Spanyol műremekek árnyékában, spotlámpák fénye alatt - Az Alan Parsons Project története IV.

A nyolcvanas évek végére a projekt zeneisége sok szempontból önismétlővé vált. Koncepció és hangzás terén már nem tudtak újdonságot mutatni, a közönség megcsappant érdeklődése pedig kereskedelmileg volt jelzésértékű a zenekar számára. Az igazi törést azonban mégsem ez, hanem a tagok közötti zenei ellentétek kiéleződése okozta. Woolfson és Parsons között a viszony ugyan nem romlott meg, de egyre inkább érezhető volt kettőjük lassacskán összeférhetetlenné váló koncepcionális különbsége.

Ez azonban a ’Stereotomy’ című lemezen még aligha látszódott meg. A projekt korai munkáihoz hű anyagról van szó, ami szélesebb értelemben egy zenészről szól, aki idealista létére egy banális világban kénytelen élni, azonban ezúttal sok esetben szétcsúszik a koncepció. Az inspirációs elemek között feltűnik például a projekt történetében igen fontos Edgar Allen Poe híres műve, a Morgue utcai gyilkosság is, eleve ebből a műből származik a stereotomy kifejezés is. Technikailag a lemez szintén egy hatalmas visszakacsintás a tíz évvel korábbi állapotokhoz, hiszen három hosszabb dalt kapunk kézhez a korongon, amiket instrumentális darabok és rövid átvezetők kötnek össze és fognak keretbe. Nem mellesleg a Where's The Walrus? című szerzemény, noha instrumentális felvétel, bevallottan tisztelgés John Lennon előtt is – nyilván az I Am The Walrus című Beatles slágerre utalva.

A lemez egyébként talán a zenekar egyik legfelejthetőbb, némileg jellegtelennek tetsző alkotása. Kereskedelmileg sem tekinthető fontos anyagnak, hiszen mind a kanadai listákon, mind a Billboardon csúfosan leszerepelt, még Európában sem ért el jelentős sikereket.

1987-ben megjelent következő lemezük, a ’Gaudi’. Ahogy címéből is kiderülhet, az inspirációs erőt ezúttal Gaudi, spanyol építész műremekei adták, így a projekt hivatalosan is utolsó lemeze neki szentelődött. Azonban a lemez felvételei közben Woolfson és Parsons nyíltan szembekerült egymással. Míg előbbi egy minden addiginál nagyobb volumenű, kvázi musicalt akart kihozni az anyagból, addig Parsons mindenképpen tartani akarta a projekt addigi munkásságának legjellemzőbb hagyományait – vagyis a nagyzenekari hatást csak visszafogottan szerette volna megjelentetni az anyagon, továbbá a fix zenészgárdának megfelelően alapvetően a dob-basszus-gitár-billentyűk felállásra akart építkezni.

Az album azonban gond nélkül elkészült, ezúttal még képesek voltak kompromisszumokat kötni. Ha a végeredmény tehát zeneileg nem is volt lesújtó, kereskedelmileg mindenképpen a zenekar leszálló ágát mutatta be. Igen jelentős a visszaesés a korábbi évek albumaihoz képest, pedig a lemezről két dalt, a Closer to Heavent és a Money Talks-ot még az akkoriban igen népszerű Miami Vice című sorozat betétzenéjeként is felhasználták.

Mindez, valamint a két agytröszt közötti véleménykülönbségek vezettek végül oda, hogy a projekt tizenegyedik lemezének felvételei elgondolkodtatták Alan Parsonst a befejezésről. A soron következő anyag, mely a pszichológia alapjainak lefektetőjéről, Sigmund Freudról szólt, még közös lemezként került felvételre, azonban elkészülte előtt nem sokkal Parsons úgy döntött, nem fogja nevét adni az albumhoz.

A ’Freudiana’ így végül hivatalosan Eric Woolfson első saját lemezeként jelent meg, melynek producere Alan Parsons volt, a rajta zenélő zenészgárda pedig megegyezett a projekt tagjaival. A gyakorlatban tehát ez a 11. Alan Parsons Project sorlemez. Azonban Woolfson elképzelései a szakadás miatt végül tökéletesen kerültek megvalósításra, így a ’Freudiana’ már teljes joggal nevezhető rock operának, melyet néhány évvel később Brian Bolly segítségével sikerült színpadra vinni, ahol tökéletesen működő produkciónak bizonyult. Maga a lemez szokatlanul sok dalból tevődött össze – 18 különálló, olykor mindössze egypercnyi, olykor hosszabb témából állt. 

Ami a jövőt illeti, a zenekar szétszakadása nem tekinthető teljesnek, hiszen Eric Woolfson folytatta a saját neve alatt történő lemezkiadást, ebben pedig még sokáig segítségére volt Alan Parsons, így a rajongók tulajdonképpen más néven kiadott, de teljes értékű lemezeket kaptak a projekttől. Hasonlóan gondolkodott Alan Parsons, aki szintén szólózenészként jelentette meg új anyagait, melyek megint csak a projekt klasszikus hangzását vitték tovább. Ilyen volt például a ’The Anything Once’, vagy az ’On Air’. Míg előbbi lemez egy zavaros, önismerettel kapcsolatos pszichológiai problémakört járt körbe, addig az ’On Air’ a repülés történetével foglalkozott. Eric Woolfson eközben harmadszorra is nekifeszült Edgar Allan Poe munkásságának, ezúttal színpadi művet készített a klasszikus ihletforrásból.

Élőben

Meglepő lehet, de az Alan Parsons Project a klasszikus felállásában sosem lépett fel élőben. Parsons és Woolfson elmondása szerint ez kizárólag annak volt köszönhető, hogy a stúdióban töltött rengeteg idő és a megalkuvásoktól mentes tökéletességre való törekvésük lehetetlenné tette a dalaik élő előadását. Ezenkívül magukat sem tekintették turnézásra és show műsor létrehozására alkalmas személyeknek.

Ennek ellenére 1990-ben, a szakadás után mégis felléptek (meglepő módon Alan Parsons Project néven), azonban megdöbbentő felállásban: míg a zenekar klasszikus kísérőzenészei zenéltek a közönségnek, Woolfson végig a színfalak mögül kísérte őket, míg Parsons a keverőpultban ülve igazgatta a muzsikusokat, egészen az utolsó dalig, amikor hajlandó volt akusztikus gitárt ragadni.

A kilencvenes évek közepére változott a helyzet – Parsons valószínűleg megelégelte, hogy a projekttel sosem volt lehetősége élőben is fellépni, így megszervezett egy teljesen új zenekari felállást. A The Alan Parsons Live Project célja bevallottan az egykori együttes dalainak az élő bemutatását tűzte ki célul, ehhez azonban jelentősen át kellett írni a dalok többségét – a turné előtti próbákon Parsons mindent megtett, hogy szerzeményei működjenek majd félig akusztikus környezetben is. Ő maga egyébként billentyűkön és akusztikus gitáron játszott a koncerteken.

Valódi értelemben vett reunionra a projekt történetében sokáig lett volna lehetőség, azonban Woolfson 2009-ben bekövetkezett halála miatt a csapat azóta sem zenélt együtt.

Hatásuk és jelentőségük

Rendkívül nehéz megítélni, pontosan hogyan is hatott az Alan Parsons Project a szélesebb értelemben vett mainstream zenére. Abban biztosak lehetünk, hogy rendkívül széles repertoárt lefogó hatásaik nem korlátozódnak kizárólag a rockzenére. A projekt zeneisége mindvégig táplálkozott a könnyed pop fogásokból, a hetvenes évek végén az újhullámból, az elektronikából, valamint természetesen a klasszikus zenéből. Azonban éppen ebből következően besorolni és értékelni is nehéz a munkásságukat, és bár sokakat megérintett a művészetük, kevés olyan zenekarról tudni, akiket konkrétan ők ihlettek meg munkásságuk kiteljesítésére.

Annyi azonban biztos, hogy a progresszív zenék történetében a projekt rendkívül fontos helyet foglal el, hiszen rámutattak arra, hogy a közkedvelt és közérthető zenei formulák felhasználásával is lehetséges magas művészi értékű muzikális tartalmat létrehozni, anélkül, hogy a közkedvelten csak „zenei maszturbálásnak” nevezett jelenség, vagyis a tehetség és a képességek öncélú fitogtatásának csapdájába esnének. Ennek megfelelően a projekt lemezei gyakorlatilag bármilyen jó érzésű ember számára befogadhatóak és hallgathatóak.

Vége

Szerző: TShaw