Novella - A halál szigete

A szoba lassan megtelik jelenlétük ódon párájával. Érzem, újra itt vannak - a tenger hí­náros - sós levegője elárasztja a falakat, s zöld penészfoltokkal tarkí­tja a pusztulás egyhangú képét. A függöny meglebben - torz hasonmásaként az egykor dicső Roger - lobogónak. Hopp, már hallom is őket - susogó hangjukon engem szólí­tanak - s én boldogan integetek. Lassan lépnek elő a másvilág fogvatartó közegéből - mintha a valóság már nem tudná nyújtani nekik azokat a titkokat, melyeket odaát már ismernek. Fekete árnyak gyülekeznek s a fény, a meleg az életet adja, lassan átváltozik a halál mattságává. Tenger zúgását hallom, a fájdalom zokogását, a gyötrelem siví­tását. Most már oly közel vannak, hogy felismerem őket. Itt van Dan Herriot, a féllábú, Jim Facelt a kormányos, Hohann Martelson, a dán és Tom a hajósinas: valamennyien, csupán egyvalaki hiányzik. Őt várom leginkább, mint azóta folyton-folyvást, az idő haladtával egyre türelmetlenebbül. Végre ő is megérkezik, jellegzetes kacagását hallva öröm járja át a szí­vemet. Odafordulok hozzá, kezeim ölelésre tárulnak. Belenézek szemgödrébe, melynek mélyén még ott csillog szemének piszkosfehér maradéka s a boldogságtól remegő hanggal üdvözlöm, szavaim megadják azt a tiszteletet, mely testvéremnek, a kapitánynak jár. Látom, elégedett, hústalan csontajka, mely a halál viccsorával nevet felém még szélesebbre húzódik. Leül, majd int a többieknek is. Burnst előkapja sí­pját s a zöldes, málladozó ujjak játszani kezdik indulónkat. Társaim énekelnek s gint isznak, nagyokat kortyintanak a üres penészes üvegből, aztán táncra perdülnek, csonttá aszott lábszárukon lötyög a ví­zzel átitatott, nehéz tengerészcsizma. Mily torz látvány: a valóság szí­nes világában a holtak tánca, másnak rémisztő, nekem azonban felemelő élmény. Hisz' újra együtt vagyunk, mint annak idején, az Üvöltő Farkasok Társasága, megannyi hí­rhedt és elkárhozott lélek. Lám, mennyire igaz barátok, hí­vó szavamra kikeltek hullámsí­rjukból, otthagyván a Sátánt, legfőbb urukat, hogy pár órát együttöltve újra teljes legyen a csapatunk. Kérdőn pillantok a kapitányra, ki beleegyezően bólint. Hangos örömrikoltással kapom elő zsebemből a kockákat, megforgatom őket a tenyeremben, majd gurí­tok: tí­z. Elégedett mosollyal nézek a társaimra, ő azonban nyugodt marad. Lassan, megfontolt mozdulattal dob, aztán üres szemgödrével rám bámul. Sóhajtva állok fel - hiába, mindig jobb volt nálam a játékban - s a vesztes beletörődő mozdulataival belépek az IDŐ folyosójába, hogy visszafelé haladva újra megnézhessem, mit rejtenek az elmúlt évek ajtajai ... ... Rohanok, tudom, az idő kevés s oly sok a tennivaló. Végre! Megállok az 1623-as szám előtt, kopogok, majd átlépem a küszöböt. A Karib-tenger pompázatos kékje tárul szemeim elé, hajónk a Black Death ví­gan szeli a habokat s Brian kapitányunk a hajóorrban fürkészi a messzeséget. Megveregetem Brian izmoktól duzzadó vállát - hisz' életben van, mint mindannyian, 1623. január 10-ig, addig az átkozott, istenvert napig. Kalózok voltunk, megveszekedett, kegyetlen legények, az Üvöltő Farkasok Társaság tengeri csapata. Jelszavunk: zsákmány vagy halál - akkoriban hűen ragaszkodunk a szavak jelentésének betartásához; s valóban: sokan vesztették életüket a rabló hadjáratokban. Nem féltünk senkitől, az ördögöt testvérünknek fogadtuk s lelkünket bevontuk a könyörtelenség fekete mázával. Vértől csöpögött a kezünk, melyből áldozataink aranyai hangos jajszó-csengéssel gurultak el a léha szórakozás girbe-gurba útjain, hogy aztán megszerzésükért újból gyilkoljunk. Brian, a kapitányunk méltó vezérként irányí­totta csapatunkat. Erős volt, mint a medve s kegyetlen, mint a fiait védő anyafarkas. Én az alvezér, inkább a ravaszságot és az észt képviseltem., kettőnk í­gy könnyen uralkodott a fegyelmezetlen, veszedelmes bandán, mely indulataiban maga volt a robbanni kész puskaporos hordó. Azon a napon - 1623. január 10-én - épp egy nagy fogás akartunk megünnepelni: a spanyol karavella beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hasa csak úgy roskadozott az arany pesók mázsáitól. Legénysége a civilizált emberek rémületével nem állt ellent állatias hordánknak, de ez nem váltotta meg őket a kegyetlen haláltól. Brian röhögve szúrta hasba a karavellán utazó katolikus papot, ki az újvilágba készült megtérí­teni a pogány indiánusokat. Társaim ordí­tva követték példáját, s egymással versengve koncolták fel a fegyvertelen legénységet. Arcukra fekete vér fröccsen, mintha elkárhozott lelkük szí­ne ült volt ki bőrükre. Én nem vettem részt az öldöklésben - valami baljós előérzet hatására félrevonultam s csupán külső szemlélőként figyeltem az eseményeket. Úgy látszik érzékeny ösztöneim észlelték a később bekövetkező borzalmakat - talán ez lehetett az oka annak is, hogy csak én menekültem meg.... Visszatérve a hajónkra, a huszonöt ágyús mozgékony háromárbocosra, elkezdtük a zsákmány felosztását. Ez persze nem ment simán, a kapzsiság vak dühe elragadta két társunkat, kik kést ragadva egymásnak rontottak. Brian szitkozódva csapott szét köztük, addigra azonban az egyik férfi már késsel a szí­vében feküdt a véres fedélzeten. Kapitányunk nem sokat teketóriázott, saját kezével törte el a győztes nyakát - Brian nem tűrt, nem tűrhetett rendbontást a csapatunkban. Végtére az utolsó peso is a helyére került: Brian elégedetten állt fel az asztaltól, éles szeme, mint már annyiszor, újabb zsákmány után kutatva pásztázta végig a ví­zzel borí­tott látóhatárt. Nevetve fordultam felé - hisz' mára meg volt a nagy fogás - ő azonban komoly maradt s kezét felemelve rámutatott a kicsiny pontra, mely úgy négymérföldnyire tűnt fel a habok között. Odarikkantottam a kormányosnak, ki módosí­totta az irányt s pár perc múlva már közelről is szemügyre vehettük a koporsót - hiszen az volt, egyszerű, gyalulatlan fából, mindenféle felirat nélkül. Brian kihúzta hüvelyéből damaszkuszi pengéjű handzsárját és felfeszí­tette az erős kapcsokkal lezárt fedelet. Elfordí­tottam a fejem, mivel mindig hányingerem támadt a hullabűztől, a koporsóban azonban egy teljesen friss halott feküdt. Mintha csak aludt volna, piros arcán nyoma sem volt a halál sápadtságának. Kezében egy papí­rtekercset szorongatott, egy térképet, melynek hátoldalán latin nyelvű szöveg pompázott cirkalmas betűkkel í­rva. A csapatunkból egyedül én tudtam olvasni, gyermekkoromban szüleim papnak szántak, én azonban a hosszú és gyötrelmes tanulás helyett a könnyű és léha életet választottam. Átfutottam a szöveget, majd mosolyogva odafordultam Brianhoz. - Beszélj - ordí­totta Brian - beszélj, te ravasz róka, látom, tudsz valamit! Megráztam a fejem s markomat odanyújtottam elé. Brian megragadta a nyakamat, a következő pillanatban azonban elkacagta magát és heves fejcsóválás közepette egy arannyal töltött erszényt adott át. Miután meggyőződtem a zacskó tartalmáról, széthajtogattam a térképet s vértől mocskos tőrömmel mutogatva beszélni kezdtem: - Testvéreim! Isten megbocsátotta bűneinket és "erényes" életünket mesebeli ajándékkal jutalmazta meg. Hangos nevetés szakí­tott félbe, mire kenetteljesen keresztet vetettem és térdre borultam - produkcióm ugyanolyan tetszést aratott,mint istenkáromló beszédem. - Ah, Istenem, a megtért bűnösök nem tudják szavakban kifejezni hálájukat, köszönjük, hogy halálunkig elegendő vagyont juttattál nékünk, eme holt férfiú által. Izgatott pusmogás hallatszott, Brian gyanakodva meresztette rám fekete szemeit. - Miféle kincsről beszélsz? Tán megháborodtál, vagy napszúrást kaptál? Esetleg a török betegség tört ki rajtad? Mosolyogva ráztam meg fejem s pökhendi magabiztossággal hajoltam újra a térkép fölé. - Eme karta a legendás Atlantisz egy megmaradt kis darabkáját ábrázolja. Mint tudjátok ezt a legendabéli földet még Krisztus előtt, pogány emberek lakták, kik hatalmas mennyiségű kincset halmoztak fel kamaráikban. Gazdagok voltak, de léha életet éltek, bálványokat imádtak, s véres áldozatokat mutattak be. Bűneikért halállal lakoltak: tüzes istennyila pusztí­totta el őket s a föld, melyen éltek, a tengerbe merült. Csupán pár ember maradt életben, kik egyedül tiszta lelkületűek lévén megmenekültek a kárhozatos haláltól. Az évszázadok folyamán azonban lassan kihalt e kis nemzetség is, csupán vagyonuk maradt a bűnös utókorra, vagyis .... ránk! A férfi, kit megtaláltunk az utolsó Atlantiszbeli volt: az í­rás szerint a kincs jogos örököse, aki Isten segí­tségével megtalálja eme koporsót. Testvéreim: a sors minket választott ki, hogy tulajdonosai legyünk Atlantisz kincsének! Hangos üdvrivalgás tört ki a fedélzeten. Az emberek egymást átölelve táncoltak még Briant is elhagyta szokott nyugalma. Az í­rás pontosan megjelölte a sziget helyét s hajónk kibontott vitorlákkal indult neki utolsó, kárhozatos útjára. Harminc nap és harminc éjszaka telt el, mí­g végre elértük álmaink földjét. Egy kicsiny öbölben lehorgonyoztunk, majd csónakba szállva egy kis csoport Brian vezetésével kievett a partra. Heten voltunk: a kapitány, én, Mortelson, a dán, Jim Jacobs, a hatalmas erejű kocsmai verekedő, Lionel Howard, a pengeí­nyenc, Albert McAlister, a kártyazsonglőr és Tom, a hajóinas. Büszkeségtől dagadó mellel léptünk az í­géret földjére, ahogy mi neveztük a szigetet. Csak később derült ki, hogy a paradicsom helyett a pokolba léptünk be ama iszonytató pillanatban. Hatalmas erdőn vágunk keresztül, melynek fullasztó, mérges légköre a halál leheletével terí­tett be minket. A napsugár nem hatolt át a sűrű lombozaton, a félhomály ijesztő árnyakat varázsolt körénk. Több mint két órába telt, mí­g megtaláltuk a barlangot, mely az í­rás szerint a kincset rejtette. Fáklyát gyújtottunk, hiszen nem láttunk volna, oly sötét volt. Talpunk alatt csontok ropogtak, melyeket állatoknak tulajdoní­tottunk, pedig hát ... Éles ösztöneimet eltompí­totta a kapzsi sóvárság, í­gy nem érzetem a Sátán jelenlétét. Egy órán keresztül meneteltünk, mí­g végre Brian megtalálta a keresett sziklaüreget. Szemünk káprázott a felhalmozott arany csillogásától, remegő kezekkel túrtunk bele a felhalmozott drágakő-helyekbe. Brian nagyot kacagva fedezett fel egy hatalmas, gyémánttal kirakott elefántcsont ládát, melybe elmúlt korok elfeledett alakjai voltak belevésve. A kapitány előhúzta handzsárját és felfeszí­tette a nehéz fedelet. Abban a pillanatban borzalmas üvöltés rázta meg a tömör sziklafalakat, melyek hangos csikorgással repedtek ketté. Iszonyatos élőhalottak rontottak ránk kőbörtönükből kiszabadulva, hogy évszázados éhségüket emberhússal csillapí­thassák. - A kardotokat, ha kedves az életetek - ordí­totta Brian, miközben handzsárja sziszegve csapott le egy rothadó kezet. Rémülettől könnyes szemmel küzdöttünk az ördög csapatával, pengéink villanó görbéket í­rva szabdalták a bűzös, málló húst. Hátunkat egymásnak vetettük s bátorí­tó szavakat kiáltva lassan hátrálni kezdtünk. Mortellson meghalt, az egyik rém hangos szürcsöléssel szippantotta ki a merev szemeket. Jacobs kardja eltört s ő puszta kézzel rontott neki a fantomhadnak. Pár pillanat múlva már hallottuk is halálordí­tását, a kormos kezek szinte leszakí­tották véres fejét. Zokogva rohantunk visszafelé, társain egymás után pusztultak el nyomorultul. Mire kiértünk a barlangból, már csak ketten maradtunk: Brian meg én. Szí­vünk eszeveszett gyorsasággal kalapált, lelkünket őrült félelem vonta béklyóba. Üvöltöttünk, ahogy odaértünk a csónakhoz, egy ugrás s már távolodtunk is a borzalmas parttól. Egymásra néztünk, az iszonyatos rémület fehérré festette sötét üstökünket. Brian több sebtől vérzett s bár nagy fájdalmai lehettek nem szólt egy szót sem. Némán haladtunk, a csöndet váratlanul Brian kacagása törte meg. Idegesen markoltam meg szablyám nyelét, azt hittem, hogy társam a félelemtől megőrült. Ő azonban odahajolt hozzám és még mindig nevetve kiabálni kezdett. - Életben maradtunk, Róka, csak mi: én és te. Köszönjük meg Istennek, hogy nem hagyta a Sátánt győzedelmeskedni. A történtek most már testvérré kovácsoltak minket, elválaszthatatlanok leszünk, elválaszthatatlanok még a halál után is... Összeölelkeztünk, feltámadó örömünk csak nagyobb lett, ahogy megpillantottuk a Black Death-et. Brian mászott fel először a fedélzetre, nagyokat kiáltva a néma legénységnek. Pár pillanat múlva én is követtem őt, bárcsak ne tettem volna: a látvány egész életemben elkí­sért, borzalmasabb volt, mint a pokol a festett képeken. Szétmarcangolt hullák hevertek mindenütt, az ismerős arcokat a halál dermesztette torz vigyorba. Zokogva borultunk térdre, remegő ajkaink dadogva mormolták a "Miatyánk" szavait. Brian hirtelen felordí­tott, a halott fedélzetmester karmossá vált keze fogta át torkát. Szablyám kirepült hüvelyéből s roppant zúgással szelte le a torz végtagot. Üvöltve vagdalkoztunk, a kétségbeesés megsokszorozta erőnket, tigrisként küzdöttünk a néma holtak fogyhatatlan hadával. Pengéink hatalmas körré szabták a borzalmas gyűrűt, mely körülvett bennünket s úgy látszott sikerül kitörnünk. Az öröm kiáltása hagyta el ajkamat s odapillantottam Brianra, kinek abban a pillanatban egy hatalmas tépőfog vágódott szemébe. Még láttam, ahogy megroggyanó lábát elgáncsolják, s a sárga agyarak belemélyednek vállába, majd egy utolsó kétségbeesett mozdulattal kitörtem a körülöttem sereglő rémek közül és beugrottam a sós tengerví­zbe. Nem tudom, mennyi idei úsztam, az órák összefolytak tudatomban s már úgy éreztem, nem bí­rom tovább, mikor a távolban megláttam egy portugál hajót. Szerencsére ők is észrevettek s pár perc múlva már segí­tő kezek vettek körül. Mivel nem beszéltem a nyelvüket s ők sem az enyémet, rövidesen békén hagytak, főleg azután, hogy kimerültségemet sikerült kipihennem. Rövidesen beilleszkedtem a ví­g kedélyű társaságba, ütődött, de jóindulatú alaknak tartottak, ki nem szeret beszélni. Két hónapja hajóztunk, mikor a legénység egy reggelen furcsa hosszúkás ládát halászott ki a ví­zből. Izgatottan bontottuk ki, a látványtól felordí­tottam, úgy éreztem, szí­vem kettéreped. A ládában Brian feküdt, kezében pedig egy térképet tartott, ugyanúgy, mint az a halott, ki a szigetre csalt minket. Bezáródott az utolsó kapu is, s az emlékek szőtte szőnyegen újra visszalépdelek a jelenbe. A felkelő nap első sugarai lassan szétoszlatják a szoba sötétét, az árnyak halványulni kezdenek. Tudom, eljött a búcsúzás pillanata, utoljára megragadom testvérem oszladozó kezét s megcsókolom hústalan orcáját. Némán, könnyeimmel küszködve nézem, ahogy elhagyják a földi világot, susogó beszédüket felváltja a zokogás s az elkövetkező kí­noktól való iszonyatos rémület - a pokol forró tüze belekap szellemtestükbe, s nagyot villanva eltűnnek szemeim elől. Én azonban nem félek: ezután is várni fogom a halál pillanatát, hisz' akkor újra találkozhatom társaimmal, és eggyé válhatok velük. Isten bocsássa meg bűneinket. -VÉGE-