Tom Galley's Phenomena: Blind Faith
írta garael | 2010.11.19.
Megjelenés: 2010
Kiadó: Escape Music
Weblap: http://www.projectphenomena.com/
Stílus: AOR
Származás: UK
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az állatok keresztezésének tudománya - és a jól ismert vicc is - evidenciaként hirdeti, hogy a ló és a darázs nehezen hozhat létre életképes utódokat, még akkor is, ha a lódarázs hamis születési papírokkal próbálja bizonyítani felmenőinek a vérségi paripás rokonságot. Szerencsére a zene nincsen a tudomány és a genetika törvényeinek béklyójában, így olyan hibridek is keletkezhetnek, melyeket a legmerészebb sci-fi írók sem szoktak papírra vetni, mondván, hogy ez már még a stílus keretein belül is elképzelhetetlen. Mire is gondolok? Nos, a doom és az AOR, jóllehet mindkettő a rock tágas birodalmába tartozik, nem éppen a közeli rokonságról híresek: zenei eszköztáraik nem csak távol esnek egymástól, de célattitűdjük úgy viszonyul egymáshoz, mint a kriptaszagú horror a tinivígjátékhoz (bár láttunk már az említettek esetében is stílusteremtő kreatúrákat). Mégis, akadt olyan kísérletkedvelő tudós, izé, zenész, aki nagyot csapva az asztalra írta újra a hangjegyekbe vésett törvényeket. Tom Galley, ez a multitalentum producer 1984-ben hozta létre Phenomena néven azt a vállakozást, mely egyrészt zenei, másrészt perszonális síkon alkotta meg a szöveg, zene és film nívós kombinációját. Az eddig kiadott négy lemezen olyan zenészek szerepeltek, mint John Wetton (ASIA), Glenn Hughes (Deep Purple, Trapeze); Brian May (Queen), Scott Gorham (Thin Lizzy), Tony Martin (Black Sabbath), Leif Johansen (21Guns), és mit mondjak, a jelenlegi sem marad el elődeitől, sőt... A felsorakoztatott énekesek akár egy komplett metal operára is elegendőek lennének, elvileg csuklóból hozva azt a színvonalat, melyet nevük előzetesen ígér. A jelenlegi Phenomena etapban azonban nem is ez az érdekes, és ugorjunk csak egy pillanatra az ismertetőm elejére: Galley mesternek ezúttal úgy sikerült lódarázst teremteni ebbe a zenei-genetikai kísérletben, hogy a megszületett kreatúra bizony vérségi rokonságban áll a nevet adó szülőkkel - s ennek felismeréséhez csak egyetlen "műszer" szükséges: a fül. Nem akarom én a kedves olvasót untatni a biológiai egyenletek felvázolásával, s jóllehet, a lemez nyitó számának meghallgatásakor, még azt hihetjük, hogy a Tony Martin érás Black Sabbath jól sikerült, de eddig elhallgatott darabja csendült fel - negyedik percnél azzal a hullaszagú doom riffel -, ám az Angels Don't Cry már teljes fejlettségében mutatja a laborban kialakított muzikális zeneszörnyet, ahol a doom vázat AOR külső takarja: mit mondjak, a bőröm libabőrössé válik, ahogy a málházós Sabbath riffre ráúszik a csilingelős, nyolcvanas éveket idéző szoft-rock. S ha már Tony Martint említettük, Mike DeMeo hiába viszi el a nyitószámban a szombatista pálmát, hősünk azért képes egy tempósabb, Sabbath-AOR keverékkel biztosítani a mindennapi betevő feketekenyeret ( még akkor is, ha a dallamtéma nekem egy kissé ismerős a Forbidden lemezről). Az érdekes zenei öszvérek azonban sajnos csak a lemez feléig tartanak ki, a továbbiakban már vegytiszta AOR-nak lehetünk fültanúi, melyekből igazán érdekes csak a Rob Moratti féle House of Love című ballada, melyet az énekes olyan színvonalon képes tolmácsolni, ami még a kissé paneles, sztenderd balladát is képes a fémfülekbe olvasztani.
Legutóbbi hozzászólások