétszéledő, majd újjáalakuló britek ’As Above So Below’ korongjáról akarok értekezni, hanem az Icarus Witch nevű amerikai formáció negyedik nagylemezéről, a ’Rise’-ról. Kegyetlenül nehéz dolga lesz a jövő zenekarainak, ha valami ütős bandanevet szeretnének választani…

Az Icarus Witch sem egy túl régi próbálkozás, a Jason Myers basszer vezette pittsburghi ötös 2004 óta létezik (és persze ezer meg egy tagváltáson ment át), de már a negyedik CD jön ki a kezeik közül. A ’Rise’ ezek közül egyértelműen a legjobb, úgy látszik, náluk valóban működik a kontinuitás elve. A minden második albumán letisztult, szép borítóval előrukkoló Icarus Witch a tengerentúlon viszonylag ismert zenekarnak számít (itthon talán kevésbé), turnéztak már Paul Di’Annóval is, játszottak a Heaven and Hell előtt, szeptemberben pedig a Kamelottal fognak fellépni az Egyesült Államokban. Az Icarus Witch valahol a tradicionális heavy metal és az arena rock között balanszíroz, nem is csoda, – ha már a turnéknál tartottunk – hogy éppen most értek haza egy kanadai körútról, ahol a White Wizzard és a Widow volt a partnerük, akik szintén hasonló vizeken eveznek. A sok „w-s” zenekar együtt zenélésében nem csak a tradicionális felfogás közös, hanem az is, hogy a sok(szor jogos) cikizés ellenére ők valóban képesek a minőségi időutazásra: vagyis megfelelő érzékkel nyúlnak vissza a kései hetvenes, majd a nyolcvanas évekbe, hogy modern köntösbe öltöztetett számokkal térjenek vissza (mondjuk a Widow azért elég retro). Ami pedig az Icarus Witch jelenét illeti: jót tett nekik az énekes-váltás. Christopher Shaner eszméletlen produkciót nyújt, hangja hasít, énektémái pedig fülbemászóak; az év egyik meglepetése volt számomra.

Határozottan ajánlom azoknak, akik szeretik a minőségi múltidézést, de ódzkodnak a kutyaütő kópia-bandáktól. Az Icarus Witch ugyanis úgy tűnik, hogy kezdi megtalálni saját hangját, még akkor is, ha a zenei gyökerek és hatások egyértelműen a múltból erednek. (Jocke)

Altar of Oblivion: Grand Gesture of Defiance

Hogy mire fel „az ellenállás grandiózus gesztusa”, azt bizony nem tudom. Mert ha létezik populáris doom metal, akkor a ’Grand Gesture of Defiance’ az. Az epikus énekdallamok ugyanis olyan központi szerepet játszanak, mint a Candlemass-nál, és persze a tempóval se akad gond, ezt a szekeret se málhás szamarak vontatják. Mik Mentor, ha nem is egy Messiah Marcolin, nem egy Robert Lowe és pláne nem egy Mats Levén, attól még kvalifikált dalnok, relatíve egyéni hangszínnel, aki olyan nagyívű verzéket-refréneket pakol a komor riffek fölé, hogy attól még Eric Adams is vigyázzba vágná magát.

Sok meglepetés nincs ezen a lemezen, ha csak nem az, hogy mennyire ütős. A műfaji keretek nem feszegetik a Candlemass munkássága által megszabott skálát – ettől függetlenül nem hiszem, hogy lenne olyan heavy metalos, akinek ne kezdene hevesebben verni a fémszíve, amikor meghallja a The Graveyard of Broken Dreams felütését. Jó-jó, Mentor egy az egybe úgy rezegteti hangját, mint Messiah, de Istenem – hány power metal énekes utánozza például Halfordot? Mivel Marcolin testvér mostanság inaktív, így kifejezetten jólesik a tanítványok műveit szemrevételezni. Bizony, az Altar of Oblivionra minden, az epikus doom metalra ráaggatható jelző illik, az ódontól a baljóson keresztül a monumentálisig, csak ők vannak olyan szórakoztatóak, hogy úgy énekeljenek a bitófa árnyékáról, vagy a sötétségről, hogy azt dúdolni lehessen – elvégre a végzet elítéltjeit is megilleti egy kis jókedv, nemde? Candlemass-t gyászolóknak például különösen javallott Altar of Oblivionba fojtani bánatukat. (Tomka)

Tantara: Based on Evil

Úgy látszik, az augusztusi Maradványértékben egyszerűen nem tudunk kifogyni a thrash metalból. Most egy elsőlemezes bandát ajánlunk, akik norvégok, de van pofájuk Bay Area thrasht játszani – a norvég történelmet, és a jelenlegi fejleményeket ismerve, talán nem meglepő, hogy nem vonzódnak annyira a germán thrashhez a srácok. Mindegy is, mert amit a ’Based on Evil’-en produkálnak, az igencsak meggyőző: röviden összefoglalva, „progresszíven” játsszák a kőegyszerű thrash metalt. Vagyis az alap a tika-tika zúzda, amit viszont rengeteg tempó- és témaváltással dobnak fel, még ha azért fényévekre is járnak olyan agyament prog-thrash bandáktól, mint pl. a Vektor. De ha már felmerült párhuzamként a Vektor, Fredrik Bjerkø-nak hasonlóan anti-hallgatóbarát hangja van – talán a 20 éves Mille Petrozza ordibált így, de a világgyűlöletben gyökerező thrash metal énekesnél nem is várunk kevesebbet, mint hogy tökéletes anti-hanggal rendelkezzen.

A Tantarában az a legjobb, hogy autentikusan eleveníti fel a ’80-as évekbeli Vio-lence, Exodus, Heathen és Metallica lemezek világát (mégiscsak Flemming Rasmussen volt a producer), és az benne a legélvezetesebb, hogy minden hangszeresnek kellő teret engednek a magamutogatásra. Azért a figyelmet a gitárosok riff-orgiája sajátítja ki, Bjerkø és Per Semb garantáltan kizúzza azt a pár maradék agysejtet is a thrasherek fejéből, ami eddig ott rejtőzött. Igaz, hogy a ’Based on Evil’ néhol kissé fésületlen és kócos lemez, de mint egy valamirevaló debüt, ebben rejlik a bája: hogy minden hibája ellenére is annyira energikus és elsöprő, hogy nem lehet nem szeretni. (Tomka)

Cherokee: Egy lapra téve

A Cherokee nem kockáztatott, mikor egy lapra tette fel az összes dalát – csak összegyűjtötte a régi és új szerzeményei közül a legjobbakat, hogy végre, egy dalcsokorba fogja munkásságát. Hogy a 2000-es évek eleje óta működő zenekar csak most jutott el odáig, hogy nagylemezt tegyen le a kocsmaasztalra, az nem is annyira a zenészeket, mint inkább a hazai rock-piacot jellemzi, ugyanis ez a 12 dal majdnem egytől egyig ütős, sallangmentes klasszikus rock dalt rejt. A Cherokee nem akarja megreformálni a hard rockot, és még azt se állítanám, hogy túl egyéni hangot ütne meg, viszont Kéri Zoltán basszusgitáros és társai flottul elsajátították a klasszikus rock dalszerzés minden fogását. Gombás László személyében pedig egy olyan énekest találtak, aki minden műfaji követelménynek megfelel, az Europe-os simaságú, magas fekvésű dallamai az ’Egy lapra téve’ egyik fő erősségei (a pofás gitárszólók mellett); emlékezetes refrének sorát formálta meg a Csábítás démonától kezdve az Álarcom mögöttig. Ha csak egy dalt kéne kiemelni, akkor az biztosan az Angyal vagy ördög lenne: a Cherokee ebben a dalban jutott a legközelebb a fülbemászó rocksláger megírásához. Korrekt és szórakoztató lemez az ’Egy lapra téve’, ami simán megüti a hazai hard rock színvonalat, és még rá is tesz egy lapáttal. (Tomka)

Grave: Endless Procession of Souls

Az 1986-ban még Corpse néven indult svéd death metal brigád az egyik legrégebben tevékenykedő zenekar a színtéren, mely mindjárt az első nagylemezével ('Into The Grave') rálelt saját hangzására, és vált zenekarok tucatjainak követendő példává, köszönhetően a brutális megszólalásnak és az egyszerű, követhető, de nagyon is hatásos, hangulatos daloknak. Az 'Endless Procession of Souls' a zenekar tizedik sorlemeze, és mint minden egyes új Grave korong esetén, úgy itt is csak egy kérdést kell tisztáznunk: vajon az új dalcsokor megüti-e a zenekar korai lemezei által felállított mércét?

Első nekifutásra az old school hangzás a leginkább szembetűnő. Vastag, hullaszagú por lepi az egyébként arányos megszólalást, itt tehát hiba nincs. Aztán néhány hallgatás elegendő ahhoz is, hogy megállapítsuk, bizony a Grave legénysége még mindig nagyon érzi ezt a műfajt. Lehet önismétlőnek nevezni őket, de szerintem nem egy ilyen veterán zenekartól kell a műfaj megreformálását várni. Amit ezen a kiadványon hallhatunk, az death metal minden cicoma nélkül. Az Ola Lindgren énekes/gitáros vezette zenekar muzsikája kegyetlen riffek és mély groove-ok között mesterien képes vészjósló, fenyegető hangulatot elbújtatni, melyet hol egy monumentális kiállással, hol egy villámló gitárszólóval szakítanak meg, így elérve egy rájuk oly jellemző feszültséget. A dalok minőségére sem lehet panaszunk, talán több váltással, hosszabb szólókkal izgalmasabbá lehetett volna tenni a végeredményt, de 45 perces játékidő és az amúgy jól megkomponált, élvezetes, színvonalas dalok nem hagyják unalomba süllyedni a produkciót. Az 'Endless Procession of Souls' egy egységes, homogén alkotás, csúcspontok és üresjáratok nélkül. 10 brutális, kriptaszagú tétel a death metal egyik nagy veteránjától. (Pálinkás András)