Egyéni karrierek - Queen életmű 5. rész

A soron következő fejezetben célunk a banda két színes, ám Mercury által háttérbe szorított zenészének a bemutatása szólólemezeiken keresztül. Elsőként a széles körben ismert és elismert Brian May kerül sorra, aki amellett, hogy a legendás Queen legendás gitárosa, és a világtörténelem 39. legjobb hangszerese (legalábbis egy magazin szerint), szólózenész is, aki az 1990-es években tökéletesen kiélhette mindazt az előadói szenvedélyt és vágyat, amit korábban az anyazenekar bombasikerű, de jól kitalált lemezei és turnéi, valamint Freddie Mercury színpadi egója elnyomott.

>

May annak ellenére, hogy egyesek a Queen második legrosszabb vokalistájának tartják (az első a látszólag néma John Deacon (basszista), már a zenekaron belül megpróbálta előadni a saját, önálló dalait. Jó példa erre a legendás ’Queen II’ lemezen hallható Some Day, One Day, vagy a ’Sheer Heart Attack’ lemez szerintem legszebb pillanata, a She Makes Me.

A nyolcvanas évekre azonban a mainstream könnyűzene felé forduló zenekaron belül már nem tudta maximálisan megvalósítani az elképzeléseit, így először 1983-ban rögzített szólóanyagot, igaz, nem a klasszikus értelemben.

A ’Star Fleet Project’ talán a Van Halen rajongóknak sem csenghet idegenül, hiszen May ezen a középlemezen magával Eddie Van Halennel zenél együtt. Jó ízű bluest adnak itt elő, három felvonásban.

Maga a címadó szerzemény egy jól megtervezett, de mostoha stúdiókörülmények között felvett anyag, melynek ötletét a May fia által nézett scifi sorozat adta. A nem kevésbé kultikus film képkockáit később a videó kliphez használták fel. A felvételeken feltűnik Roger Taylor dobos is, de néhány vokális részen kívül nem segít be a produkcióba. A fennmaradó két nóta egy jammelés végeredménye.

Sajnos idővel a Starfleet kissé elkallódik, és nem is ér el különösebb sikert, bár az vitathatatlan, hogy a mindent befogadni képes Queen rajongók java imádja az anyagot – annak idején én is sokat hallgattam a címadó nótát. Az anyagot manapság japán kiadású válogatásokon lehet beszerezni, általában sajnos csak dalonként, aprólékos és pénzigényes munkával, a vinyl verzió pedig igen nagy kincsnek számít.

 A továbbiakban May szólóötletei egyre másra a Queenben végezték. Olyan legendás slágerek voltak ezek, mint a Headlong, vagy az I Want It All. Roger Taylorral ellentétben May sosem tudott igazán kilépni az anyazenekar árnyékából, persze azt is fontos hozzátenni a dolgokhoz, hogy a nyolcvanas évek végén a gitáros magánéleti problémákkal küszködött.

A „megváltást” végül egy tragédia hozta el. Freddie Mercury HIV pozitív mivolta okán a banda 1988-tól fogva kizárólag a stúdióra korlátozhatta a munkáját és a kreativitását. Roger Taylor ekkor már egy másik bandával játszott tradicionális rockot, May pedig elkezdte rögzíteni a saját dalait, melyek közül jó néhány demó végezte Queen nótaként.

Végül Mercury tragikus, 1991-ben bekövetkezett halála után May kiadhatta első valódi szólóalbumát, a ’Back To The Light’-ot.

Az anyag természetesen erősen depresszív, még ha vannak is benne pozitív pillanatok. Külön érdekessége a lemeznek, hogy az agresszív megszólalásról nem más gondoskodott, mint Cozy Powell. Javarészt az ő hatása érződik a kemény heavy metal alapokon nyugvó Resurrection című dalon, ami a lemez egyik nagy slágere lett. Egy másik dal, az inkább hagyományos rock fogásokat alkalmazó Driven By You a Ford egyik korabeli reklámfilmjének aláfestésében szerepelt, így belőle is viszonylag közismert sláger lett. Önerőből lett viszont sikeres a Too Much Love Will Kill You (amiből később a posztumusz Freddie dal lett), a Back to the Light és az instrumentális Last Horizon.

Az album stílusa és megszólalása természetesen hagyományos rockzene, ami néha hard, esetleg heavy irányzatba fordul, amihez May képes volt remek vokális hátteret adni – és ezúttal ezt a képességét már a kritikusok is elismerték.

Az album turnéjának egyik állomását videó és audió formátumban is rögzítették, majd ’Live at the Brixton Academy’ címen kiadták. A hangzatos Queen slágerekkel teletűzdelt műsor a maga 76 percével egészen tisztességes anyag, bár a vokalistanők jelenléte és Cozy Powell lüktető dobszólója valahogy nehezen férnek össze, a koncepció és a műsor is kétségek között őrlődik, ahogyan maga May is. A kilencvenes évek elején rászakadt szabadságot mintha nem tudná megemészteni és feldolgozni. A Freddie Mercury emlékkoncerten hatalmas tömeg előtt játszik, szólóban viszont javarészt csak klubokban lép fel, európai turnéján pedig elsősorban a Queen gitárosát látják benne a rajongók.

May1998-ban adta ki második, mindmáig egyben utolsó szólóalbumát, az ’Another World’-öt, ami ugyan tele van kellemes pillanatokkal, mégis jóval eklektikusabb, mint a ’Back to the Light’ volt.

Van itt kemény heavy metal (Business, China Bell, Cyborg), vidám örömzene vokalistanőkkel (On My Way Up), és szomorkás ballada (Why Don’t We Try Again?) is. Az album szomorú momentuma azonban az, hogy ez volt az egyik utolsó lemez, amin Cozy Powell a halála előtt közreműködött. A lemezt kísérő turnén May zenekarában már az éppen pihenőn lévő új-ex Kiss dobos, Eric Singer zenélt.

Amikor May a hatvanas évek legvégén zenélni kezdett, minden lehetősége adott volt, hogy a világ egyik legjobb gitárosa legyen. Ezeket a lehetőségeket ki is használta, és sokáig egy lapon lehetett említeni olyan mesterekkel, mint Richie Blackmore, vagy Jimmy Page. Sajátos stílusa volt, mellyel képes volt progresszív, könnyű zenei, popos, bluesos beütésű környezetben is megállni a helyét és megtalálni a legjobb hangokat. Szólózenészként azonban karrierjét bizonyos szempontból megbélyegezte az anyazenekar. Sikerei csúcsán is elsősorban a Queen gitárosát látták benne, így kiteljesedni sosem tudott igazán… talán ennek is betudható, hogy az elmúlt majd tíz évben jóval kevesebbet foglalkozott a zenével.

Nem úgy Roger Taylor, aki az anyazenekaron belül is egy külön ágat képviselt. Saját dalait az első lemez óta elénekelte, vagy önként adta át Mercury-nak, szerzeményeinek nagy része pedig a klasszikus rock témákat vette elő. Dalszerzői sokszínűségét olyan dalok bizonyítják, mint a Drowse, a Sheer Heart Attack és a No More of That Jazz. Szólózenészként is ő kezdett el legelőször alkotni (leszámítva Mercury Queen-előtti kislemezeit), egészen pontosan 1977-ben, amikor kislemezen jelentette meg az I Wanna Tesfity című feldolgozást, és a Turn On The TV című saját dalát.

Valódi debütálására azonban 1981-ig kellett várni. Ekkor jelent meg a ’Fun in Space’ című albuma, melyen minden hangszert ő maga szólaltat meg. Magának a lemeznek a stílusát nagyon nehéz meghatározni. A hatvanas évek kliséi keverednek az újhullám elektromos hatásaival, valamint a Queen korabeli két lemezének, a ’Flash Gordon’-nak és a ’The Game’-nek a sokszínűségével. Kiemelkedő pillanatként a Let’s Get Crazy, az Airheads és a Future Management című dalok említhetők meg, melyek az anyag vidámabb, parti hangulatú, bizonyos tekintetben már diszkós oldalát tükrözik vissza. Taylor azonban aligha számíthatott áttörő sikerre, hiszen vele szemben is magasabbak voltak az elvárások. Szólókarrierje azonban nem tört derékba. 

Következő lemezét 1984-ben hozta ki. Ez volt a ’Strange Frontier’, sokak szerint a legjobb megmozdulása. Ezen albumával vitathatatlanul felvette a versenyt az aktuális Queen lemezzel (’The Works’), valamint sikerült összeszedett, de egyéni hangzást kialakítania. Az anyagra nagy hatást gyakorolt Bruce Springsteen, akitől egy dalt is feldolgoz az albumon, hasonlóan Bob Dylanhez.

Az album első fele vitathatatlanul hibátlan. A Beautiful Dreams sok tekintetben a hetvenes évek Queenjének álomszerű megközelítését idézi fel, a Man on Fire pedig potenciális kislemez-sikerként volt jelen a lemezen. Rajongói kedvenc lehet a kissé pszichedelikus Killing Time, valamint az I Cry for You, néhány nóta azonban nem üti meg a szintet, így azok a töltelékdal szerepkört tölthetik csak be.

A nyolcvanas évek második felében sok minden megváltozott a Queen háza táján. Az 1986-os év sikeres stadionturnéján a zenekar látszólag a csúcson volt, ám Freddie Mercury egészségi állapota a következő lemez után már nem tette lehetővé a turnézást. Ahogyan May is a saját dolgai felé kezdett fordulni, úgy Taylor is valami újjal akart próbálkozni, így megalapította új zenekarát, az egyetlen valódi Queen mellékprojektet, a The Cross-t.

Taylorrelatíve ismeretlen zenészeket hívott meg maga mellé a zenekarba, ám az első lemez felvételeinek a javát ő maga végezte. A ’Shove It’ még nem mentes a nyolcvanas évek elektromos tánczenei hatásaitól, de már magába foglalja a csapat valódi célját, a régimódi hard rock zene felélesztését. Mindenesetre az első, sok szempontból felemás lemezük inkább tekinthető Roger Taylor szólónak, mintsem valódi Cross lemeznek. Sok dal céltalannak tetszik rajta, és bár a Heaven For Everyone című dalt bizonyos verziókon Mercury énekelte, különösebben kereskedelmileg sem lett sikeres az album. Az áttörés egyelőre még váratott magára, ám hamarosan ez is eljött.

1990-ben a Cross már valódi saját albummal jelentkezett. A ’Mad, Bad and Dangerous to Know’ felpuhított hard rock zenét tartalmaz, egy Jimi Hendrix feldolgozással nyakon öntve. Mivel Taylor ekkortájt a Queen aktuális lemezeivel is el volt foglalva, az albumon nagy szerepet kapnak a zenekar tagjai. Clayton Moss gitáros elénekli az egyik saját dalát, és a csapat minden tagjának van egy-egy saját maga által szerzett nótája, az énekesi szerepkört azonban Taylor tölti be. Sok Queen rajongó számára lett utólag kedves a lemez, különösképpen annak slágeres mivolta miatt. Tagadhatatlan, hogy a második Cross korong egy könnyen megszerethető, háttérzenének is kiváló darab, melyet némi érzelmi kötődéssel könnyen lehet egyfajta kedvencnek megjelölni. Kereskedelmi sikert azonban ezzel a lemezzel sem sikerült elérni…

Az 1991-es év aztán elhozta a véget a zenekar számára. A Queen halálával Taylor is elveszettnek érezte magát, így a banda hivatalosan feloszlott, bár még kiadták utolsó, ’Blue Rock’ című albumukat. Sok szempontból kiforrott anyag ez, melyen végre kifejlődött a valódi Cross hangzás, ám a körülmények okán végül ez is elsikkadt. Nagy kár érte, tekintve, hogy a Cross a kilencvenes években sok érdekes dologgal előrukkolhatott volna…

A banda hagyományait ma már senki sem ápolja, leszámítva a meglehetősen zavaros történetű SAS Bandet, egykori zenészei külön utakon járnak, esetleg a Queen mellett segédkeznek az élő fellépések kíséretében.

Taylor1994-ben emlékezett meg Freddie Mercury-ról, meglehetősen depresszív hangulatú ’Happiness?’ című lemezén. Az albumon túlsúlyban vannak a szomorú balladák, és a Taylor korai szólóira jellemző pszichedelikusnak nevezhető dalok, melyek azonban negatív színt kaptak. A lemezen feltűnik Yoshiki, az X Japan fő dalszerzője, aki kanyarint is Taylornak egy nagyszerű balladát, amin azonban érződik, hogy inkább egy Taylor által énekelt X Japan dal, mintsem kettőjük közös munkája. A lemez első néhány dala egyébként egyértelműen pozitívan értékelendő, azonban a vége felé nem sikerül tartani a színvonalat. A dalok szürkék lesznek, elvész belőlük a Revelations, a Touch The Sky, vagy a Nazis 1994 ereje – utóbbi dal egyébként kisebb botrányt is kiváltott a maga idejében.

Taylorekkor már keményen politizál is a lemezein, mellyel azonban nem nyeri el a kritikusok szimpátiáját.

Mindmáig utolsó szólólemeze 1998-ban látott napvilágot, ’Electric Fire’ címen. Ahogyan azt a lemez címe is sejteti, egy modernkedő, de egyúttal mégis korszerűtlen anyaggal van dolgunk a képében. Az albumnak nagyon sok jó pillanata van – a kissé buta témát feldolgozó A Nation of Haircuts, az AOR-ba hajló Is It Me?, vagy a London Town – C’mon Down című dal, melynek kifejezetten jól áll az elektromos háttér.

A lemez azonban sikertelen lett, mint szinte minden Taylor szóló a kilencvenes években. Hősünk May-hez hasonlóan szembesült a dilemmával, miszerint a Queen egykori tagjaként nem játszhatja önkényesen a saját zenéjét, hacsak nem vállalja a hobbizenész titulust. Mindennek ellenére 2010-re már beígérte új stúdióalbumát, ám beharangozó kislemezen kívül még semmi sem lett az albumból… Remélhetőleg hamarosan azt is kezünkbe vehetjük majd!

Mindkettőjükre igaz tehát, hogy bár kiváló zenészekről van szó, Queenes múltjuk okán sosem tudtak kibontakozni igazán… nem úgy Freddie Mercury, akiről viszont a következő részben fogunk szót ejteni.

Folytatása következik…