Maradványérték - 2010. május
írta Kotta | 2010.05.04.
Régen jelentkeztünk már ezzel a rovattal, de most összejött néhány érdekesség - többek között két fiatal magyar zenekar bemutatkozása: Heart Of Cygnus: Tales From Outer Space!
Hour of 13: The Ritualist
Leonardo: Armageddon
Morze: Árral szemben
OneHeadedMan: Winter, Thunder, Etc.
Pandea: Soylent Green
Phantom X: This Is War
Solution .45: For Aeons Past 
Heart Of Cygnus: Tales From Outer Space! Nemrég fedeztem fel ezt a kizárólag koncept-lemezekben gondolkodó, egyéni bandát, így nagy volt az öröm, amikor belefutottam ebbe, a még 2009 végén suttyomban megjelent albumba. Az olcsó borító azért némi kétséggel töltött el (persze saját kiadástól mit várhat az ember?), ami csak fokozódott azzal, hogy hamarosan rádöbbentem, a teljes játékidő alig több mint 30 perc. A zene továbbra is pöpec - tehetségükről sokat elárul, hogy az ‘Over Mountain, Under Hill' Portnoy 2009-es top 10-ébe is utat talált. A korábban felsorolt Rush és Iron Maiden hatások mellett ezúttal a Queen is belépett (úgylátszik ez most divat), illetve a sci-fi koncepció és a gyakoribb melankólia okán Lucassen munkássága is említhető, mint párhuzam. Ahogy a lemez lepörög, mégis hiányérzetünk van: még ugyanennyit elhallgatnánk a zenéből. Nem tudom, miért kellett sietniük egy második lemezzel ugyanazon évben, személy szerint egy kidolgozottabb, 2010-es munkának jobban örültem volna, de mindegy. Majd úgy veszem, hogy EP. Annak kiváló. (Kotta)
Hour of 13: The Ritualist Amikor meghallottam anno a While Heaven Wept klasszikus, Candlemass-ízű, power metallal megkoronázott epikus-progresszív doom metalját (ha másképp nem, szellemiségében az), az állam leesett a gyönyörtől, hogy ilyen még egyáltalán létezik, ráadásul ennyire profi kivitelezésben. Persze, ha valaki elegendő időt szán rá, és kellően szubkultúra-megszállott, könnyen találhat a tök ismeretlen underground piszkos hangzású mocsarában gyöngyszemeket. Érdemes hát a kis kiadók tájékán kutakodni, pláne, hogy azért egy-két minőségi banda azért az Internet gátját áttörve sok hírportálra eljut, például rögtön itt van az amerikai Hour of 13, amely az ős-doom metal bandák másodvirágzásának hullámán alakult 2006-ban, és ha valaki nem nézi meg a dátumot, tuti, hogy '70-es évekbeli, elveszett felvételnek saccolja a kéttagú együttes mindkét lemezét. A stílus neve jófajta okkultista doom metal, a szigorúan középtempós, riff-centrikus fajtából, de a pszichedéliát és a stoner irányvonalat meghagyták a Trouble-nek, hiába néz ki a gitáros-basszusgitáros-dobos Chad Davis legalább akkora hippinek, mint a fejkendős gitármágus Bruce Franklin. Talán az egyetlen hiba a lassan őrlő végzet-gépezetben az, hogy Philip Swanson finoman szólva sem a legkarakteresebb énekes, és énektémái néhol jócskán átlagosra sikeredtek. Persze, hangszínére panasz nem lehet, igazi stoner-orgánum, nagyon távolról néha Ozzy-t idézve. De nem is külön-külön kell nagyító alá venni ezt az ősmaradványt, hanem távolabbról, az összképben gyönyörködni, ahogy démonok, varázslók, és különböző szellemek táncolják körbe lelkivilágunkat, mindezt a Black Sabbath, a Count Raven, vagy a Saint Vitus megunhatatlan hangulatvilágában tálalva. A 'The Ritualist' hallgatása során a hangsúly főleg az elegánsan vánszorgó riffekre, a B-kategóriás horror filmekre hajazó szövegvilágra, és a retro, de tiszta hangzásvilágból fakadó atmoszférára esik. Talán mondani sem kell, doom mániákusoknak igazi ínyencség! (Tomka)
Leonardo: Armageddon Nos, a minőség/fontosság koordináta rendszerében nagyjából négy kategóriába sorolom a zenéket. A két szélső értékre nem érdekes szót vesztegetni, ezeket mindenki könnyen be tudja azonosítani (felesleges vacak és korszakalkotó mestermű), a köztes kategóriák már érdekesebbek: vannak ugye azok a lemezek, amelyek szükségessége megkérdőjelezhetetlen, mint mondjuk az esedékes Iron Maiden vagy Tankcsapda opus. Kell ugyanis néhány friss szám időnként a koncertprogramba, és hát az alkotás mégiscsak fontos része a művészlétnek. Ugyanakkor egy, max. két hallgatás után megy a polcra, senki (még talán ők sem) gondolják komolyan, hogy korábbi bravúrjaikat akár csak megközelíteni is képesek lennének. Kb. mint a WC papír, amely nagyon is hasznos, de egyszer használatos alkalmatosság 😀 A szerb gitáros, Ivan D. Milcic bandája a másik szélsőséget reprezentálja, annak vegytiszta valójában. Azaz, ha vasszűzbe zárva kínoznának se tudnék egyetlen épkézláb érvet felsorakoztatni a mellett, hogy miért volt értelme elkészíteni ezt az albumot. Teljesen felesleges, ugyanis egyetlen önálló hang, dallam vagy gitárfutam nincs rajta. Még hangzásban is sikerült tökéletesen levennie Malmsteen-t (sajnos), azaz ezt a próbálkozást legfeljebb mint tribute-ot lehetne értékelni - tele sosem hallott Yngwie számokkal. És mégis.... Mivel a dalok tisztességesen lettek összepakolva, talán maga a Mágus sem írna jobbakat mostanában, az első felhorkanás után, erőt véve magamon, továbbhallgattam. Láss csodát, szép lassan megkedveltem! Nem mondom, hogy agyon fogom hallgatni, de néhányszor azért lepörgetem majd még. (Kotta)
Morze: Árral szemben Egy kezdő zenekar első kiadványáról van szó. Olyannyira kezdők, hogy még az első hivatalos fellépésük is nem sokkal ezelőtt zajlott le. Ahhoz képest kifejezetten ígéretes a cucc. A nyitó Cirkusz-ban mintha egy Prongba oltott Kispált hallanánk. Azaz a fő összetevők a húzós, funkys riffek és az odamondogatós szövegek. Itt-ott nekem a Rage Against The Machine is beugrik. Nem titkoltan olyan számokat próbálnak írni, amikre élőben nagyokat lehet zúzni. Dicséretes törekvés. Mindezt megfelelő zenei képzettséggel prezentálják. Ha nem tudjátok eldönteni, hogy megsasoljátok-e őket valahol, ízelítőnek a klipes Éljt ajánlom, a youtube-on megtaláljátok. Egyetlen javaslat: a Te vagy a szó prüntyögését én lehagytam volna, nem igazán illik az ötszámos EP-re. Egy 13 trackes, fullos nagylemezen elmenne színesítésnek, de gyors ismerkedéshez nem túl szerencsés, mert nem reprezentálja jól a zenekart. Amit lehet a Tankcsapdának, nem lehet a .... (Kotta)
OneHeadedMan: Winter, Thunder, Etc. Úgy látszik, művész-metalban, amúgy Tool vonalon haladva, egyre több fiatal banda próbálkozik, és legnagyobb örömömre, a színvonalra sem igazán lehet panasz. Az legutóbb bemutatott Őrült Robotok Szobája után most itt egy másik "hosszúésidétlennevű" zenekar, amelynek a lemeze már külcsín alapján is igényességet sugall. A hangzás is rendben van és a koncepcióval sincs baj: kifejezetten jól áll nekik, hogy az ebben a stílusban sablon hörgés/kiabálás/suttogás hármasát szépen hajlítgatott női énekkel cserélték le. A gitár-munka is okés, jóféle riffeket sikerült a dallamok alá pakolni. Nekem a végére ugyan picit már összefolytak a témák, de azt hiszem ez a műfajban való járatlanságomnak köszönhető elsősorban. Mindenképpen ajánlom meghallgatásra, ha nyitott vagy posztrockra és az alternatív metalra. Érdekes, modern, stb. (Kotta)
Pandea: Soylent Green Ha úgy véled, a Gamma Ray már kissé megkopott, önismétlő és mostanában csak a bevált sablonokkal operál, továbbá ha az újkori Queensryche-ból hiányolod a lendületet és a fémes komplexitást, akkor remegj egy hálaimát Dan Uhden lelkéért és egy fohászt ennek a projektnek a sikerérért, aztán irány a lemezbolt! A két fenti zenekar erényeit gyúrja ugyanis itt egybe a Mind Odyssey dobos/gitáros/zeneszerzője, ottani társa, Mario LeMole énekes segítségével, egy, a '70-es években készült - azonos című - tudományos-fantasztikus film sztorija köré építve. Alapvetően bombasztikus-epikus részek váltakoznak groove-os témákkal, de az enyhe progresszivitás, a túlhangsúlyozott kórusok és a koncepciózus megközelítés okán akár némi Shadow Gallery párhuzam is fellelhető (lásd. ‘Tyranny'). Nem hibátlan alkotás (pl. LeMole teljesítménye nem mindig meggyőző), de kétségkívül sikerült egy újszerű, friss hangzással és megközelítéssel előrukkolniuk, szóval szerintem lehet még ebből valami! (Kotta)
Phantom X: This Is War Ilyen névvel, lemezcímmel és borítóval vajon milyen lehet a zene? Hát még ha azt is elárulom, hogy 2005-ben az Anvil turné elő-zenekara voltak, és hogy két volt Omen zenészt is rejt a felállás? Nem nehéz kitalálni, ugye? Hamisítatlan, régi-sulis US power a játék neve, Manilla Road, Lizzy Borden vonalon. Nekem a "névrokon" Racer X is beugrott itt-ott, főleg a tempósabb számoknál. Mondanom sem kell - hiszen az amcsi erőbrigádoknál ez mostanában megszokott -, hogy a megszólalás is autentikus.... Ha ez zavar, hallgasd inkább a Sabaton modernizált harci himnuszait. Ha viszont behalsz az eredeti, old school power metalért, hajrá! Csalódás kizárva. (Kotta)
Solution .45: For Aeons Past Aki után rögtön két énekest kell szerződtetni, hogy pótolni tudják, na, az a srác tudhat valamit. Christian í„lvestam, mióta megvált a Scar Symmetry-től, hiperaktivizálta magát, és kb. fél tucat project és fél lángon égő zenekar élén frontemberkedik kaméleon-orgánumával. Kaméleon, nem azért, mintha nélkülözné az egyediségét, hanem mert death és power metal zenekarokba egyaránt elmehetne, hiszen az "angyali-ördögi" skála végleteit "kisujjból" cserélgeti, ám ezúttal talán egy hangszálnyival jobban érdeklődik a középtartományok iránt is. Ha túl lájtosra veszed a figurát, igaz, marad a kontraszt, de könnyedén feloldódhat - betonalapok híján - a zene valamiféle emo metalba (ld. Sonic Syndicate). A .45-os megoldásnál ilyesmi nem fenyeget - annak ellenére, hogy becsempésztek egy szomorkás-lírai (!) balladát is a melodikus death metal zúzda őrlőmalmai közé -, hiszen a svéd supergroup mesteri gitár- és dobjátékot, komplex halál-mesteriskolát kínál. Alvestam - újfent - a Miserationből, és - a tavalyi komplex dallamos death metal legjobb művét lefektető - The Few Against The Many-ből ismert társaival dolgozik, elsősorban Jani Stefanovic-al (DivineFire, Essence of Sorrow). A gitárjáték nagyágyú- és úthenger-riffekkel és ízes szólókkal operál, némi thrashes tördelést illesztve a sorok közé, háttérben egy leheletnyi szintetizátorral (Mikko Härkin, akit még a lemez megjelenése előtt kirúgtak), az énektémák pedig a rádióbarát verziótól (The Close Beyond) a bugyborékoló öntépázásig (Wirethrone) is terjednek, nem véletlen, hisz a dalszövegek mind Mikael Stanne tollából származnak. A halál-veteránok nem kisebb célt tűztek ki maguk elé, minthogy lefektessék a dallamos death metal enciklopédiáját, elég csak meghallgatni a 16 perces, már-már progresszív ízű, váltásokkal, témákkal és zsenialitással telepakolt Clandestinity Now-t, ha valaki kíváncsi ezen műfaj esszenciájára. Stílus rajongóinak kötelező darab! (Tomka) A Maradványérték korábbi részei
Legutóbbi hozzászólások