Kedvenc lemezeim - Bruce Dickinson: Tyranny Of Souls

Nos, azzal kezdeném, hogy a ’Tyranny Of Souls’ nem a kedvenc lemezem. Még csak nem is a kedvenc Bruce Dickinson lemezem. Azonban úgy éreztem, hogy ki kell használnom eme rovat adta lehetőséget, hogy végre írhassak erről a kiadványról. Miért? Elsősorban azért, mert nem került fel róla semmilyen írás e magazin hasábjaira ez eddig, másrészt, mert az a lemez volt a lezárása (remélhetőleg csak ideig-óráig) az Iron Maiden pacsirta szólómunkásságának. Utoljára 2002-ben turnézott saját számaival egy fesztivál-körút keretében, majd még kétszer hallhatott tőle néhány szerencsés egy-egy saját számot a Tribuzy Live Reunion koncerten 2005-ben, valamint tavaly karácsonykor Ian Anderson társaságában.

Dickinson szólómunkássága mindig is egy érdekes színfoltja volt a metal zenének. Először radikálisan el akart térni az Iron Maiden huszáros világától, és Bruce az akusztikus, valamint hard rock muzsika felé orientálódott. Ennek lett a terméke a ’Tattoed Millionaire’ album, ami csak közepes sikereket tudott elérni. Érdekes adalék, hogy barátunk már a ’Somewhere In Time’ lemez idején fontolgatta kilépését az anyabandából, éppen ezért nem írt egyetlen számot sem az 1986-os korongra. Utána egy még inkább vad koncepció kerítette hatalmába hősünket, és egy elmondhatatlan felvételsorozatot kezdett készíteni, amelynek egyetlen megmaradt terméke a No Way Out… Continued című dal. Ekkor lépett be a képbe Roy Z és a Tribe Of Gypsies nevű latin rock formáció, akik visszaterelték Bruce-t a metal felé. Így született meg a mára már kultikus albummá vált ’Balls To Picasso’, rajta a Dickinson szólókarrier leghíresebb számával, a Tears of the Dragon-nal. 1996-ban a művész úr úgy gondolta, hogy a metalnak már nincs jövője, ezért megalapította a Skunkworks nevű formációt, ami új otthont akart adni az ex-Maiden énekesnek, méghozzá grunge zenei alapokon. A vállalkozás nem aratott sikert, sok rajongó csak a homlokát ráncolta, így a Skunkworks név csak egy albumcím maradt Bruce szólólemezei sorában, de sokak még mindig rejtett kincsként, és unikumként kezelik a kiadványt.

Egy évre rá azonban Adrian Smith-t is sikerült csatasorba állítani (persze újra Roy Z  közreműködésével) egy jó kis metalkodáshoz, így születhetett meg a ’90-es évek metalszínterének két legjobb lemeze, az Accident Of Birth és a Chemical Wedding, amelyek osztatlan sikert arattak mind a kritikusok, mind a rajongók szemében. Az én személyes véleményem szerint az Iron Maiden, a 2000-res reunion óta képtelen volt fölülmúlni az 1997-es és 1998-as Dickinson szólóalbumot, amelyekre lazán adna bárki 10/10-es pontszámot egyetlen hallgatás után.

A ’Tyranny Of Souls’ 2005 május 23-án született meg, és közepes sikereket mondhatott magáénak. Egyrészt szellemi táplálék volt a Maiden rajongók számára, ugyanis a csapat 2003 óta nem adott ki lemezt, másrészt mindenki kíváncsi volt, hogy Bruce képes lesz-e folytatni az ’Accident’ és a ’Chemical’ által elindított folyamatot. Ugyanis a 2005-ös szólómunka nem titkoltan eme két album folytatásaként látott napvilágot. Adrian Smith immár nem vett részt a munkában, a felvételeket – néhány vendégzenész – közreműködésével teljes egészében Bruce és Roy Z rögzítette, tehát egy homemade kiadvánnyal van dolgunk.

Én úgy érzem, hogy a lemez elérte a célját, és méltó utódja lett a két ’90-es évekbeli két nagy elődnek, habár azok tökéletes színvonalát nem sikerült elérnie. A Bruce szólóanyagai során már megszokott módon, egy igencsak eklektikus anyaggal van dolgunk. Ötvöződik benne rengeteg modern metalos elem a tradicionális heavy metal hangzással, s persze akusztikus kikacsintásokkal. Dickinson tökéletes munkát végzett ezúttal is az énekdallamok terén, gondoljunk akár a dinamikus Power of the Sun-ra, az epikus Kill Devil Hill-re, vagy akár a hard rock etűd Devil on a Hog-ra. Gyengébb pillanatnak éreztem a Bilevil-t, ahol inkább a sötét hangszerelés és modern hangzás a megkapó, mint maga a dallamvilág, és laza rutinmunkának tartom a Soul Intruders-t, valamint a címadó dalt, ami az 1998-as Chemical Wedding szám kistestvére lehetne. Azonban az All Star kategóriába is sikerült Bruce-nak írnia két orbitálisan nagy slágert, méghozzá a River of No Return és a Navigate the Seas of the Sun képében. Előbbi bármelyik XXI. századi heavy metal best of lemeznek az ékköve lehetne, mert minden tekintetben maga a tökéletes dal. Atmoszférikus hangszerelés, laza verse rész, majd katartikus kitörés a refrénben, alatta sejtelmes szintetizátorbetétek. Minden tekintetben zseniális alkotás. Utóbbi dal pedig szimplán Bruce akusztikus alapú dalainak királya lett. Érzésem szerint még a Tears of the Dragon-t is túlszárnyalta a Navigate-ben, kiváló dallamírási képességével és nem mellesleg élete egyik legjobb énekteljesítményével. Roy Z pedig végig önmagát adta a lemezen, azaz nem rakott elénk bravúros szólókat, de annál inkább bizonyította be ismételten, hogy zseniális zeneírói tehetséggel van megáldva.

A ’Tyranny Of Souls’ sohasem vált sikeralbummá, és ami még szomorúbb, sohasem hallhattuk élőben a dalait. Bár feljutott a Bilboard 200-ra, Északon két országban is top 10-es helyezést ért le, valamint Görögországban 2. lett, Bruce mégsem érezte úgy, hogy folytatnia kellene a szólómunkásságát. Ehhez azért hozzátartozik, hogy a Maiden jelenlegi nagyságában egy percnyi levegőt sem hagy neki, de én reménykedem, hogy hallhatunk tőle még néhány hasonló minőségű korongot, de még inkább élő show-t az ’Accident’, a ’Chemical’ és a ’Tyranny’ számaival.

Adamwarlock