Az 1970-es évek második felétől kezdve a csapat zenéje kezdett egyre könnyebben befogadhatóbbá válni. Az ’I Robot’ sikerei megmutatták az arany középutat az elkötelezett stúdiómunka, a mainstream és az egyéni elképzelések tökéletes megvalósítása között. Nem is véletlen, hogy ezekben az időkben a duó egyre sűrűbben adott ki lemezeket, igaz, azok kezdtek egyre karakteresebben különbözni az első két album misztikus, érdekes és különleges hangulatától…

A két szerzőtárs, Parsons és Woolfson 1977-ben, az ’I Robot’ kiadása után egyből stúdióba vonultatta a hozzájuk hű fegyvertársakat – vagyis David Paton basszistát, Stuart Elliott dobost, és Ian Bairnson gitárost –, hogy elkezdjék a következő lemez instrumentális felvételeit. Az ihlető erőt ezúttal az Egyiptomban, Gizában álló nagy piramisok adták, amelyek a duó szerint „az ókori világ utolsó mementói”. Kétségtelen, hogy a történelmileg és vizuálisan mai napig babonázó erejű építmények könnyen megérintik az embert.

A közel fél évig tartó felvételek utolsó szakaszában megérkeztek a stúdióba az énekesek is, Dean Ford, Colin Blunstone, Lenny Zakatek, John Miles és Jack Harris, ám a duó két agytrösztje ezúttal sem akart mikrofon mögé állni. Végül 1978 közepén megjelent végre a harmadik lemezük, a stílusosan csak ’Pyramid’ névre keresztelt korong.

Az új lemez sokat fejlődött elődeihez képest. A rajta található kompozíciók átlagos hosszúságú dalokká nőttek ki, bár így is szerepeltek benne bőven progresszív közjátékok. A szokásosan rock operás hangulat erre a lemezre is öröklődött, hiszen minden szerzeményt más énekelt, esetleg instrumentális formában születtek végül meg. Mégis, a korábbi anyagokhoz képest elért könnyebb befogadhatóság egyértelműen közelebb lökdöste az anyagot az art rockhoz, de már a pop rock jelzőt sem lehetett megkerülni a divatos hangszerelés miatt. Az már más kérdés, hogy a dallamok és a keleties hangulatú zenei megoldások mégis progresszívvé tették az anyagot.

Az ’I Robot’ kereskedelmi robbantásához képest a ’Pyramid’ mérsékeltebben szerepelt, de ért el sikereket. A kanadai listákon megszerzett 25. helye figyelemreméltó volt egy olyan zenei világban, ahol a progresszió és az intelligens art rock is kezdett elveszni. A Billboard 200-on bezsebelt 26. pozíció pedig kifejezetten dicséretesnek tekinthető. Az áttörés egyedül Angliában váratott magára továbbra is, ott éppen csak bekerültek az ötvenes listára. A ’Pyramid’-ot még megjelenésének évében Grammy díjra jelölték, mint a legjobb stúdiómunkát a nem-klasszikus lemezek kategóriájában, azonban a győzelmet végül nem sikerült elérniük, bár Alan Parsons karrierjében fényes pont volt az újabb nomináció.

Furcsa mód a még 1978-ban megkezdett folytatás jócskán eltért a várttól, főleg tematikai keretet nézve. A misztikus hangulat mintha ekkor kiszállt volna Parsonsék fejéből, és egy egészen új, ámbár kifejezetten komoly problémán kezdtek gondolkodni: a nők és a férfiak közötti gondolkodásbéli és érdekkülönbségeken. A témában annyira sikerült elmélyedniük, hogy az így megalkotott lemezük egyúttal a zenekar egyik legjobb alkotása is lett az idők folyamán…

Az 1979-ben megjelent ’Eve’ sorsdöntő lemez volt a projekt életében. A komoly és aktuális téma felé fordulás mellett zeneileg is forradalmasították saját magukat. Egyfelől, egyre inkább erőltették a popzenei elemek beemelését a zenéjükbe, másfelől egyre fontosabbá vált a széleskörű fogyaszthatóság. Az így képzett muzikális világ már majdhogynem az akkor divatos AOR zene felé tolta el a hangzást.

Az új korong felvételeihez Parsons elengedhetetlennek tartotta a másik nem megszólalását, így Clare Torry és Lesley Duncan személyében két női énekes is teret kapott a munkában. Az elképzelések szerint az új lemezen megmarad egy progresszív módszer: a két oldal eltérő tematika szerint épül fel, ami főleg a mondanivalóra vonatkozik. Míg az „A” oldal a nők ellen érzett férfi haragot fejezi ki, addig a „B” oldal a női nem dicséretére készült el.

Külön érdekesség lehet, hogy a lemez borítóján két dekoratív hölgyemény látható, akikről azonban sosem titkolta el az alkotógárda, hogy francia prostituáltak, ezzel is szemléltetvén a lemez mondanivalójának kettősségét.

Statisztikákat tekintve az egyre slágeresebb zene bevált a mainstreammel folytatott harcban. Az ’Eve’ meghozta a zenekar első listavezető pozícióját, méghozzá Németországban, de Ausztriában is közel jártak a teljes sikerhez, másodikak lettek. Kanadában a 10. helyen végzett a korong, míg a Billboardon a 13.-on, viszont az Egyesült Királyságban a forrongó new wave íze teljesen ellehetetlenítette a lemez sikeres terjesztését – mindössze a 74. helyig értek fel, ami példátlan kudarc volt a más országokban bezsebelt elismeréshez képest.

Az ’Eve’ sikere után mind a zenekar, mint a kiadó új irányba kezdett nézni. Éppen ekkor volt esedékes a szerződésük újrakötése, azonban a papírok aláírása előtt Parsons és a cég vezetése között ellentétek merültek fel. Az Arista nagyon gyorsan igényt tartott a következő sorlemezre, az alkotóduó pedig cinikusan úgy döntött, meg is csinálja nekik a friss anyagot…

A dac azonban nagyon erős volt, Parsons pedig valami olyasmit alkotott meg, ami azóta is a projekt rajongóinak egyik Szent Grálja – felvett egy teljes mértékben instrumentális lemezt, amit meghallgattatott a kiadó vezetőivel. A ’The Sicilian Defence’ névre keresztelt anyagról manapság nem sok mindent tudni, bár a címe beszédes – ez a sakkból vett idézet az egyik legagresszívabb kezdési stratégiát takarja.

A furcsa körülmények között létrejött anyagot a kiadó természetesen visszadobta, a szerződések pedig felülvizsgálatra kerültek. Alan Parsonst később sokan kérdezték a legendás, zúzdára került korongról, ám ő meglepő módon nagyon negatívan nyilatkozott róla – még azt is elejtette, hogy reméli, ma már az összes demó szalag megsemmisült. Parsons elmondása szerint a projekt korábbi szellemiségének és az összekalapált, hűséges zenészgárdának semmi köze nem volt az új anyaghoz, az kizárólag az ő, hirtelen felindulásból született alkotása volt, ami semmiképpen sem érdemelte volna meg, hogy napvilágot lásson. Mindennek ellenére még ma is sok rajongó tart igényt a lemezre, már csak az érdekesség kedvéért is…

A történetben az újabb csavart 2008 hozta el, amikor Woolfson egy interjúban megemlítette, hogy a ’The Sicilian Defence’ felvételei nem csak léteznek, de hamarosan napvilágot is látnak, méghozzá az ’Eve’ album felújított CD kiadásának extrájaként. Az ígéret pedig megvalósult, az egyik demó felvétel ugyanis valóban felkerült az ’Eve’-re: ez volt az Elsie's Theme from 'The Sicilian Defence’.

A nyolcvanas évek beköszönte után a zenekar célkitűzései megmaradtak a régiek, ám a fő feladat az volt, hogy Angliában is sikereket érjenek el. Az ’Eve’ után Parsons láthatóan érettebb fejjel vágott bele a munkába, és sokkal jobban érdekelték a hétköznapi témák, mint az elvont fantázia és a tudományos fantasztikum. Ezúttal a szerencsejáték, valamint annak az emberekre gyakorolt hatása adta meg az ihletet, új albumán pedig a téma kifejtése mellett egy történet elmesélésére is törekedtek Woolfsonnal.

A ’The Turn of a Friendly Card’ megtartotta a korábbi lemezek poprockos hangzását és dallamvezetését, de struktúrájában visszalépett a korai időkhöz. Öt hagyományos dal mellett egy hosszú, negyedórás, többtételes progresszív gyöngyszem készült el a lemezre, melyen a szokásos alkotógárda dolgozott.

Ez volt az első olyan album, amin Eric Woolfson is mikrofon mögé állt, méghozzá a méltán híres, kislemezen is megjelent Time című dalban, sőt, maga Parsons is beszállt a háttérvokálok rögzítésébe.

Az új lemez különösebben nem tűnt jelentős alkotásnak az ’Eve’ után, helyezései nem voltak túl előkelőek, az angol listán pedig újfent megrekedtek a 38. helyen. A nyolcvanas évek azonban beköszöntött, a zenei palettán változások történtek. Parsonsnak és csapatának azonban volt még meglepetés a tarsolyában, és ezeket szép lassan el is sütögették. De erről majd a folytatásban…

Szerző: TShaw