Asia: A slágerlisták bevétele - életmű 1. rész

Amikor először került szóba az Asia életmű megí­rása, egy kicsit még húztam rá a számat. Rémlett, hogy a bandának szépek a borí­tói, és a legtöbb lemezük cí­me elmés módon A-val kezdődik, meg az, hogy ennek a csapatnak a zenéjét voltam képtelen bármikor is elhelyezni egy kimondott kategóriában. Számomra az Asia egy AOR zenekar. A témái puhák, közérthetőek és szórakoztatóak, a zeneiségük izgalmas, de messze nincs benne annyi elvont pillanat, mint azt egy progresszí­v bandától elvárnánk. Pedig a közönség legjava mégis progresszí­v csapatként tekint rájuk, talán éppen azért, mert a tagok neve dí­sznyomással szerepel a progresszí­v rock évkönyveiben... Az Asia gyakorlatilag egy supergroup. Alapí­tó tagjai szinte kivétel nélkül legendák voltak az 1980-as évek elején. Geoff Downes billentyűs korábban a Yes és a The Buggles zenésze volt, John Wetton énekes basszista (és gitáros) pedig megfordult a King Crimson, a UK, a Uriah Heep és a Roxy Music háza táján is. Leí­rni is sok... Mellettük Steve Howe és Carl Palmer, a Yes és az ELP ex-zenészei alkották még a bandát, annak kvalitása és kiválósága tehát már az első lemez megjelenése előtt is megkérdőjelezhetetlen volt. Első lemezük 1982 elején jelent meg, cí­m nélkül (az ilyenkor szokásos módon itt is a banda nevével hivatkozunk az albumra). Annak ellenére, hogy gyakorlatilag egy bemutatkozó lemezről van szó, az album gond nélkül bevette a Billboard kétszázas listáját. Debütmunka ritkán jut fel az élre, most viszont mégis ez történt. Mindez nyilván annak volt köszönhető, hogy bár egy új zenekarról van szó, a zenészeket mindenki régről ismerte és tisztelte. A régi progrock rajongók már csak Palmer, Howe, Downes és Wetton neve miatt is megvették és szerették a lemezt, de nyilván nem ok nélkül. Az ok, amiért az Asiát nem tartom elsősorban progresszí­v bandának, az rögtön az első dal, a gigasláger Heat of the Moment. A másfél perces felvezetés után kezdődő refrén rettentően hatásvadász és fülbemászó, tudatosan rádiósikernek szánt alkotás. Nem árul el mindent a zenészek tudásáról, de kitűnően demonstrálja a négy szakember érzékét a dalszerzéshez és a slágergyártáshoz. Az ezt követő két dal szintén a gigasláger kategória, bár a Heat of the Moment-tel szemben ezeken előjön egy érdekes benyomás: a hangzás kifejezetten a nyolcvanas években virágkorukat élő science-fiction alkotások hangulatát idézi meg. Köszönhető ez egyfelől a gazdag és profi (és igen, progresszí­v) szintetizátorhasználatnak, valamint a dalok emelkedett hangulatának. Ilyen tekintetben az album borí­tója kifejezetten passzol a korongon hallható zenéhez. Természetesen az album dalai sorban jelentek meg kislemezként, rendszerint egészen jó helyeket foglalva el a különböző listákon. Egyértelmű, hogy a kereskedelmi siker és a pozití­v visszhang nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a következő évben már következett is a folytatás... Az 1983-ban megjelent, elődjénél még szebb borí­tóval ellátott 'Alpha' album a számomra legkedvesebb Asia dallal, a Don't Cry-jal nyit. Fülbemászó dallamok, hangzatos, de egyszerű refrén, hatásvadász zeneiség - egyértelmű klónja a Heat of the Moment-nek. Hasonlóképpen a folytatás sem tartogat meglepetést abból a szempontból, hogy az album első fele tartalmazza a gigaslágereket, mí­g a második oldalon jönnek a kevésbé zseniális, de még í­gy is szeretetre méltó alkotások. Pontosan ez az 'Alpha' egyetlen hibája, túlságosan is követi az első lemezen megkezdett utat. A hangzás gyakorlatilag alig változott, igazából csak a dalokat belengő fátyolos légkör lett erősebb a bemutatkozó lemezhez képest, de ez inkább az erőteljesebb szintetizátorhasználatnak köszönhető. Talán éppen ennek a puhább, de hangulatosabb hangzásnak köszönhető, hogy az 'Alpha' már nem tudta megismételni az előd bravúros tarolását. A platinalemez minősí­tést ugyan elérte, ami dicséretre méltó, ám az előző lemez négyszeres platina eredménye mellett ez jelentős visszaesést jelentett. Az öt megjelent kislemez közül is csak a valóban figyelemreméltó Don't Cry tudott eredményt felmutatni, rajta kí­vül talán csak a The Heat Goes On tekinthető sikeresebb szerzeménynek a lemezről. Sorrendben a harmadik Asia album az 'Astra' névre hallgat - és itt hadd legyek megint öncélú egy kicsit: aki hozzám hasonlóan rajong a retro scifiért, az bizony imádni fogja ennek a lemeznek a borí­tóját. (A banda vizuális dí­szí­téseivel kapcsolatos fejtegetéseimet itt abba is hagynám). Hogy milyen lemez az 'Astra'? Egyszerűen, a nyers adatokra hagyatkozva és gyorsan letudva a dolgot: sikertelen. De ez nem a teljes igazság, ezt az albumot bizony több irányból kell körbejárni. Egyfelől, fontos kiemelni a tényt, hogy a bandán belüli feszültségek megmérgezték a felvételek hangulatát. Az ezúttal két év ráhagyással megjelenő lemez felvételein Steve Howe nem játszott, mivel nem volt megelégedve sem a kiadó által rájuk kényszerí­tett elvárásokkal, sem Wetton zenei elképzeléseivel és terveivel. A csapaton belüli erőviszonyokat nagyon jól szemlélteti a tény, hogy végül Howe volt az, aki távolmaradt a lemez felvételeitől. A helyére Mandy Meyer került, az a svájci gitáros, akit a Krokus 'Hellraiser' cí­mű lemezén hallhatott nem is olyan régen zenélni a nagyérdemű. Megpróbáltam utánajárni, de úgy tűnik, ez a tartalékos Asia-tag ezen két albumot kivéve egyetlen fontosabb lemezen sem játszott... Hogy végre magáról a konkrét zenéről is essen néhány szó, jómagam azt mondom, ez az album nem érdemelte meg a bukást, de attól függetlenül elszenvedte. Az első album toplistás bemutatkozása után az 'Astra' 67. helye nem hogy kiábrándí­tó, de egyenesen katasztrofális eredmény volt. Az előző LP-k kislemez tengere után innen csak három dalt jelentettek meg különálló formában. Hogy ezek az album legjobb dalai lennének, azt elég nehéz kijelenteni, hisz ezen a lemezen inkább az elvont pillanatok keltik fel az ember figyelmét. Ilyen szempontból kifejezetten vonzó lehet a Love Now Till Eternity és a kicsit az első albumra hajazó Hard on Me. Ha röviden kellene összefoglalni az 'Astra' jelentőségét és kvalitását, a fenti rövid és tömör í­télet után mégis végül azt mondanám, ez egy méltatlanul lehúzott album, a zenekar pályájának egyik mérföldköve, ami lezárt egy korszakot. Tovább fokozva a dolgot: ha behunyom a szemem és kiverem a fejemből a katasztrofális helyezéseket és a sikertelen kislemezeket, akkor azt mondom, ez az album a klasszikus Asia hangja! Klasszikus, nyugodtan tessék megbékélni vele! Követvén a zenekar megjelenéseit, eljutunk egy kissé jellegtelen alkotáshoz, az 1985-ös 'Aurora' cí­mű középlemezhez (a cí­met folyton összekeverem az 'Aurával', de hát ez van, ha egy banda ragaszkodik egy bizonyos betűhöz...). Az EP-ről nem akarom húzni a szót, legyen elég annyi, hogy gyakorlatilag az első három album B-oldalas, ritkaságszámba menő dalainak a gyűjteményéről van szó (meg az ezekhez hozzáadott Too Late cí­mű, már korábban is rendes lemezen szereplő dalról), kiadása mögött tehát gyakorlatilag csakis üzleti okok húzódnak meg. A dalok természetesen hozzák a korai 'Asia' hangulatot és minőséget, jól megí­rt és kiváló szerzeményekről van szó, melyek közül a Too Late már az 'Astra' egyik slágereként is feltűnt a listákon. A következő Asia megjelenés az 1990-es 'Then and Now' cí­mre hallgató válogatáslemez volt, amire felkerült néhány új dal is. Ez azonban már csak afféle hattyúdalnak tekinthető, hisz ez volt a csapat utolsó megmozdulása a Geffen Records égisze alatt. Megtalálható még a diszkográfiában a szintén ekkoriban született 'Live in Moscow' cí­mű koncertfilm is, ami Pat Thrall gitárossal került rögzí­tésre. A folytatás innentől, pontosabban inkább már az 'Astra' kiadásától kezdve veszélyben forgott. Az Asia feltűnésekor hozta a tőle elvárt pénzügyi eredményeket, a nyolcvanas évek végére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy kicsúszott a zenészek keze közül az irányí­tás. A bandán belüli feszültségek oda vezettek, hogy a turnékon egyre több alkalmi zenész tűnt fel a szí­nen, Steve Howe pedig határozottan kezdte elhanyagolni az együttesét. A Geffen Records is érezte, hogy a beléjük pumpált pénz sosem fog igazán megtérülni, í­gy szakí­tottak a bandával. A következő Asia lemez ebből fakadóan már egy új korszakot fog képviselni a zenekar életében. Új tagok és új zenei irányok fogják ezentúl jellemezni őket, legfőbb célkitűzésük pedig nem a slágerlisták bevétele, hanem a hagyományaik fenntartása lesz. Márpedig ez utóbbi feladat 1990-től egy ilyen bandában kifejezetten lehetetlennek tűnik... Folytatása következik...