Epysode: Obsessions

írta Tomka | 2011.09.04.

Megjelenés: 2011

Kiadó: AFM Records

Weblap: www.epysode.com

Stílus: progresszí­v power metal (opera)

Származás: Belgium

Dalcímek

Értékelés

Francnak van kedve folyton csalódni – márpedig a supergroupokkal általában ez a helyzet. Ráadásul a legidegesítőbb fajta, amikor a végeredmény nem fatálisan elhibázott, mert akkor nyilván nem a befogadó készülékében van a hiba, hanem csak „majdnem jó”, egy hajszál hiányzik, klappol az album, csak az a szikra nincs meg, amit a csapattagok külön-külön már mind kipattintottak. Naivan azt hisszük, hogy három nagy név háromszor annyira nagy anyagot produkál, mint az egy szál zseni. Pedig… ha más hangszeresből is bőven sok kettő egy kocsmában, akkor hogy ne lenne az rocksztárból?

Az Epysode okosan csinálta – nem marketing szempontból. Hallgattak magukról, hivatalosan csak idén alakultak, és már itt is a debütanyag. Nyilván a célközönség nagyobbik fele így nem is hallott róla, de legalább nem is vártuk, nem hallgattunk kétnaponta egyperces részleteket a számokból (azért az AFM Youtube-csatornáján akad bőven reklámanyag), így nem csak a betonkemény zene, hanem a meglepetés ereje is földhöz vág. Épphogy elindul a lemez, egyszer csak Kelly Carpenter (ex-Beyond Twilight, ex-Outworld) mesterdalnok próbálgatja régen hallott hangszálait, majd a Warrel Dane-hasonmás Oddleif Stensland (Communic) replikázik, miközben még csak pislogunk, hogy a First Blood mennyire bődületes Rammstein gitártémával köszönt be, és milyen gondtalanul csapott át rock operába öltöztetett progresszív power metalba. A modern köntöst később is büszkén vállalják, Julien Spreutels billentyűs például alkalomadtán futurisztikus hangeffektekkel alapoz, de vezérdallamokkal sem szerénykedik – a zene mégsem állhatna távolabb a billentyűközpontú power metaltól. Samuel Arkan gitáros ugyanis tagadhatatlan, akut Nevermore-mániában szenved (dehogy szenved, lubickol) – a komplex, változatos, mégis szikár, bivalyerős riffelés az Epysode (egyik) védjegye.

A referenciapont emellett az Evergrey borongós, sci-fivel fertőzött, érzelmileg elhidegült univerzuma (egészen pontosan az ’In Search of Truth’ éra), amit a korai Pain of Salvationt idéző progresszivitás melegít fel – ami talán nem is véletlen, hiszen a ritmusszekciót volt és jelenkori POS-tagok, nevezetesen Kristoffer Gildenlöw és Leo Margarit képviseli. Szerencsére érzelmeskedni nincs idejük, csak egyszer lassulnak be a Gemini Syndromera, de a líra annyira se áll jól nekik, mint Rambónak a sírás. Az ’Obsessions’ azt a típusú zenét rejti, amit visz a lendülete, amiben nem írnak egész számokat egy-egy jól sikerült gitárdallam, billentyűfutam vagy refrén köré, hanem folyamatosan, akadálymentesen bomlanak ki a dalok, sodródnak az ötletekkel, az egymásba fonódó témák örvényében. Nincs felesleges magamutogatás, virtuóz önkielégítés (azért a keleties dallamformálással nyitó The Other Sideban a kivillanó, éles basszusgitár-futamok igen tetszetősek) – ez a progresszív metal egyszerre szám- és hangulatközpontú, zord zúzdák és (többnyire) nagy ívű melódiák mixe.

És hát a szereposztás… Igaz, a női szekció nem különb az átlagosnál, de Rick Altzi hatásosabban vokalizál, mint anyazenekaraiban, az igazi telitalálat mégis a Carpenter-Oddleif páros. Nem elég, hogy Arkan már az indusztriális beütésű, beszaggatott riffeléssel olyan poszt-apokaliptikus atmoszférát varázsol pillanatok alatt – például – a Fallen’s Portraitban, Oddleif orgánumával megtámogatva egy zsigerien szorongató, ijesztő, horrorisztikus hangulat bontakozik ki előttünk (nem véletlenül: a lemezt összefogó koncepció a „természetfeletti thriller” berkeiben mozog). A Fallen’s Portraitnak Oddleif a refrén előtt úgy gyürkőzik neki, mintha operát énekelne, de később is visszaköszön ez a magasztos, monumentális atmoszféra a lá Ayreon, rögtön a rákövetkező Season of Redemptionben.

Üresjáratot, sallangot, a koncepcióból kilógó dalt, vagy oda nem illő technikai megoldást itt nem találni, a dalok egytől egyig hihetetlenül energikusak, vérbeli adrenalinbombák, amikben minimum két énekes tolmácsolja a tökös dallamokat. Az ’Obsessions’ mentes a metal operák melodrámai túlzásaitól, habár néha a szimfonikus metal szelleme távolról meglegyinti a produkciót, főleg a vége felé, de Samuel Arkan – amellett, hogy egytől egyig instant ható, piszkosul eltalált és fogós dalokat szerzett – nem tesz engedményeket a könnyedebb emészthetőség kedvéért. És így az ’Obsessions’ végül elkülönül a sztenderd formuláktól, megmarad a sajátos íz – és persze a szikár gitárjáték biztosította egyórás agymasszázs és a felemelő melódiák tízpontos kombinációja.

Pontszám: 8.5