Ne ébreszd fel a süket leopárdot! - Def Leppard életmű 1.

A Def Leppard az a zenekar, amely a nyolcvanas évek metallal telített világában a lehető legjobb középutat találta meg a mainstream pop, és a fémzene hívők számára még befogadható, csupán részben kommersz zeneiség között. Ők voltak talán a NWOBHM kereskedelmileg legsikeresebb bandája, akik karrierjük során a legnagyobb legendákhoz méltó rajongói hátteret tudtak összekalapálni maguknak. Ám pályafutásuk rengeteg kudarccal és tragédiával tarkított, megrázkódtatásokkal teli. Történetük során balesetek nehezítették a dolgukat, alkohol és drog mérgezte a zenekar összetartását, végül egy zenésztársukat is elvesztették, de kitartásuk példaértékű volt a következő generációk számára…

A sztori kezdete valahová az 1977-es év környékére datálódik, amikor Joe Elliott, Rick Savage és Pete Willis kezdőként próbálja egyengetni a karrierjét, majd szép lassan maguk mellé gyűjtik a legjobbnak ígérkező csapatot. Több dobos kipróbálása után Frank Noon kapta meg az ütőket, második gitárosnak pedig felvették a langaléta termetű Steve Clarkot. Ez a felállás készíti el a csapat bemutatkozó munkáját, a ’The Def Leppard EP’-t, aminek borítóján egy leopárd látható, utalván a zenekar nevére, mely a deaf leopardból (süket leopárd) lett Def Leppard. A középlemez azonban nem váltott ki jelentősebb visszhangot, ráadásul a bandában újra tagcsere ment végbe. Meglepő módon Noontól megvált a zenekar, helyére pedig egy szemtelenül fiatal hangszeres, az akkor mindössze 15 éves Rick Allen került. Az 1979 januárjában megjelenő EP után a banda dolgozni kezdett, majd a Mercury kiadó gondozásában, 1980 márciusában már napvilágot is látott az első teljes értékű lemezük, a figyelemfelkeltő és dögös borítóval díszített ’On Through The Night’.

A Tom Allom ezredes által irányított felvételek végére a Leppard egy ízig-vérig metal lemezt alkotott meg, amely a maga életerős és fémes megszólalásával egyértelműen az Egyesült Államokban tarthatott számot a legnagyobb érdeklődésre. A lemezről még 1979-ben megjelent egy felvezető kislemez, a Wasted, majd követte őt az első két slágerük, a Rock Brigade és a Hello America. Az albumon ezeken kívül olyan emlékezetes nótákat szórtak el, mint az If Could Be You, az Answer To The Master, és az előző EP-ről felhasznált Overture.

A számítások bejöttek, az USA-ban a lemez nagyon hamar feljutott a Billboard kétszázas listájára, és fel is kúszott az 51. pozícióig. Ezt a bravúrt az 1983-as kiadás érdekes módon nem hogy felülmúlni, de megközelíteni sem tudta. Az anyagot ennek megfelelően széles körben promótált amerikai turné követte, melynek során a Judas Priest és Ted Nugent előzenekaraként léphettek fel. Ez furcsa mód sok esetben nem tetszett az angol közönségnek, a hazai rajongók egy része ugyanis árulónak tartotta őket. A bandától való elfordulásuk azonban nem éreztette hatását, a Def Leppard debütálása abszolút sikeresnek volt tekinthető, a folytatást mind a közönség, mind a kiadó várta.

Féléves stúdiózás után, 1981 közepén megjelenik a High ’n’ Dry névre keresztelt második lemez, melynek sokak szerint felháborító borítóját a Hipgnosis ekkor már veterán csapata készítette. A lemez zeneisége hű a debüthöz, ámbár több rajta a slágeres pillanat, köszönhetően Mutt Lange sztárproducer közreműködésének, aki még 1980-ban figyelt fel a brigádra. Emlékezetes nótái az albumnak a Let It Go, az instrumentális Switch 625, mely a korai koncertek kulcsmomentuma lett, valamint a Bringin’ On The Heartbreak, mely végül is meghozta az áttörést. Miután a dalt az Egyesült Államokban is elkezdték játszani a rádiók, hirtelen megnőtt a zenekar iránti kereslet. A pop albumok listáján a lemez a 38. helyig jutott fel, fejlődő tendenciát mutatva az első anyaghoz képest. Európában ekkor a Rainbowt kísérték, Amerikában pedig a Blackfoot, majd Ozzy Osbourne társaságában léphettek színpadra. A már-már törvényszerű siker kiaknázása végett a turné végeztével a csapatot azonnal visszazavarták a stúdióba, majd a High ’n’ Dry-hoz hasonlóan most is Mutt Lange-ot állították be producernek a fiúk mellé. A végeredmény még felrázóbb lett…

Persze a stúdiósessionök nem indultak zökkenőmentesen. A tagok között kialakult ellentétek hatására Pete Willis a felvételek közepén kilépett a bandából, ám helyére nagyon gyorsan megérkezett Phil Collen. Személyében egy fontos, a dalszerzői vonalra pozitívan ható személyiség jelent meg a zenekarban, aki Willis már meglévő gitárfelvételeit egészítette ki a saját és Lange ötleteivel. A végeredmény gyakorlatilag a ma már szélesebb körben ismert Def Leppard stílus megszületése volt, melyben oroszlánrészt vállalt Lange és a Park Gates stúdió.

A ’Pyromania’ a zenekar első igazán nagy durranása volt, mely végre nem csak a heavy metal híveit talált el, hanem gyakorlatilag sikeresen berobbant a mainstream zenei világba. Az addig is leginkább a Queen vokális hagyományaiból merítő Leppard hangzást Lange még feszesebbre vette, slágerességet és hatásvadász dallamokat csempésztetett a dalokba, erre pedig a srácok igazán fogékonyak voltak. Elliott remek frontemberei képességeit is előtérbe hozták, de a hangszeres bravúrok sem maradtak el.

A lemez első nagy slágere az 1983 februárjában megjelenő Photograph lett, melynek videoklipjén megszemlélhetjük ezt a zavarba ejtően fiatal társaságot. A megaslágert a lemezen a Stagfright című dal követte (mely az évek során személyes kedvencemmé nőtte ki magát a Leppard diszkográfiából, nem is értem, miért nem került kislemezre a maga idejében). Helyette megjelent viszont a Rock of Ages ikonikussá vált indulója, valamint a Foolin’, a maga rendkívül gyorsan megjegyezhető, ebből adódóan szintén megaslágeres szövegével és zenéjével. A borúsabb hangulatú Too Late For Love is sikeres „single” lett, így a lemez tíz nótájából négy potenciális rádióslágerré vált, ráadásul a korongon lévő többi dalban is volt legalább ennyi lehetőség, a további kislemez megjelenések valószínűleg stratégiai okokból maradtak el. Az album ennek megfelelően igen előkelően szerepelt az eladási listákon, manapság már a valaha volt legkeresettebb lemezek között tartják számon.

Az anyagot követő turnén a Def Leppard már önálló zenekarként szánthatta fel a színpadot. A műsor javát ekkor már az új album dalai tették ki, a korábbi lemezekről csak a valódi slágerekkel dobták még feljebb a műsor hangulatát. Az egyik állomáson, Los Angelesben még maga Brian May is csatlakozott a zenekarhoz – ezt a koncertet rögzítették is, manapság a lemez deluxe változatának bónusz CD-jén található meg, meghallgatását melegen ajánlom mindenkinek, akit érdekel a korszak zeneisége!

A Def Leppard turnéja az 1984-es évben immáron nem csak Amerikára és Európára korlátozódik, végre eljutnak Ázsiába is, bebizonyítván, hogy valóban felnőttek a legnagyobbak közé. Történetük során először jutottak fel a csúcsra, ám a sors fintora, hogy a következő nagy durranás előtt a bandának egy igen kegyetlen korszakon kellett átesnie. Erről majd a következő részben esik majd szó, most nézzük meg, pontosan milyen hatásokból állt is össze a Def Leppard zeneisége, és mi volt az 1983-as siker titka…

Amikor a Def Leppard a hetvenes évek végén dolgozni kezdett, az általuk játszott zene kifejezetten közeli kapcsolatban állt a meghatározó tagok (Joe Elliott és Rick Savage) ízlésével. Ők maguk a glam rock generáció zenekarain nőttek fel, ezen belül leginkább David Bowie keményebb Ziggy Stardust éráján, valamint a Mott The Hoople zenéjén. Ezeket a muzsikákat nyilvánvalóan a glam metal örökítette át a nyolcvanas években, így nem is meglepő, hogy a Leppardot előszeretettel sorolják be a szcénába – még ha magát a zeneiséget nézve ez nem is mindig nyilvánvaló.

A másik fő hatás, ami viszont világosan érződik a zenekaron, már kezdetektől fogva, a Queen volt, méghozzá annak vokális hagyományai. Az biztos, hogy a hangszeres tudásuk nem tette lehetővé a srácoknak egy második Queen létrehozását, de a közös kórusok, amit sokan a világhírű zenekar egyik legfőbb vonzerejének tartanak, sikeresen lettek átörökítve a banda albumaira. Az első lemeztől fogva hallhatóak a csapat tagjai által közösen felvokálozott, emlékezetes refrének, legyen az akár a korai Rock Brigade, vagy a szupersláger Photograph. Az, hogy ezt a vokális csodafegyvert sikerült ráültetniük a hetvenes évek végének metalos újhullámának zenéjére, valamint a harmadik lemeztől fogva a könnyebben befogadható, melodikusabb gitárriffekre, megadta a csapatnak azt a széles körben vállalható, de még kellőképpen kemény ízt, ami végül is sikerre ítélte a zenéjüket.

Folytatása következik…

TShaw