Maradványérték - 2012. június

Rubicon: Mindenen át (Jó úton halad a Rubicon és ezt most egy megbízható albummal jelezte nekünk.)
Peter Hammill: Consequences („Akik száz százalékban vevők a progresszív rock vadhajtásaira, és természetesen szeretik a Van der Graaf Generator lemezeit, azoknak kötelező a korong.”)
Dawnbringer: Into The Lair of The Sun God (A chicagoi underground egy újabb értékes power metal lemezt termelt ki magából.)
Neil Young and The Crazy Horse: Americana („Egy csipetnyi hazafiasság – Neil Young módra.”)
Sledge Leather: Imagine Me Alive (A 80-as évek egyik méltatlanul elfeledett női torka, Leather Leone visszatérése két évtized után, olyan közreműködőkkel, mint Jimmy Bain vagy Scott Warren.)
Damnation Angels: Bringer of Light (A Nightwish-nek a ’Bringer of Light’-tal kellett volna kijönnie tavaly.)
Mantas: Death By Metal (Chuck Schuldiner első igazi zenekara, a death metal születése.)
Marauder: Elegy of Blood (Európai, arcbamászós heavy metalt kapunk, megbízható, de nem túl kiemelkedő énekkel, valamint együtténeklős, ökölrázós refrénekkel.)
Gojira: The Flesh Alive (Franciaország első számú death metal zenekarának második DVD-je.)

Rubicon: Mindenen át

Tegye fel a kezét, aki meglepődött azon, hogy a Rubicon második korongja, a ’Mindenen át’ a Hammer mellékleteként jelent meg. Nem hiszem, hogy sok kéz lendül a magasba a sorok olvasása közben, hiszen már jó ideje megszokhattuk, hogy kijön egy-egy lemez az újság jóvoltából. Hallottam erről már jót is és rosszat is, személy szerint támogatom az elképzelést; már csak azért is, mert így mégiscsak eredeti CD-t tarthat a kezében a zenekedvelő és nem fanyalodik rá a megagigatorrent.com és társai nyújtotta olcsó, vagyis inkább ingyen élvezetekre.

Van is egy pár ilyen CD-m az utóbbi hónapokból, a vicc az egészben viszont az, hogy pont a májusi újság volt az, amely Rubicon korong nélkül érkezett meg hozzám. Az ősök ugyanis lenyúlták… ezért is történhetett, hogy kicsit lemaradtam a kritikával, valamint, hogy egy ideig ódzkodtam a lemez meghallgatásától. Talán azt gondoltam, hogy a Teremtő direkt tüntette el az utamból, hogy megkíméljen a csalódásoktól. A túrót! A ’Mindenen át’ kifejezetten kellemes hallgatnivaló: a magyar zenekaroknál sokszor kritizált hangzás Rubiconéknál szerintem teljesen megállja a helyét, jól húznak a gitárok, valamint tetszetősek a billentyűtémák és a különböző effektek is (na jó, talán a dob laposabb egy picit a kelleténél).

Persze azért nem csak hozsannázás az élet, vannak itt apróságok, amiken szívesen változtattam volna. Így például jobb szerettem volna több gyorsabb, tempósabb dalt: ilyen például a lemez abszolút csúcspontja, a címadó Mindenen át, amelyben Orbán-Ducos Tamás énekes az egyik legjobbját hozza a majd’ 52 perc alatt. A srác egyértelmű erőssége a refrénírás, ha ezeket a dallamokat nem jegyzi meg valaki, akkor semmit (az Ami a tiéd például nem csak dallamilag, hanem szövegileg is zseniális). A másik negatívum nálam a változatosság hiánya: jók ugyan a dalok, de nagyjából ugyanarra a kaptafára mennek, hasonló panelekből épülnek fel – nyilván nem kell progresszívkodni egy alap metal albumnál, de azért egy kis variációs játék beleférne (persze nem a hangszerek egysíkúságára gondolok, a repertoárra ugyanis nem lehet panasz). Majd talán legközelebb!

Hogy mégis legyen itt valami kis csemege, és ne legyen teljesen igazam, arról a Michael Jackson feldolgozás Beat It gondoskodik. Nekem bejött, pedig Jacko tőlem, mint ide Wellington. Hadd említsem még meg Alapi Istvánt is, aki a Nem vigyázol rám c. számban segít be gitárfronton. Nagyon szűkszavúan, minden frappáns megjegyzést mellőzve: jó úton halad a Rubicon és ezt most egy megbízható albummal jelezte nekünk. (Jocke)

Peter Hammill: Consequences

A progresszív rock egyik legeredetibb alkotója hozza a formáját, talán egy kicsit messzebbre is megy, mint zenekarával, a Van Der Graaf Generatorral. Peter Hamill új albuma emlékeztet kultikus zenekarának stílusára, de ezek a felvételek nem olyan kidolgozottak, sőt, sok esetben mintha ötletek, dalkezdemények lennének: vagy gitár, vagy a billentyűs arzenál szól magában, erre énekel rá Hammill, a háttérben klasszikus zenét idéző kórus, sőt, az egész anyagra jobban rátelepszik a komolyzene, mint a VdGG albumokon. Úgy hallatszik, mintha nem fejezte volna be ezeket a felvételeket, de hősünk esetében sosem lehet tudni. Nála nincsenek szabályok, elvárások, keretek. Játszik, amit akar. Ha neki tetszik, megjelenik, ha a közönségnek is, akkor az egy plusz. Márpedig van egy szűk, de annál lelkesebb rajongótábora, akinek mindig leesik a húszfilléres, hogy mit akar a mester.

Peter Hammill legújabb dobását nem ajánlom azoknak, akik a lineáris rockzene mellett törtek pálcát, számunkra ez az album fájdalmasnak tűnhet. Viszont azok, akik száz százalékban vevők a progresszív rock vadhajtásaira, és természetesen szeretik a VdGG lemezeit, azoknak kötelező a korong. Javaslom többször meghallgatni, akkor esik le az a bizonyos húszfilléres. (Bigfoot)

Dawnbringer: Into The Lair of the Sun God

Chris Black, a chicagói underground metal színtér örökmozgó zenésze újabb kiérlelt lemezzel kedveskedik annak az egy tucatnyi rajongónak, aki figyelemmel kíséri munkásságát. Talán még ki sem kopott a hallójáratokból a Pharaoh ’Bury The Light’-jának érces power metalja, vagy a High Spirits imádnivalóan retro szirup-dallamcsokra ('Another Night'), máris itt van a Dawnbringer 5. nagylemeze (időközben Black a Superchrist nevű Motörhead-koppintó zenekarával is megjelentetett egy albumot). A Dawnbringer mindig is Black zenei hatásainak amalgámja volt, azaz ebben a zenekarában simán megférnek egymással a metal zene tág spektrumáról érkezett befolyások az alapvetően heavy metalos keretek között; és ez most sincs másképp. Az ’Into The Lair of the Sun God’ konceptalbumán – gondolom, a sztori fordulatait, szituációit érzékeltetendő – Black simán eljátszik egy black metal riffet úgy, mintha power metalt tolna (IV), amit a lemez power balladája követ (V), hogy aztán a VI a menetelős heavy metalt házasítsa Hammond-színezéssel. Ha mindez kaotikusan hangzik, az csak azért lehet, mert hozzá vagyunk szokva már az esztelen műfajhibridekhez, ám Black mindezeket a fúziókat ízlésesen, szinte „észrevétlenül” tálalja. Itt nem a stíluskeverés a lényeg, hanem hogy erős metal dalok szülessenek, és ezért nyúl Chris egyszer ehhez, máskor ahhoz a stílushoz. Ám meg kell hagyni, hogy a mostani lemez talán a legegységesebb mind közül, még akkor is, ha doom metal elemek (IX) ugyanúgy bekúsztak, mint punkos lendületű, speed témák (II).

A hangzás emellett kristálytiszta, a gitárok olyan élesen-ércesen szólnak, hogy az gyönyörű. Az ’Into The Lair of the Sun God’ fő erőssége ennek megfelelően a gitárjáték, ami atmoszférikus felvezető passzázsokban, katonás riffekben, és elégikus szólókban sem szűkölködik (talán nem véletlen: részben az a Matt Johnsen kezeli a hathúrost, akivel Black a Pharaoh-ban is együtt zenél). A lemez hátránya viszont egyértelműen főhősünk énekhangja: ami a High Spirits kellemes múltidézéséhez még tökéletes volt, az egy nagyvolumenű metal konceptalbumhoz már kevés: se hangszíne, se hangterjedelme, se dallamai nem tudnak felnőni az egyébként izgalmas zenei koncepcióhoz. Viszont aki szívesen csemegézik az amerikai underground keményfém-kínálatából, annak a Dawnbringer aktuális albuma akár egy szép barátság kezdete is lehet. (Tomka)

Neil Young and The Crazy Horse: Americana

Ahogy nemrég mi is világgá kürtöltük, kilenc év után talált egymásra az öreg hippi és legendás kísérőzenekara, akik önállóan is megállták helyüket az elmúlt pár évtizedben. Ezúttal egy olyan lemezt dobtak össze, ahol tradicionális amerikai népdalokat fülelhet a Nagyérdemű. Neil Young hű maradt önmagához: ha meghallgatjuk az elmúlt néhány évben összerakott lemezeit, konstatáljuk, hogy őt bizony nem érdekelte az idő múlása. Technikai terror ide vagy oda, ezúttal is egy olyan anyagot adott ki a kezei közül, melynek puritán, csak az ember keze munkáját magánviselő jegyei hallható. Mondjuk, az összeállítás szellemisége is ezt követeli meg, és ő ezt szigorúan betartotta. Bár a basszus nem nagyon hallatszik, demo-ízű az egész összeállítás, Young itt-ott hamis, de őt így szeretjük: őszinte, természetes és eredeti. Nem tudom, mennyire lennének kíváncsiak rájuk Magyarhonban, (tartok tőle, nagyon kevesen) megnézném eredetiben, hogyan szólnak. Aki tényleg kíváncsi rá, őszintén ajánlom a kortárs amerikai filmművészet talán legnagyobb alakjának, Jim Jarmusch-nak  a róluk készült koncertfilmjét, ’A ló éve’ címmel.

Fülbemászó dallamok, rockos futamok, country szerzemények – minden együtt van, de Neil Young senkivel sem összetéveszthető éneke nagyon eggyé kovácsolja a sokféle stílust, így részemről még a country dalok is megbocsáthatók, pedig ezen a műfajon még mosolyogni sincs kedvem. Egy csipetnyi hazafiasság – Neil Young módra, és valamit levehetünk a hatvanas éve végi érzésből, tudjátok abból a rövid periódusból, amikor még négyen voltak: Crosby, Stills, Nash & Young… (Bigfoot)

Sledge Leather: Imagine Me Alive

Íme, egy nagy visszatérő: Leather Leone, akit sokan bizonyára a Chastain ’80-as évekbeli albumairól (nem) ismernek, hosszú hiátus után tér vissza a fémzene vérkeringésébe. Leone, aki Doróval együtt, az egyik első volt a női, karcos hangú énekesnők közül, akik metal zenekarok élén olvasztották meg az acélszíveket, David T. Chastain gitárhős mellett bukkant fel a ’80-as évek elején, és habár csupán 5 albumon, 6 éven keresztül dolgoztak együtt, a kooperáció mégis kultikus zenekarrá tette a Chastaint. A külön utak egyikőjüknek se működtek igazán: a Chastaint azóta nem szokás túl gyakran felemlegetni, a gitáros szólólemezeit pedig bizonyára inkább csak a szakmabeliek hallgatják – Leone karrierje se alakult sokkal fényesebben, ő egy közepes szólólemezt (’Shock Waves’) jegyzett még 1989-ben, és a '90-es Chastain-lemez óta nem is lehetett hallani róla, letette a lantot, és visszavonult. Leone tehát több mint két évtized után jelentkezik új anyaggal azzal a Sledge Leatherrel, amit a Warbride-ból és Malibu Barbi-ból ismert Sledge dobossal közösen hozott össze, és olyan nagy neveket is megnyert az együttműködésnek, mint Dio volt billentyűsét, Scott Warrent, valamint Dio és a Rainbow volt basszusgitárosát, Jimmy Baint.

A beszédes című ’Imagine Me Alive’ pedig méltó is egy elfeledett pionír visszatéréséhez. Zeneileg a Leonetól megszokott, kőkemény, riffközpontú heavy metalt kapjuk, csak 2012-es csomagolásban. Lehetne is sorolni a Sledge Leather példaképeit a Warlocktól a Dio-s Black Sabbathig, de mivel ilyen veteránokról van szó, talán nem érdemes. Annyit azért hozzúfűzhetünk, hogy a fiatal gitáros, Matthias Weisheit mindenképp hozott egy minimális modern ízt a játékában, a riffek még az olyan epikus, hangulatcentrikus szerzeményben is nagyon hasítanak, mint a Her Father’s Daughter. A lemezt amúgy gyakran központozzák egy-két perces, átvezető dalok, amik mégis olyan megkapó hangulattal bírnak, hogy egyáltalán nem válnak feleslegessé – mintha csak egy konceptlemezzel lenne dolgunk, annyira egységes az ’Imagine Me Alive’.

Leone hangján pedig mit sem változtattak az évek: neki nincsenek elvesztenivaló magasai, ő az érces középtartományban mozog otthonosan, és most is innen szállítja megbízhatóan fülberagadó refrénjeit. A One Glimpse megkapó balladája ugyanolyan jól áll neki, mint a harapós, lendületes címadó, vagy a tempósabb The Guy Upstairs Lied. Aki szereti Leone munkásságát, netán Doróét, a Crystal Viperét, vagy a Triosphere-ét, az nyugodtan tegyen egy próbát az ’Imagine Me Alive’-val: Leone nagyon is él, és munkássága egyik legerősebb korongját rakta le bizonyítékként arra a bizonyos kocsmaasztalra. (Tomka)

Damnation Angels: Bringer of Light

A 'Bringer of Light' a Damnation Angels debütlemeze, ehhez képest egy meglehetősen érett anyaggal van dolgunk. Persze az is igaz, hogy a zenekar már évek óta létezik, és többé-kevésbé változatlan formációban zenél. Egy demó és egy EP már évekkel megelőzte a ’Bringer of Light’-ot, de úgy gondolom, hogy érdemes volt várni rá. A Damnation Angels-re ugyanis tökéletesen igaz az első mondat megállapítása – azt is szokták mondani, hogy sok esetben még a másodikkal sincs gond, a harmadik album viszont vízválasztó lehet. A fiatal szimfo-metalos csapat esetében azonban ne ugorjunk ennyire előre.

Az első egy-két végighallgatás után szentül meg voltam győződve róla, hogy a Damnation Angels (jó, oké, ez a név egy kicsit tényleg gáz) svéd, vagy legalábbis finn. Ehhez képest angolok. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy a Nightwish-nek a ’Bringer of Light’-tal kellett volna kijönnie tavaly, persze Anette-tel a fedélzeten, nem pedig férfi énekkel. A DA élén ugyanis egy fiatal férfiú, Pellek Asly áll, egyenesen Norvégiából (na csak van itt valami északi kötődés, még akkor is, ha Norvégiáról sokunknak inkább a feketefém ugrik be először). Nála éreztem egy kis visszafogottságot, de alapvetően egy markáns, jó hangfekvésű srácról beszélünk. Egyébiránt ő Norvégia Ari Koivunenje, a hazai X-Faktorban ért el szép eredményeket, olyan előadók dalaival, mint a Rhapsody, a Stratovarius, a Kamelot és – Lande földijeként természetesen – a Masterplan.

Vannak felesleges nyújtások a több mint egy órás korongon, nem vitás (például a kilenc perces The Longest Day of My Life egy idő után már kifejezetten vontatott lesz), de nagyon fogós és kuriózumnak számító darabok is találhatóak a lemezen. Legalábbis nem sűrűn hallani a tradicionális japán samiszenek, az európai szimfonikus zene és a metal keverékét egy azon számban (Pride). Egy nagyon jól szóló, okosan megkomponált album a ’Bringer of Light’, amely filmszerű hatásai miatt a múltkor tárgyalt ReinXeeddel is párhuzamba állítható. Apropó! Említettem, hogy újdonsült barátunk, Pellek szólóalbummal is jelentkezett idén? Csak nem Tommy ReinXeed volt a producere? Csak de… (Jocke)

Mantas: Death By Metal

Az 1983-ban alakult Mantas zenekar gyakorlatilag a legendás Death elődje, ugyanis nem mások nyűtték a hangszereket, mint Chuck Schuldiner (gitár, vokál), Kam Lee (dob, vokál), illetve Rick Rozz (gitár). A Mantas közel egy évig működött, a 'Death By Metal' pedig a zenekar első hivatalos demo felvétele, amit egy szalagos magnón rögzítettek egy zenekari próba során Chuck édesanyának garázsában.

Az eredeti demo felvétel 5 számot rejtett, és ezen a kiadványon is ez az 5 nóta hallható, különböző verziókban, demo, illetve zenekari próba felvételeken. (A delux változaton két koncertfelvétel is helyet kapott, így érdemes azt a verziót beszerezni.) Nyilván kissé túlzó a death metal születése alcím, hiszen egyidőben több zenekar is elindult egy addig nem ismert extrém zenei irányzat felé, de az nem túlzás, hogy ez a demo a legelsők egyike. Mivel a felvételek közel sem ideális feltételek között folytak, így hangminőségről nem beszélhetünk, ami sajnálatos, hiszen így sokat veszít a kiadvány az élvezeti értékéből. Ami miatt viszont mégis érdekes lehet, hogy megfigyelhetjük, miként formálták az ősi, punkos lendületű thrash metalt bestiális kegyetlenségű zenei őrületté, ami később death metal néven vonult be a köztudatba. Szintén a lemez mellett szól, hogy már itt körvonalazódik, micsoda tehetség volt Chuck Schuldiner mindössze 17 évesen! Fiatal koruk ellenére egészen átgondolt, érett muzsikát mutatnak be a zenészek, sőt már a szinte Schuldiner védjegynek számító hangulatos gitár intrót is hallhatunk, valamint a szólók is érzelmekkel teltek, bár ezt valóban nehéz kihámozni a zajos felvételekből.

Ez a kiadvány nyilvánvalóan inkább eszmei értékkel bír, hiszen ilyen minőségben gyakorlatilag élvezhetetlen a zene, ugyanakkor kuriózumként szinte kötelező beilleszteni egy death metal kollekcióba! (Pálinkás András)

Marauder: Elegy of Blood

Jocke fiam, hányszor mondtam már, hogy ne a külsővel foglalkozz! Hányszor…

Ez így van, de amikor kettőezer-tizenkettőben olyan rémgagyi borítóval találkozik az emberfia, mint a Marauder ’Elegy of Blood’-jának esetében, akkor nagyon nem tud mást tenni. A grafika (minden bizonnyal Photoshop) az emberiség és az emberség sárba tiprását, vérrel áztatott történelmét hivatott megjeleníteni a maga egyszerű módján: tőr, koponyák, tűz és vér szabdalják szét történelmünk krónikáját, nagyjából olyan összhatással, mint amikor a viccben az öngyilkos hatféleképpen biztosítja be magát, hogy sikerrel járjon. Lépjünk!

Azt előrebocsátom, hogy a srácok még véletlenül sem próbálnak megújítani semmit (azt nemhogy ők, még sokkal nagyobb nevek sem teszik meg), inkább csak szorgos iparos módjára gyártják a riffeket és a melodikus refréneket – mint ahogy azt már pár tucat, vagy inkább száz banda megtette előttük. S hogy ez elég lesz-e az üdvösséghez? A széles elismertséghez kétlem. Ha a Marauder képes lesz meghódítani a világot, akkor jó veszprémiként meztelenül végigfutok a Kossuth-utcán, bizony. De azt gondolom, hogy a megveszekedett tradicionális heavy metal fanatikusok nyugodtan tehetnek vele egy próbát: európai, arcbamászós heavy metalt kapunk, megbízható, de nem túl kiemelkedő énekkel, valamint együtténeklős, ökölrázós refrénekkel.

Pátosz – ez talán a legjobb szó, és az érzés, mit körüljárja a korongot. Már a nyitó Elegy of Blood is akkora induló, hogy az igaz fémszívű harcos menten elérzékenyül. Gúnyolódásnak tűnhetnek ezek a sorok, de Isten lássa lelkem, nem azok: imádtam a The Great War Gamma Ray-es démoni sikolyait, az agresszív, instrumentális Hiroshimát vagy a középtempós Warriors emelkedettségét és agybamászó refrénjét. Az ’Elegy of Blood’ egy korrekt, harapós heavy metal album, ami vagy bejön a hallgatónak, vagy nem. Akik rühellik a tradicionális heavy metalt, azokat kérem, hogy ne pazarolják el azt a drága 45 percet az életükből, akik viszont – mint már mondtam – imádják az efféle dolgokat, füleljenek bele! (Jocke)

Gojira: The Flesh Alive (DVD)

A Gojira-hívek nem panaszkodhatnak manapság, hiszen 4 év hallgatás után a zenekar nem csak egy új DVD-vel, hanem egy nagyszerű nagylemezzel is jelentkezett ugyanabban a hónapban. Mivel a remek 'L'enfant Sauvage' lemezt már kiveséztem az oldal hasábjain, most eljött az idő, hogy ezt a monstre, több mint három órás DVD-t vegyem górcső alá. A két DVD-t tartalmazó kiadvány két teljes koncertet, valamint egy rövid, 3 számos koncertrészletet, illetve egy több mint 60 perces dokumentumfilmet foglal magában, sőt, aki a limitált kiadványt vásárolja meg, az egy audió felvétellel is gazdagabb lesz.

Az első korongon a francia Garorock Fesztiválon készült felvétel látható, remek kép-, illetve hangminőségben, valamint az ugyancsak francia Les Vieilles Charrues fesztiválon rögzített 3 nóta. Nyilván a nagyszámú nézősereg is közrejátszott abban, hogy a zenekar ezeket a helyszíneket választotta a felvételek elkészítéséhez, de összevetve egy fesztivál hangulatát egy klub koncerten tapasztalható őrülettel (amihez nem olyan régen nekem is szerencsém volt), talán szerencsésebb lett volna egy hangulatos, kisebb koncertteremben is megörökíteni egy fellépést. Főleg úgy, hogy a második lemezen található bordeaux-i koncerten szintén népes nézősereg előtt ugyanazokat a nótákat játszották. A fő különbség a két felvétel vágásában van, nekem a bordeaux-i koncert kissé kapkodós vágása jobban tetszett, valahogy jobban illik ehhez a vad muzsikához. Zeneileg főleg a 'From Mars To Sirus' és a 'The Way Of All Flesh' lemezek dalaira támaszkodtak a koncertek, de néhány dal erejéig megidézik a 'Terra Incognita', valamint a 'The Link' albumokat is.

Akinek volt szerencséje a zenekart élőben megtekinteni, az tudja, aki még nem látta őket élőben, az most egy kis ízelítőt kaphat belőle, hogy micsoda erőket képes ez a négy zenész felszabadítani. A Gojira muzsikája mind a zenészektól, mind a hallgatóságtól nagyfokú koncentrációt követel meg, így nem is csoda, hogy a zenekar tagjai szinte transzban, hibátlanul adják elő műveiket.

Az egy órás dokumentumfilm inkább érdekes, mint informatív. A zenekar mindennapjaiba enged bepillantást a turnén, valamint a stúdiózás alatt, bár a Gojira tagjai közel sem olyan beszédesek, mint mondjuk Bruce Dickinson, így szinte semmit nem tudunk meg arról, hogy mi járhat a zenészek fejében, viszont művészi vágásokkal egy egész különleges filmet kreáltak a szerkesztők, így mégsem válik egy unalmas töltelék videóvá. A 'The Flesh Alive' kiválóan adja vissza, hogy mire is képes ez a zenekar élőben, bár jó lenne, hogyha a két felvétel között legalább néhány szám különbség volna. (Pálinkás András)