Paul Gilbert: Fuzz Universe
írta TShaw | 2010.08.01.
Megjelenés: 2010
Kiadó: Shrapnel Records
Weblap: www.paulgilbert.com
Stílus: instrumentális rock
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Eddigi munkássága alapján Paul Gilbert teljes joggal szerepelhetne a "Hard rock legnagyobb istenségei" című listán, hisz a Mr. Big oszlopos tagjaként kulcsszerepe volt a legendás zenekar hangzásának kialakításában. Szólóban is igen régóta osztja az igét, teljesítménye alapján pedig talán még a világ legjobb gitárosai közé is beférne, bár erre azért nem mernék megesküdni. 
Paul (szokásához híven) idén is egy instrumentális, gitározgatós lemezzel állt elő, 'Fuzz Universe' címen. Bevallom őszintén, én személy szerint nem vagyok oda az ilyen alkotásokért, jobban szeretem, ha a húrokat tépő gitáros néha meg is szólal a lemezen (gondoljunk csak Richie Kotzenre, Eric Johnsonra és John Norumra). Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy a jelen írás tárgyát képező album teljes mértékben képes lekötni bármilyen beállítottságú rocker figyelmét, hosszabb távon is. Köszönhető ez feltehetően annak, hogy néhány (gitárosok számára kötelező) komolyzenei kör lejátszása mellett szerepel a lemezen némi Jimi Hendrix féle blues-rock, néhány jazzes fordulat, és pár ismerős, valahol már halott téma is, melyek hallatán néha akár Jimmy Page-re, vagy Brian May-re is asszociálhatunk. A lemez tehát változatos, annyira, az ennél nagyobb alkotói szabadság már igencsak zavarba ejtő lenne. Az albumnyitány Fuzz Universe például nagyon hatásvadász és fülbemászó, modern, kicsit talán progresszív dal, az őt követő Olympic viszont nyugodtabb és kellemesebb szerzemény, a legjobb nóta a lemezről.
A lemez harmadik dala aztán egy hatalmas kanyarral Jimi Hendrix munkásságát eleveníti fel, némi wah-wah effekt segítségével. Tulajdonképpen egy az egyben lehetne akár Hendrix műve is, ez esetben pedig feltehetően a mester egyik legemlékezetesebb slágere lenne - nagyjából ugyan ez igaz a dohogós Don't Rain On My Firewood című dalra is.
Rögtön ezután jön Sebastian Bach egyik klasszikusa, kizárólag gitáron, mindenféle kíséret nélkül - egy instrumentális albumról sosem hiányozhat az ilyesmi.
A jazzes hatás leginkább talán a Propellerben, és az albumvégi Batter Upban érhető tetten, mely dal második felére még néhány önálló dobfutam is bekerült, jelezvén, hogy Paul mellett azért szerepel ezen a lemezen néhány szintén zseniális kísérőzenész is. A Blowtorch témaváltásai újra kissé progresszív irányba nyúlnak, szintén a "háttérzenészek" munkájának köszönhetően.
Végül az album bizonyos verzióihoz mellékelt alig másfél perces Leave That Junk Alone szemlélteti, hogy Paul Gilbert vokális szempontból is rendben van, ám egy kicsit zavaró, hogy egy instrumentális lemez végén ebben a rövidke Johnny Cash feldolgozásdalban kerül sor a bizonyításra. Paul Gilbert lemezében az a legszebb, hogy annyiféle irányba tekint ki, hogy szinte az első perctől az utolsóig megunhatatlan. Nem tudom, hány olyan magányos gitárhős van, aki képes lenne anélkül fokozni a lemezein a stílusok közötti váltogatásokat és zenei izgalmakat, hogy különböző énekeseket és vendégzenészeket hívna meg. Alapos és szép munka... talán még az év végi kedvencek listájára is beférhet.
Legutóbbi hozzászólások