Ghost Machinery: Out For Blood

írta Kotta | 2010.11.30.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Limb Music

Weblap: http://www.myspace.com/ghostmachinery

Stílus: neoklasszikus/melodikus power/heavy metal

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

Pete Ahonen dallamérzékét már méltattam korábban a Burning Point kapcsán. Ez itt egy másik projektje, attól nem túlságosan különböző zenei világgal. Úgy lehetnek vele ezek a skandináv fiatalok, hogy próbálkoznak több helyen is, hátha bejön valamelyik. A mikrofont most átengedte ugyan egy főállású énekesnek (aki szintén több, számomra ismeretlen finn bandában is nyomul), de a nóták többségét emitt is ő jegyzi, mint dalszerző. Igazából, ha akarná, elénekelnie sem lenne gond őket, csakhogy akkor ez már megint a Burning Point lenne. A lemez egy brutális Judas Priest riffel indul úgy a 'Painkiller' környékéről, a Face Of Evil - fülbemászó refrénje miatt - igazi metal-himnusz, Rob bácsi is ilyeneket szeretett volna szerintem í­rni az új albumára. Na igen, valahogy í­gy kell kezdeni egy heavy metal korongot, lásd Fast as a Shark, Invader, vagy maga a Painkiller. Pedig az igazi ökölrázás csak eztán kezdődik: a cí­madó, hiába köszön be egy jó kis Malmsteen témával, dupla lábdobos, menetelős, együtt-éneklős opusszá terebélyesedik végül. (Halkan jegyzem meg, 20 év alattiaknak nem biztos, hogy ezek a bandák ugranak majd be a kezdésről, hanem mondjuk a Sabaton...) Így folytatódik ez gyakorlatilag a teljes albumon keresztül, mintha egy dokumentumfilmet tanulmányoznánk a kortárs európai metal gyökereiről és evolúciójáról. Bon Jovi Runaway-étől (nyilván ebben a kontextusban, mint hatás) kezdve a Blind Guardian epikusabb, folkosabb világáig (Fortune Teller) minden fontosabb állomás felidézésre kerül, hogy a lemezt aztán stí­lusosan egy Blackfoot klasszikus remek feldolgozásával zárják le (és bár ez sem kontinentális muzsika, nagyon is ideillik). A végére azért, konklúzióként megérkezünk a neoklasszikus alapokon nyugvó dallamos europowerhez, az összbenyomás ugyanis valahol az Iron Savior/Sinner/Primal Fear dallamos-riffelős és a Silent Force/Thunderstone/At Vance melodikus-neoklasszikus világaival határos. (Nem véletlen, hogy Olaf Lenk nyom is egy szólót a Guilty-ben.) Magyarán, egy megveszekedett hang nincs a korongon, amit eddig ne hallottunk volna, mégis piszok jó mulatság a folyamatos pörgetése! Néhány dolog ugyanis hamar világossá válik, például az, hogy ezek a suttyók arcátlan magabiztossággal kezelik a hangszereiket és hogy nagyon bennük van a metal. A kisujjukból ráznak ki olyan fémslágereket, melyek a hőskorban is simán megállták volna a helyüket, és amilyeneket valamilyen rejtélyes oknál fogva még annak a korszaknak a - mai napig aktí­v - hősei sem tudnak reprodukálni (kivétel: új Accept). Ha nem ragadsz léggitárt legkésőbb a hetedik perc körül, akkor bocs, de be vagy oltva a fémzene ellen. Ha nem üvöltöd a refréneket együtt Laihóval már a második hallgatásnál, akkor neked annyi, semmi érzéked a dallamokhoz. Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt az albumot, akkor azt mondanám, fogós. Fogós riffek, fogós énektémák, és tiszta, erőteljes megszólalás. Hogy valami negatí­vumot is mondjak: a dobhangzás talán túlságosan is sterilre sikerült. Ettől eltekintve nincs olyan pontja a produkciónak, amibe bele lehetne kötni. A pontszám az eredetiség hiányából fakadóan annyi, amennyi, a muzsika élvezeti értékéből ez azonban semmit nem von le.

Pontszám: 8