Maradványérték - 2012. május I. rész

Sweet: New York Connection („A Sweet nem ezzel az albummal írta be magát a rock történelmének lapjaira…”)
Tommy Bolin & Friends: Great Gypsy Soul („A mindössze huszonöt évet élt gitárzseni előtt tisztelegnek ezzel a kiadvánnyal korunk nagy ászai.”)
Burzum: Umskiptar („…ezekben a dalokban Vikernes mélyre merül a művészetben.”)
Malice: New Breed of Godz (26 év után tér vissza a Malice olyan zenészekkel, mint a Metal Church egykori gitárosa, Jay Reynolds és a Helstar jelenlegi énekese, James Rivera.)
Nightmare: The Burden of God (Vérbő power metal Dio-szerű hanggal francia módra.)
ReinXeed: Welcome To The Theater („A lemez savát-borsát a filmzenés hatások adják, ráadásul Tommyék különböző nagysikerű mozikat céloztak meg dalszövegeikkel.”)
Mercury Tide: Killing Saw (Dirk Thurisch, az Angel Dust énekese megelégelte az anyazenekar töketlenkedését, és teljes értékű zenekarrá fejlesztette projekjét, a Mercury Tide-ot.)

Sweet: New York Connection

Már csak Andy Scott gitáros játszik a hetvenes évek első felében oly népszerű bandában, a legnagyobb slágereiket mindenki ismeri, hadd ne térjek ki rájuk. Nem olyan régen egy koncertalbummal jelentkeztek a brit veteránok, most pedig itt van az új stúdióalbum, igaz nem írtak saját dalokat, hanem feldolgozásokat vettek lemezre. Még azt sem mondanám, hogy népszerű dalokat adnak elő, mert például a Join Togethert nem vagyok benne biztos, hogy sokan ismerik a The Who-tól, vagy a New York Groove sem a legismertebb Russ Ballard nóta.

A régi hívekből talán nosztalgikus érzéseket csalnak elő ezek a felvételek, csakhogy ez manapság nem elég. A puffogó túlvezérelt dob, mely annyira divatos volt a nyolcvanas évek eleji diszkó-őrületben egyes rockbandáknál, így próbálva magukra felhívni a figyelmet a táncoslábúak között, nem hiszem, hogy telitalálat volt. Nekem a klasszikus Yardbirds-dal, a Shape of Things aktuális feldolgozása egyszerűen gyenge, Gary Moore vagy a Nazareth sokkal jobban csinálta. Az egész produkció fáradtnak hallatszik, még akkor is, ha a Ramones-coverbe, a Blitzkrieg Bopba Scott becsempészte a Ballroom Blitz riffjét.

Érdeklődéssel várom az alsóörsi fellépésüket a Harley Davidson Fesztiválon, de tartok tőle, a Sweet nem ezzel az albummal írta be magát a rock történelmének lapjaira. (Bigfoot)

Tommy Bolin & Friends: Great Gypsy Soul

A mindössze huszonöt évet élt gitárzseni előtt tisztelegnek ezzel a kiadvánnyal korunk nagy ászai. A lemezt úgy bűvészkedték össze, hogy Bolin eredeti énekét és gitárjátékát meghagyva rátették a maguk részét, így a dalokban hallhatjuk Peter Framptont, Warren Haynes-t, Derek Trucks-ot, Brad Whitfordot, Sonny Landrethet, de nem hiányozhat a névsorból Glenn Hughes, Joe Bonamassa, Steve Morse és Steve Lukather sem.

Az album egyértelműen Bolin szólótevékenységére fokuszál, hiszen két dal kivételével az első szólólemezét, a ’Teaser’-t rögzítették ismét az aktuális rájátszásokkal. Nem hallhatunk egy hangot sem a Deep Purple vagy Billy Cobham felvételeiből, pedig ezen előadókkal eltöltött napok tették igazán híressé őt.

Nekem furcsa az ilyen toldott-foltozott mű, mert eredetinek sem tekinthető, ugyanakkor tribute albumnak sem nevezném, mert ott a tiszteletüket kifejező zenészek teljesen úgy felvételeket készítenek, újraértelmezik az eredeti műveket, jelen esetben azonban nem erről van szó. Egy kicsit hullaszagú a dolog, mert az ugye lehetetlen, hogy manapság bárki együtt játsszon Tommy Bolinnal. Derek Trucks és Joe Bonamassa esetében pedig ez sosem volt lehetséges, hiszen mindketten a gitáros halála után születtek, az album címben levő barátságról meg nem is szólva. Jobban tetszik, ha él egy muzsika, nem pedig a manapság oly divatos technikai terror felhasználásával dobnak piacra kvázi hamisítványokat. (Bigfoot)

Burzum: Umskiptar

Varg Vikernes szabadulása óta évente jelentet meg új lemezt, így idén sem maradunk friss Burzum dalok nélkül. A 2010-es, mondhatni visszatérő lemezzel ('Belus') Vikernes új érát nyitott a Burzum életében, hiszen teljesen más megközelítésben tálalta művészetét, mint pályafutása elején, és a tavaly megjelent 'Fallen' tovább erősítette azt a látszatot, hogy Vikernesnek teljesen mást jelent már a black metal, mint a '90-es években.

Míg a 'Belus' egy düh vezérelte alkotás volt, addig a 'Fallen' inkább egy nyugodtabb, művészibb lemez benyomását keltette, és most az 'Umskiptar' című új album is ezen az úton halad tovább. Nagy hangsúly került a vokális témákra, az extrém ének nagyon kis terepet kap, míg megszaporodtak a suttogások, kántálások, szavalások, sőt sok helyen Vikernes éneklésre, dúdolásra adja a fejét. A lemez első néhány nótája igazán metalos lett, tipikus északi riffekre épülnek a dalok, és kellően fagyos, bánatos atmoszférát teremtenek a vokális harmóniák. A lemez második fele teljesen más képet fest, ugyanis ezekben a dalokban Vikernes mélyre merül a művészetben. Lassan csordogálnak a nóták, egy egészen átszellemült, spirituális hangulat uralkodik, melynek befogadása teljes odafigyelést és nyitott gondolkodásmódot követel meg a hallgatótól. Az album egyik leghangulatosabb és egyben leghosszabb tétele, az egyszerű alapokra épülő, fájdalmas, merengős Gullaldur. Ennek a nótának a nagyszerűsége egyszerűségében rejtőzik, ugyanis Vikernes pár akkorddal kíséri csupán keserű szavalását, suttogását, énekét, rettenetes mélységeket tárva így fel.

A szövegek a norvég mitológia alapjának számító Völuspából származnak. A dalok angol fordításai fellelhetők Varg Vikernes Sorcery And Religion In Ancient Scandinavia (Varázslás És Vallás Az Ősi Skandináviában) című könyvében.

Egyértelmű, hogy az 'Umskiptar' nem keresi a hallgatók kegyeit, a mai trendekkel szembeszállva azok érthetik meg az itt hallható művészetet, akik teljesen nyílt elmével közelítik meg, és hajlandóak időt áldozni rá. (Pálinkás András)

Malice: New Breed of Godz

Idén májusban két olyan zenekar is új albummal jelentkezett, amely a nyolcvanas évek elején kezdte pályafutását, aztán ilyen-olyan okok miatt pár év után feloszlott, hogy egy nagy szünet után a 2000-es években újult erővel térjen vissza. A francia Nightmare-ről és az amerikai Malice-ról beszélek, akik most kéz a kézben szerepelnek itt a Maradványérték hasábjain. Azért hatalmas különbség, hogy a franciák jó tíz évvel megelőzték a visszatéréssel a Malice-t (így csak 16 évet hagytak ki 26-tal ellentétben), de ha a két albumot egymás mellé tesszük, akkor mindkettőről megállapítható, hogy minőségi anyaggal van dolgunk.

Hogy a ’New Breed of Godz’ (Az istenek új szülötte) cím valóban az új lemezre vonatkozik, istenként beállítva ezzel saját magukat? Nem hiszem. Már csak azért sem, mert nem meglepő módon az alapító tagokból csak egy ember, nevezetesen Jay Reynolds (Megadeth, Metal Church) gitáros maradt talpon a vidéken, illetve a feloszlás előtt csatlakozó Mick Zane (szintén gitár). A többiek csak az újrakezdés során gyűltek köré; közülük a legismertebb név James Riveráé, aki kíméletlenül sikoltja végig az egész korongot. Apropó Rivera. Reynoldshoz hasonlóan nagy vándor ő is, idestova lassan harminc éve áll a Helstar élén, miközben lehúzott pár évet a Vicious Rumorsban és turnézott a Flotsam and Jetsammal (na, ezt megnéztem volna) is. Rivera az imént felsorolt bandákon kívül néhány tribute-zenekarban is megfordult hosszú pályafutása során (Sabbath Judas Sabbath és Metal Gods – Black Sabbath és Judas Priest tribute bandák).

Na de térjünk egy kicsit vissza az egy bekezdéssel ezelőtt feltett kérdéshez: mire is vonatkozik akkor ez a bizonyos ’New Breed of Godz’ cím? Az új dalok születésére sem valószínű, hiszen mindössze négy vadonatúj szám került fel a lemezre, nyolc már évtizedekkel ezelőtt elkészült és egyúttal meg is jelent a zenekar első két albumán. Akkor mire? Bizony, hogy a legendás ’British Steel’ Metal Gods című számára, amely ugye Rivera volt tribute bandájának neve is egyben.

Nem is kell meglepődni, hogy miről szól a Malice: mintha egy az egyben a Judas Priestet hallanánk lelki füleinkkel. Ettől függetlenül nem írnám le a bandát, sőt! Remekül szól a lemez, megvan a technikai tudásuk és zenei tapasztalatuk, tehát nem egy ócska koppintásról van szó (meg hát mégiscsak hétpróbás zenészekről beszélünk!). A dalok is rendben vannak, annak ellenére, hogy kicsit ellapulnak néhány meghallgatás után. Cserébe olyan az album, mint egy hatalmas szendvics, amelyben egymáson szépen elrendezve, szeletelve fekszenek az egyes hangszerek, egymástól jól elkülöníthető módon, amibe kimondottan szeretek beleharapni. A ’New Breed of Godz’-zal a Malice is csempészett egy kis tökösséget a 202. évtizedbe, amit csak üdvözölni tudok. NWOBHM-rajongók mindenképp fussanak neki, s talán koncerten is érdemes lesz elcsípni őket, bár egyelőre nem láttam hivatalos, idei fellépésre utaló jelet. (Jocke)

Nightmare: The Burden Of God

Egy veterán csapatról lészen szó, ugyanis a francia metalbrigád 1979-ben (!) alakult, s noha 1985 és 2001 között tulajdonképpen nem léteztek, azért csak letettek jó pár lemezt a rockzene nagy asztalára; az idei albumuk immár a nyolcadik a sorban. Jómagam csupán az előzőt, a három évvel korábbi ’Insurrection’-t ismerem, azt viszont elég jól, sokat hallgattam annak idején, ha épp szőrös tökű power metalra fájt a fogam. Az pedig igen gyakori nálam.

A Nightmare zenéjének receptje lényegében egész egyszerű: adott egy, a Dio-iskolán nevelkedett, ráspolyt rágcsáló frontember, aki a többnyire közepes tempóban zakatoló, masszív riffekre épülő metal alapokra énekli komor hozsannáit. A ’The Burden Of God’-dal mindössze épp az a problémám, hogy szinte egyvégtében ugyanabban a középtempóban jönnek-mennek a számok, aminek következtében a korong a felétől bizony kezd egysíkúvá válni; én azt mondom, ha már szeretnek néha kacérkodni a thrash metallal is, egy-két gyorsabb, szögelős témát igazán beiktathattak volna, mert így az egyébként nem egy monstre-hosszúságú – 52 perces – anyag hamar leül. Magam legalábbis elvesztettem az érdeklődésem nagyjából a közepénél, bár becsületes kiscserkész módjára végighallgattam. Máskülönben Jo Amorét (akinek még a hajszerkezete is a fiatalkori Ronnie James uszkárfrizurájára hajaz) egy élmény hallgatni, viszont az is az igazsághoz tartozik, hogy hiába áldotta meg óriási oroszlánhanggal az ég, ha a dallamai olykor-olykor kevésbé emlékezetesek. Úgy rémlik, mintha az ’Insurrection’-ön több fülberagadós énektémája lenne, de erre most nem vennék mérget.

Ettől függetlenül a ’The Burden Of God’ egy jó kis old school-felfogású, ám mégis korszerű hangzású album, amelyen azért az izgalmasabb számok dominálnak: ilyen például a szimfonikus intro után hasító Sunrise In Hell monumentális refrénjével, a kövér billentyűs szőnyegezéssel dúsított, Pantera-ízű szaggatott riffekkel súlyosbított Children Of The Nation, a szaxofonos misztikus nyitányból kifejlődő The Preacher, a lemez talán legjobb refrénjét leszállító Shattered Hearts vagy a bő hét perces, epikus The Dominion Gate (Part III). Egy szó mint száz, nyugodt szívvel tudom ajánlani a Nightmare legújabb munkáját, még akkor is, ha a véleményem szerint nem beszélhetünk kiemelkedő alkotásról. Ám sokkal inkább ez, mint az Eurovízió, haha! (Mike)

ReinXeed: Welcome to the Theatre

Svédország az csak Svédország marad, így még véletlenül se higgye azt senki, hogy Tommy ReinXeedet valóban Tommy ReinXeednek hívják. Nemzője vezetékneve Johansson, így nem csoda, hogy próbált valami unikális nevet választani magának (Johanssonból akad egy pár északon). Az azonban bizonyos, hogy egy multitalentumról beszélünk, aki az éneklés mellett a gitárt és a billentyűket is nyüvi, nem is akárhogy. Ezért lehet, hogy a ReinXeed csak négy főből áll, amely egy szimfo/power/speed bandánál annyira nem gyakori (persze lemezen még „elmegy”, de turnézás közben annyira nem kényelmes, de gondolom, megvan az emberük). A zenekar éppen tíz éve létezik, és 2008 óta ez már az ötödik (!) album a sorban. Nem túl nehéz matematikai számolásokat végezve könnyen rá lehet jönni, hogy nincs naptári év ReinXeed album nélkül. Gyorsan megjegyzem: azért nem árt majd behúzni kicsit a féket, mert az ilyen fokú termékenység a legritkább esetben párosul minőséggel hosszú távon. No de majd meglátjuk… Ha ilyen jó kis albumokat adnak ki folyamatosan, akkor felőlem nyomulhatnak évente.

A zenekar nem titkolja gyökereit és inspirálóit, saját maguk többek között az Avantasiát, a Helloweent, az Angrát, a Symphony X-et, a Stratovariust és Gary Moore-t említik, mint példaképeket – s ha már a kategorizálásnál tartunk, akkor ők ’adventurous power metal’-nak hívják azt, amit csinálnak. Nem meglepő módon ultragyors játék és veszedelmes sikolyok jellemzik a ’Welcome to the Theatre’-t, de szerencsére a jó értelemben. Tommy hangja dicséretet érdemlő, úgy sikoltja el magát, hogy szempillája sem rebben, és azt érzed, hogy ennek a srácnak akkora a tüdeje, hogy még hosszú másodpercekig bírná (ha valakinek bizonyíték kell, akkor a Somewhere in Time utolsó, vagy a Freedom első néhány másodpercét ajánlom elsősorban). Ettől persze még nem lenne különleges a dolog; a lemez savát-borsát ugyanis a filmzenés hatások adják (talán a Rhapsody-hoz lehetne hasonlítani ilyen szempontból). Ez nem meglepő; már csak az album címére gondolva és a borítóra pillantva is egyértelmű a filmes párhuzam. Olyannyira, hogy Tommy-ék különböző nagysikerű mozikat céloztak meg dalszövegeikkel. Van itt Jurassic Park (Life Will Find a Way), Vissza a jövőbe (Somewhere in Time) és Indiana Jones (Temple of the Crystal Skulls) is. Mindezt nagyon szép, tiszta hangzással, viszonylag laza 52 percben. Azt nem mondom, hogy sokadik hallásra is megtartja szavatosságát (ahhoz nem túl változatos), de aki szereti az igényes, könnyed, nagy megfejtéseket nem igénylő szimfo-power metalt, az bátran tegyen próbát a ’Welcome To The Theatre’-rel. (Jocke)

Mercury Tide: Killing Saw

Ha valaki filózott azon az elmúlt évtizedben, hogy vajon mi lehet Németország kultikus power metal bandájával, az Angel Dusttal, akkor a Mercury Tide most megadja a választ: semmi. Merthogy az Angyalpor énekese, Dirk Thurisch azért hívta életre újra 2003-ban már egy lemezt jegyző projektjét, mert elege lett az Angel Dust hamvába holt újjáélesztési kísérleteiből. Ennek megfelelően teljes értékű zenekarrá fejlesztette a Mercury Tide-ot, bevette basszer-barátját, Christian Pohlmannt az anyazenekarból, és május végén piacra dobta a második nagylemezét, a ’Killing Saw’-t, amely a 2003-as ’Why?’ stílusát viszi tovább. Nagyjából úgy kell elképzelni a Mercury Tide zenei profilját, mintha az Angel Dust ’Border of Reality’-től, ’Bleed’-től datálható érájának zenéjében megszelídítenénk a riffeket, előtérbe tolnánk a billentyűt, és minden dalt a fülbemászó refrénekre hegyeznénk ki. A végeredmény egy tetszetős, néhol kissé goth-ba hajlóan dallamos (Killing Saw), de mégis kissé vérszegény anyag, amely az Angel Dust elfeledett lemezei mellett nem igazán állja meg a helyét. Igaz, Thurisch nem vesztette el dallamérzékenységét az elmúlt dekádban, de a gyermekmondóka szintű melódiák valahogy nehezen bizsergetik meg az érző acélszíveket. Angel Dust-imádóknak azért érdemes egy próbát tenni a lemezzel, és azok is nyugodtan csekkolják a dalokat a zenekar honlapján, akik nem ódzkodnak a túlontúl ellágyított melódiáktól. (Tomka)