Maradványérték - 2012. március

Death: Vivus! (A legendás zenekar "új" koncertlemeze.)
Ian Gillan: Chopin's Story („Ian Gillan új oldaláról mutatkozik be ebben a dokumentumfilmben.”)
The Cranberries: Roses („...a ’Roses’ ugyanúgy tökéletes a maga nemében, mint a csapat eddigi öt lemeze volt tökéletes a maga idejében és közegében.”)
Shinedown: Amaryllis (Grunge menesztve, milliós Youtube-nézettség belőve, siker garantálva.)
Steve Hogarth & Richard Barbieri: Not The Weapon But The Hand (A Marillion énekesének és a Porcupine Tree billentyűsének ambient/art-pop projektje.)
Dynazty: Sultans of Sin („Ha a srácok zenéjét kéne jellemezni, akkor azt mondanám, hogy keveredik a Gottharddal és a szintén svéd The Poodles-Treat kettős zenéjével.”)
Cormorant: Dwellings („A gondolkodó ember metalja.”)
Cynic: The Portal Tapes („Ha nem is kihagyhatatlan, de egy darabka prog. kuriózum.”)
Heidevolk: Batavi (A klasszikus és a folk metalt keresztező hollandok egyik legjobb lemeze.)
Altars of Oblivion: Salvation (Bombasztikus, heroikus, epikus – ez a Dán Underground Doom!)

Death: Vivus!

A Death zenekar végső felállásának két koncertjét rejti magában ez az impozáns kiadvány, egy szépséghibával: mindkét felvétel napvilágot látott már korábban, ’Live in Eindhoven’, illetve ’Live in L.A. (Death and Raw)’ címen. Ráadásul mindkét koncert a ’98-as ’The Sound of Perseverance’ című album turnéján került felvételre, így a számlista is többnyire megegyezik. Aki hallotta már ezeket a felvételeket, az tisztában van vele, hogy a hangzás nem csúcsminőségű, főleg az eindhoveni Dinamo Fesztiválon rögzített felvétel szól gyengén.

De az aránytalan megszólalás ellenére sem lehet belekötni a dalokba. A zenekar két legjobb lemezének (’Symbolic’ és ’The Sound of Perseverance’) nótái adják a koncertek gerincét, de olyan korábbi alapvetéseket is megidéznek, mint a The Philosopher (első alkalommal élőben!), a Suicide Machine vagy a Pull The Plug.

Mindezt tetézi, hogy a Death talán legjobb felállása játssza ezeket a mesterműveket. Richard Christy elképesztő dolgokat kalapál, ahogy Scott Clendenin is egy másik dimenzióban pengeti basszusgitárját. Természetesen a hangsúly a két bárdistán van. Shannon Hamm méltó partnere Chuck Schuldinernek, akinek szólói szinte külön életet élnek a dalokban. Nagyon kevés gitáros képes ennyire egyedi stílusban gitározni és dalokat írni. Ez a dupla koncertfelvétel jól példázza, hogy mennyi mindent adott Chuck a death metalnak, és hogy mennyire is hiányzik egy ilyen zseniális zenekar a mai metal palettáról.

A Death egy igazi úttörő zenekar volt, egy egész stílus irányzat kialakulását, fejlődését köszönhetjük Chuck Schuldinernek és mindenkori zenésztársainak. Akik már korábban beszerezték ezt a két lemezt, azoknak nem sok vonzerővel bír, viszont akik meg szeretnék ismerni a valaha volt legnagyszerűbb death metal bandát, azoknak egy megfelelő kiindulópont lehet, még akkor is, ha egy kissé nyers a lemez. (Pálinkás András)

Ian Gillan: Chopin’s Story

Ezúttal nem rockzenei kiadványról szeretném megosztani veletek a gondolataimat. Ennek a DVD-nek annyi köze van a műfajhoz, hogy Ian Gillan adja hozzá hangját, de nem énekhangját. A zseniális lengyel komponista életét feldolgozó dokumentumfilmhez, melyet már 2010-ben bemutattak a lengyel televízióban, a Deep Purple torkát kérték fel narrátornak. Illetve miket beszélek, Gillan igenis feltűnik a filmben, sőt, egy-egy villanás erejéig a Purple is látható valami koncerten, de ezúttal nem a hard rock áll a fókuszpontban. Kedvenc énekesem Chopin mozgalmas, nem túl hosszú életéről mesél, végigjárva azokat a helyszíneket, ahol a zeneszerző megfordult. Gillan utazik: egyszer egy turistabuszon együtt vigyorog japán kirándulókkal, másszor hintón, egy alkalommal pedig egy traktorba száll be, hogy újabb helyszínre távozzon, vázolva a lengyel muzsikus-zseni tevékenységét. És közben folyamatosan halljuk Chopin varázslatos zongoramuzsikáját.

Nem csak a képi megoldások, hanem Gillan személyisége miatt is nagyszerű ez a mindössze félórás DVD. Egyértelműen lejön, hogy rettenetesen élvezi ezt a narrátor szerepet, egy kicsit kilépett a rocker szerepből, valami másban is kipróbálhatta erejét. Az extra részben egy interjút láthatunk, ahol Gillan sok mindenről beszél, például Lengyelországról is, és megosztja a nézőkkel, mennyire szereti ezt az országot. Ez nem újdonság, hiszen a legutóbbi szólóalbuma, a ’One Eye To Morocco’ ötlete is e földön fogant. Ian Gillan sokoldalú művész: nem csak a hard rock egyik legmeghatározóbb énekese, hanem kiváló szövegíró, aki könyvírásban is bizonyította tehetségét: megírta önéletrajzát, sőt egy krimit is összehozott. E rövid, de nagyszerű dokumentumfilmben új oldaláról ismerhetjük meg a Deep Purple énekesét. (A kiadványt itt lehet megrendelni.) (Bigfoot)

The Cranberries: Roses

Azon veszélyeztetett állatfaj egyik tagja vagyok, amelyik megaslágertől az utolsó B-oldalig komálja a teljes Cranberries életművet, ugyanakkor van egy dal, amitől menthetetlenül lebetegszik – a Zombie. A rongyosra játszott grunge-pop slágerrel sosem voltam kibékülve. Pedig a nóta egyetlen hibája csak az, hogy a szimpla zenehallgatónak egyszerűen olyannak mutatja be a bandát, amilyen az sosem volt. A Cranberries zenéjét egy-két daltól eltekintve sosem befolyásolta a grunge és a metal, bájos és naiv hangzásukat a The Smiths, a Duran Duran, az ír folk, valamint Sinead O’Connor játékos énekstílusának keveréke adta meg – bár Dolores korai munkáiban még ott lapul a nyolcvanas évek new wave-jének fájdalmas énekesi attitűdje is.

Egyébként azt is le kell szögeznem, hogy Dolores O’Riordan két szólólemeze 2007-ben és 2009-ben köröket vert rá a Cranberries valamennyi albumára, lévén ott zseniális zenészek (pl. Marco Mendoza) öntötték hangjegyekbe Dolores érzelmeit, olyan alapossággal és érzelmi plusz töltettel, ahogy az áfonyás brigádnak sosem sikerült – és végre az esetlen politikai töltet is kikerült az akkori témarepertoárból.

A ’Roses’ című nagy visszatérő album azonban nagyon kellemesen meglepett, hiszen bár Dolores hangja az évek során vesztett valamennyit fényéből (a hajlítgatások, tiszta magas hangok előadása már a 2009-2011-es reunion turnékon sem ment gond nélkül), remekül használja az orgánumát még mindig, kellemesen egyensúlyozik a modern stúdiótechnika adta lehetőségek és a torkában valójában megbújó potenciál használata között.

A zene pedig annyit változott, hogy a zenekar legközvetlenebb hatása már nem a nyolcvanas évek újhulláma, hanem a The Sundays névre hallgató, ma már elfeledett angol együttes és az általuk előadott dream pop, indie pop stílus. A Cranberries jelenleg egy az egyben ezt játssza, dalaik nyugodtak, letisztultak és hangulatközpontúak, a szerzemények csúcsa szinte minden esetben a melódia, amit a legtöbb dalnál kifejezetten fogósra és érzelmekben dúsra sikerült kidolgozniuk. A Zombie által sugallt kép most is hamis, ennek a zenekarnak ugyanis már semmi köze nincs az azt előadó csapathoz.

De ez így is van rendjén. Hiába kommunikálta a menedzsment hónapokon át, hogy az új album visszatér az első két lemez hangulatához, Dolores negyven évesen már önmaga paródiájává vált volna, ha újra a bakancsos punkcsaj feelinget akarja közvetíteni. 2012-ben így kell kinéznie és szólnia a Cranberriesnek, így a ’Roses’ ugyan úgy tökéletes a maga nemében, mint a csapat eddigi öt lemeze volt tökéletes a maga idejében és közegében. (TShaw)

Shinedown: Amaryllis

Minden kornak olyan zenéje van, amilyet megérdemel. A válság vagy depresszív vagy felemelő zenét kíván, legalábbis a küldetéstudattal, vagy társadalombírálattal érkező amerikai zenészek így gondolják: míg Bruce Springsteen egy szövegeiben kritikus-kiábrándult, de zenéjében csak szimplán langyos nagylemezzel szólt hozzá a mostani helyzethez, addig például a Shinedown elmélyítette hurráoptimizmusát. A 2008-as ’The Sound of Madness’-szel komoly mainstream tényezővé vált zenekar az 'Amaryllis'-on a 2000-es évek elejének, piszkos-dallamos post-grunge zenéjéből megszelidített, giccs-hűséges rádiórockot fabrikált.

Ugyanakkor azt el kell ismerni, hogy a Brent Smith vezette Shinedown úgy keni-vágja ezt a lélekemelőnek szánt, kebeldagasztó dallamrockot, mint hazánk fiai az önsajnálatot – végeredményben egyik sem rosszabb a másiknál, csak a Shinedown lemeze legalább okoz kellemes perceket is. Főleg akkor, amikor nem feledkeznek meg teljesen a gyökereikről, és nem toboroznak vonósokat rádióhimnuszaikhoz (Unity), hanem némi döggel próbálnak odapörkölni (Adrenaline), mielőtt Brent nekiáll leimádkozni a dollárjegyeket az amerikai csillagos égről. Aki nem tekinti ősellenségének a kommersz dallamvezetést, az nyugodtan bömböltesse meg egyszer az ’Amaryllis’-t a következő autóútján. (Tomka)

Steve Hogarth & Richard Barbieri: Not The Weapon But The Hand

Progresszív rock supergrouppokkal lassan tele a padlás, de aki még ennél is többre vágyik, annak itt egy újabb. A főszereplők: Steve Hogarth, aki a Marillion hangjakét ejt ámulatba minket immár több, mint két évtizede, valamint Richard Barbieri, aki 1993 óta billentyűsként tevékenykedik Steven Wilson oldalán a Porcupine Tree soraiban. Barbierit igazi szabadszellemű muzsikusként ismerhettük meg, stílushatárok nélküli művészetét már többször is megcsodálhattuk, legutóbb éppen második szólólemezén, a 2008-as ’Stranger Inside’-on.

Ezen a lemezen is főleg Barbieri elképzelései érvényesülnek, így bizony túlsúlyban van a szintetizátor és az elektronika, amit ambientes, jazzes hangulatokkal varázsolnak fogyaszthatóvá. Hogarth dallamai, ahogy megszokhattuk, kellemesek, lebegősek, néhol egészen könnyfakasztóan meghatóak. Egyfajta báj és intelligencia járja át ezeket a dalokat, melyekre olyan zenekarok hatottak, mint a Duran Duran vagy a Talk Talk.

Többnyire lassan csörgedeznek ezek a szürkés, szomorkás hangulati elemekből építkező art-pop szerzemények (Red Kite, Your Beautiful Face), de néhol egészen felszabadulnak a kedélyek (Only Love Will Make You Free), és szinte kivirágzik a lemez, de több helyen a túlcsorduló elektronika adja a dalok gerincét (Crack)

Steve Hogarth és Richard Barbieri együttműködése egy igazi szabadszellemű, művészi, de nem rock lemezt eredményezett. Akik nagy progresszív rock dalokra és szólóhegyekre vágynak, azoknak máshol kell keresgélni, aki viszont nem ijed meg a modern, elektronikus megszólalástól, valamint nyitott az ambient művészetek iránt, tegyen egy próbát a lemezzel. (Pálinkás András)

Dynazty: Sultans of Sin

Ezek a svédek tudnak valamit, ha a dallamos hard rockra terelődik a téma – de nevezhetjük hajmetalnak, vagy glamnek is a jelenséget, igazából mindegy. Szinte mindig felbukkan egy új csapat a semmiből, hogy egy-két jól eltalált dalocskával bekerüljenek a soron következő Eurovíziós Dalfesztiválra. Ugyan ez a Dynaztynak végül nem jött össze, de közel jártak hozzá: a svéd selejtezőben, a Melodifestivalen keretében búcsúztak Land of Broken Dreams című dalukkal, amellyel engem is hamar meggyőztek. Még akkor is, ha láthatóan egy előre gyártott panelekre épülő direkt slágerről van szó. De ez távolról sem baj, hiszen egy ultrafogós sláger mindig elfér a tarsolyban. Ha a srácok zenéjét kéne jellemezni, akkor azt mondanám, hogy keveredik a Gottharddal és a szintén svéd The Poodles-Treat kettős zenéjével, de ha átnézünk az Újvilágba, akkor megállapíthatjuk, hogy a Ratt vagy a Mötley zenéje sem áll olyan távol tőlük. Meg a fizimiska sem: nem mondhatni ugyanis, hogy a Bruce Willis-szel azonosított férfiideál megtestesítői lennének, de talán még mindig jobb, mintha a Conan, a barbár által kitaposott útvonalon robognának (megteszik helyettük mások).

Nils Molin egy nagyon tehetséges énekes, aki különféle arcait vonultatja fel ezen az amúgy nem túl széles spektrumú korongon: a More Than a Man-ben például Jorn Landésan nyomja, míg a Love Junkie-ban Lande jó barátjának, Russel Allennek stílusát veszi át. A The One to Blame kezdete meg tiszta Don’t Talk to Strangers feeling szerintem, de nem az a célom, hogy mindenféle párhuzamot állítsak fel, mert a ’Sultans of Sin’ önmagában is egy nagyon jó darab. Mike Lavér és Rob Magnusson pedig jóféle gitárosok, akiknél simán megfér egymás mellett a dögös, torz gitársound és a húsba vágó, szerpentineket leíró gittyószóló. Elővenni, betenni, hajat rázni, első két albumot lecsekkolni, mert a Dynazty egy olyan banda, amely méltán viheti tovább (akár a H.E.A.T-tel karöltve) a svédek dallamos hard rock örökségét. (Jocke)

Cormorant: Dwellings

Valljuk be, a mostanában elharapódzó műfajkeverés legalább annyira fárasztó is tud lenni, ha nagyon erőltetik, mint amennyire izgalmas, ha eredetien művelik. A Cormorant néven futó kaliforniai kvartett illeszkedik a műfajhibridek legyártására szakosodott fiatal zenekarok sorába, hiszen a technikás, harmonikus dallammenetekben bővelkedő progresszív metal, a nyers agressziókitörésekben (és a károgós énektémákban) megjelenő black metal, illetve a magasztos léptékkel menetelő doom metal összeboronálásával hozza létre különleges zenei receptjét. A Cormorant annyiban emelkedik ki a trendből, hogy a lehető legtermészetesebb módon hozza létre ezt a műfajkevercset; szinte észrevétlenül csúsznak át egy-egy klasszikusabb riffelésből, vagy egy ódon doom-témából egy daráló black metal riffbe. A tavaly kiadott, saját zsebből pénzelt ’Dwellings’-en ráadásul korántsem öncélú ez a virtuozitás: az amerikai metalosok minden stílust annak érzelmi és hangulati értéke okán aknáznak ki. Dalaik többnyire történeteket mesélnek, méghozzá gyakran az emberiség nem is olyan régi, sötét tetteiről: példának okáért a Junta a 2009-es guineai, tömegmészárlásba fulladt tüntetésről szól. A dalszövegek ennek megfelelően kellően kimunkáltak, és nem az elnyüstölt metal-panelekből építkeznek – eredeti zenéhez eredeti szövegkoncepció dukál.

Beszédes, hogy általában az Opeth, a Mastodon és az Agalloch keverékeként szokás leírni a Cormorantot, de igazán egyik elődjéhez se hasonul. A kaliforniaiak tarsolyában mindig lapul meglepetés, és habár a számhosszakat nem szeretik túl rövidre faragni (7 dal, majd 1 órás játékidő), és a dalok nem is elsőre vállnak mellbe mindenkit, a srácok mindig tudnak olyan váltással, olyan új atmoszféraszövettel szolgálni, ami nemcsak kellemes meglepetésként hat, de mindig logikusan, zökkenőmentesen következik az előző témából. A hangzás ráadásul szépen retrós, nem kristálytisztán, de roppant tetszetősen szól minden hangszer, és a virtuóz basszusgitár-témáknak is bőven jut terep.

Az egyik kritikában „a gondolkodó ember metaljaként” jellemezték a ’Dwellings’-et, és azt hiszem, talán ez a legjobb összegzés, ami a Cormorant underground/netes körökben egészen felkapott lemezéről adható. Aki nem ódzkodik az extrém metaltól, a stíluskeveréstől és többet vár egy lemeztől, minthogy egy házibuli háttérzenéje legyen, az mindenképp adjon egy esélyt a ’Dwellings’-nek! (Az egész album meghallgatható, ill. megrendelhető itt.) (Tomka)

Cynic: The Portal Tapes

Tévedés ne essék, nem egy újabb Cynic EP-t tartunk a kezünkben, hanem az együttes 1994-es feloszlását követően, a Cynic romjain életre kelő Portal zenekar első demo felvételét, újracsomagolva. Paul Masvidal és Sean Reiner, Aruna Abrams énekesnő/billentyűssel kiegészülve egy egészen új irányba indultak a banda első és zseniális nagylemezéhez, a ’Focus’-hoz képest.

Érdekes módon a Portal zenéje leginkább az újkori Cynic-éra hasonlít. A death metal teljesen eltűnt, amit atmoszférikus, nyugtató és elég veszélytelen muzsikával helyettesítettek. Aruna kissé egyhangú dallamait jól kiegészíti Paul higgadt orgánuma, ezért a muzsikában kell keresnünk az izgalmat. Sean Reiner intelligens dobjátéka, Chris Kringel zamatos basszusfutamaival megtámogatva igazi nyalánkságot kínál a vájtfülű prog-rajongóknak, de az igazi csúcsot Paul Masvidal és Jason Gobel elsőrendű, ízlésesen felépített szólói jelentik.

Sajnos az összkép valahogy mégsem olyan erős, mint ahogy azt egy valódi Cynic lemezen megszokhattuk, a valóban csodálatos szólók és egyéb apróságok ellenére is, valahogy egyhangúnak és laposnak tűnik. Akár egy ingerszegény bevásárlóközpontban is szólhatna háttérzeneként, sőt nyugodt hangulata miatt leginkább pihenés közben, egy hosszú nap után nyújthat kellemes perceket.

Úgy gondolom, egy igazi fanatikus beilleszti a gyűjteménybe ezt a darabot is, függetlenül attól, hogy ki mit gondol és ír róla, de meggyőződésem, hogy jóval kevesebbet fogja hallgatni, mint a Cynic lemezeit. Ha nem is kihagyhatatlan, de egy darabka prog kuriózum. (Pálinkás András)

Heidevolk: Batavi

A Heidevolkot mindig is a folk metal üde színfoltjának tartottam. A hollandok ugyanis nem a csujjogatós, söröskupa-törős bódogság-metalt, és nem is az extrémebb black/death formulát folkos hangszerekkel színező vonulatot követik, hanem egy alapvetően tradicionális – heavy, speed és thrash elemeket is tartalmazó – metal stílust dobnak fel folkos énekkel, és alkalomadtán hegedűvel. Két énekes is dalol a Heidevolkban, és a hagyományos, „népies” énektémák szerencsésen hörgésmentesítettek. Ám hiába a két énekes, a szűk hangterjedelem miatt gyakran homogénné, unalmassá válik egy idő után a banda zenéje. A ’Batavi’-n azonban sikerrel kerülik el a saját maguk által felállított csapdát, és most a szokásosnál is több, dallamos és fülbemászó riffel és harmóniaszólóval építgetik saját folk metal brandjüket.

A ’Batavi’ a 2010-es ’Ouit Oude Grond’ méltó folytatása, a zene talán még letisztultabb, a blackes hatásokkal is ritkábban spékelik a dalokat, a hangsúly a húzós-fogós gitártémákon van. A hegedűt továbbra is mértékkel, és ezért hatásosan passzintják hozzá a gyorsan söprő riff-hurrikánokhoz (Wapenbroeders, Einde Der Zeg), de akad itt lírai, akusztikus gitárra komponált, hangulatos dalocska is (Veleda). A ’Batavi’ igazából töltelékdal nélküli, egységesen erős színvonalat hoz, mindegyik dal szerethető (csúcspontok a Een Nieuw Begin, a De toekomst lonkt, a Wapenbroeders és az Als de dood weer naar ons lacht), de valamiért úgy érzem, a hollandok még mindig nem aknázták ki maximálisan a bennük rejlő potenciált. Ennek ellenére a lemezzel azoknak is érdemes barátkozni, akik nem rajonganak a folk metalért: mert ez klasszikus metal a maga puritán formájában, csupán a csomagolás a folk metalé. (Tomka)

Altar of Oblivion: Salvation (EP)

Epikus doom metal Dániából. Jól hangzik! Egyébként is unikumnak számít egy-egy dánföldről származó banda, hát még ha ebben a totálisan undergroundnak számító műfajban alkotnak. És nem is rosszul, teszem hozzá! A szépnevű Altar Of Oblivion 2005-ben verbuválódott, és egy demót (’The Shadow Era’) követően 2009-ben jelentették meg bemutatkozó nagylemezüket, a ’Sinews Of Anguish’-t, amely egy második világháborús német katona sorsát festi meg éjsötét kontúrokkal. Az olykor gyengécske Ozzy/Halford-szerű, nazális nyekergésbe forduló éneket leszámítva tulajdonképpen megnyert magának az album, noha nem könnyű hozzászokni a kissé amatőr hangzásához, még akkor sem, ha ez a fajta muzsika egyértelműen a nyolcvanas évek világában gyökerezik, és ugye éljen a retro! Így aztán egyszerű dolga van a firkásznak is, amennyiben a hatásokat akarja konkretizálni hasonszőrű csapatok nevének kiöklendezésével strébermódra: a megkerülhetetlen Candlemass, az Isole, a Doomshine, az Atlantean Kodex vagy az Ereb Altor hanganyagai valószínűleg ott sorakoznak a srácok polcain (vagy az iPodjukon, hehe).

A ’Salvation’ EP a hamarost kiadásra kerülő második korongot vezeti fel öt dallal, ami pedig elsőre szembetűnő, hogy elhagyták azt a nyávogó éneket – hál’ istennek. S ugyan Mik Mentor nem egy világverő csodaénekes, de kissé nyers, operás előadásmódja bizony igencsak jól simul bele ebbe az archaizáló, old school zenei közegbe, mondhatjuk, a tradicionális (epikus) doom metal igazából sosem a nagy technikai villogásokról szólt és szól mindmáig. A lassan málházó szerzemények alkotta komor masszából azonban kiemelkedik a pazar, ízes gitárjáték, legyenek azok szinte dúdolható ikerszólók vagy izgalmas tekerések (elég csak meghallgatni a Threshold To Oblivion roppant hangulatos, földöntúli gitárszólóit), a riffek pedig amolyan jellegzetes doom-döngölések; természetesen a Nagy Tony Iommi hatása esetükben is letagadhatatlan. Ahogy a doom bandák 99%-ánál. A címadó Salvation lett a kedvencem mindközül, itt aztán tényleg elkapták a fonalat a srácok: fület gyönyörködtető dallamok feszítik szét ezt a harcos-epikus mestermunkát, az ünnepélyes refrénkórus hallatán pedig még Joey DeMaio is büszkén csettintene! Igaz, nagy meglepetésekről nem számolhatok be az Altar Of Oblivion produkciójával kapcsolatban, hisz nem az újdonságok tárháza a ’Salvation’ EP, viszont csúnya szóval azt kell, hogy mondjam, nagyon kompaktak ezek a számok, nem beszélve a hősies, magasztos hangulatról, amely szinte agyonnyomja a hallgatót. Jó értelemben. Várós a második album! (Mike)