Royal Hunt: X
írta Mike | 2010.03.09.
Megjelenés: 2010
Kiadó: Frontiers/Marquee/Avalon
Weblap: http://www.royalhunt.com
Stílus: Neoklasszikus hard rock/heavy metal
Származás: Dánia, Koppenhága
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Ha azt mondom, Dánia és rock zene, azonnal rávágod, hogy Pretty Maids, Mercyful Fate vagy Artillery, mostanság pedig inkább a Mercenary és a Volbeat nevét skandálod, ám aztán megrekedsz a felsorolásban (már ha nem puskázol az Encyclopaedia Metallumról), hisz más bandáknak valahogy nem sikerült úgy istenigazából kitörni a nemzetközi porondra. Írásom tárgya, a méltóságteljes névvel büszkélkedő Royal Hunt ("királyi vadászat") is annak a vidéknek a szülöttje, a mai napig a másodvonal biztos pontja, ennek ellenére eladtak már egymillió albumot világszerte... Idestova 15 éve hallottam először az André Andersen vezette csapatról, első ízben 2008 májusában láttam őket élőben, és megmondom őszintén, a koncertjük nem hagyott bennem mély nyomot. Kétségtelen, hogy a '99-es Fear opust követően elvesztettem a fonalat velük kapcsolatban, azon a pesti bulin pedig inkább az újkori szerzeményeket vonultatták fel, valószínűleg ez lehet az egyik oka, hogy számomra igencsak összefolytak azok a dalok, kevés emlékezetes pillanattal ajándékozva meg. Halványan még dereng, hogy a DC Cooper-es időkben olyan kellemetes slágerek lapultak a hallójáratomba, mint például a Step By Step vagy a Message To God, ennek ellenére a Royal Hunt mindig is úgy élt bennem, mint az a banda, amelynél nagyobb a füst, mint a láng, azaz az egyébként közérthető, nem túl cizellált nótáikat olykor-olykor szinte agyonnyomja a szirupos pátosz, s erre még jól rá is segít lemezeik kissé műanyagra polírozott, klinikai-szintetikus hangzása. Így aztán progresszívnek csak a legnagyobb jóindulattal nevezném őket. Szóval az annak idején a magnómban meg-megfordult Moving Target és Paradox kazetták (!) óta eltelt néhány év és néhány album, Cooper helyére az Artension-frontember John West került, akit pedig az aranytorkú Mark Boals váltott, s az előző korongot (Paradox II: Collision Course) már vele rögzítették. Szerencsére az énekes maradt, és tulajdonképpen semmi nem változott, minden olyan ismerős. Nézőpont kérdése, hogy ez most jó nekünk vagy sem. Minő meglepetés, az X a tizedik sorlemez, s e címválasztással nincs is nagy gond, más kérdés, hogy nagyjából annyira eredeti ötlet, mint egy válogatásalbumnak a "Greatest Hits"... A borító azonban egészen tetszetős (lenne), nekem csupán a színhatással van bajom, még akkor is, ha éppen ezzel akartak kidomborítani afféle archaikus jelleget. A majd' kétperces, kissé rutinszagú intrót követő End Of The Line épp olyasfajta, ami akár a '95-ös Moving Target korongon is megjelenhetett volna... pontosabban inkább egy akkori kislemez B oldalán, ugyanis nyitónótának rendkívül lapos, hogy azt ne mondjam unalmas, a refrénkórus meg bosszantóan szirupos és művi. Voltaképp ugyanez a szépséghibája a folytatásnak is: a King For A Day egész egyszerűen lagymatag, az összképbe pedig újfent belerondít a rágógumi-kórus. Az AOR-rajongók valószínűleg mind a tíz ujjukat megnyalják az Army Of Slaves dallamaira, számomra viszont éppen a dög hiányzik belőle, a cukormázat hagyjuk meg cukrászmestereknek. A hard rockos Back To Square One a Deep Purple hagyatékából merít, ami önmagában még nem volna baj, de a "dicső" nyolcvanas évek Nintendo-játékaira hajazó filléres szinti-témák sajnos rendesen lesilányítják a számot az újabb kori Edda szintjére, szerencsére a refrén azonban kárpótol valamelyest azért a bazári blődségért. Vannak persze izgalmasabb, szerethető szerzemények is, ilyen többek közt a The Well vagy a jobbnál jobb témákkal felvértezett, komplexebb szerkezetű (na, jó: progresszívebb) Shadowman. A The Last Leaf egy valóban remek lírai dal, annak ellenére mondom, hogy a "lassú számok" terén ma már nagyon nehéz igazán kiemelkedőt alkotni: mostanság igen-igen ritka a megrázó szépségű ballada, annál gyakoribb a sablonos, urambocsá' geil tucat-termék. Az X hangzása harapósabb valamivel, mint annak előtte, a gitárokat sem taszajtják annyira háttérbe a billentyűtémák, de André Andersen főnökúr most sem tudott teljesen elszakadni a már védjeggyé vált steril megszólalástól. És Mark Boals szájába sem mindig sikerült emlékezetes dallamokat adni, legyen bármekkora rock-torok, ha az énektémái sok helyütt elég semmitmondóak, vagy ha úgy tetszik, kevésbé karakteresek. Emellett hiányoznak a Cold City Lights jellegű slágerbombák, amelyekből mindegyik lemezre jutott legalább egy.
Legutóbbi hozzászólások