Életmű: Rob Rock

Megvallom őszintén, hogy Rob Rock a kedvenc énekesem, úgyhogy lehet, kissé elfogult leszek, de ez a kis szubjektí­v jelleg az í­rásban megbocsájtható legyen nekem. Tudom, sokan nem szeretik a nagy hangterjedelmű énekeseket, mert olyan terem minden bokorban, nem úgy, mint a kétoktávos, károgni és hörögni is tudó, motherfucker-ező megafenomének, kiknek még a meg nem értéssel is meg kel küzdeniük, de hát ilyen az élet, én meg már csak ilyen vagyok.

Nos, Rob Rock első felbukkanását a metál világ 1986-ra teszi, egy bizonyos M.A.R.S. project énekeseként sikí­totta világba nagyszerű amerikai metál zenéjét. Társai nem kisebb nevek voltak, mint Toni Macalpine, Tomy Aldridge, Rudy Sazo. A lemez kedvező fogadtatásra talált, ám a banda nem tudott kiteljesedni, mivel sikerük magával hozta bukásukat is: az akkor amerikanizálódott Whitesnake felfigyelt a virtuóz ritmusszekcióra és elcsábí­totta azt, Macalpine pedig sikeres szólókarrierbe kezdett.

Rob egyedül maradt, ám ekkor találkozott egy fiatal, virtuóz gitárossal, Chris Impellitteri-vel, kit egy időben az amerikai Malmsteenként is emlegettek. Ez a találkozás volt az első etapja egy sokéves együttműködésnek, illetve nem is első, mivel korábban, még a MARS előtt már zenéltek együtt az énekes Vice nevű bandájában. Az Impellitteri EP után (1987) azonban egy időre szétváltak útjaik, Impellitteri énekesnek bevette a bandába Graham Bonett-et, a Rainbow egykori énekesét, és elkészí­tettek egy klasszikus lemezt, Rob pedig csatlakozott Joshua Peratia gitáros Joshua nevű bandájához, majd egy év múlva egy Angelica nevű együttes lemezét énekelte fel. Ezután Rob úgy gondolta, hogy ideje lenne már egy saját együttest is összehoznia, egy vérbeli dallamos metál bandát. Talált is egy fiatal tehetséges gitárost, kit Rob Z-ként emlegetnek, s akit később a heavy metál egyik megújí­tójaként is üdvözölhettünk. Driver cí­mű EP-jük azonban nem aratott átütő sikert, 1990-ben már érződtek az amerikai dallamos metál kifulladásának jelei, a kiadók nem adtak elég támogatást az áttöréshez.

Rob Európába ment vigasztalódni, ahol csatlakozott Axel Rudi Pellhez, és összehozták a német gitárhős egyik leghí­resebb lemezét (Nasty Reputation).

1992-ben Rob ismét csatlakozott Impellitterihez. A Rainbow örökségét remekül gondozó Impellitterivel 6 lemezt készí­tettek, a dallamos heavy-power metál gyöngyszemeit. Aki most ismerkedik Impellitteri zenéjével, annak a 2000-ben megjelent Crunch lemezt ajánlom, melyen tökéletesen keveredik a szigorú, power riffelés a Rainbow-i dalllamokkal, és Malmsteeni szólókkal. Szerencsére Impellitteri megértette, hogy bármennyire is tud gitározni, tudását alá kell rendelni a zenének, a csupán virtuóz szólókból álló lemez hamar unalmassá válhat. A dallamok mellett már modern, staccato riffelést is hallhatunk a lemezen, melyet remekül egészí­t ki Rob hatalmas hangterjedelmű, ám szigorúbbá vett éneke.

A lemezek elkészülése után Rob úgy döntött, csinál egy szólóalbumot, melyen újra az akkor már világhí­rű Roy Z-vel dolgozott együtt. Chris Impellitteri, aki azt hitte, Rob egy melodikus metálalbumot készí­t, megdöbbenve hallgatta a Rage Of Creation maidenbe ágyazott kemény metál riffeit, a bika hangzást, az angolszász- európai power lendületes dallamait. Félve, hogy a szólóalbum konkurenciát fog jelenteni saját együttese lemezének, petí­ciót nyújtott be: vagy kidobják az albumot, vagy Robnak távoznia kell. Az énekes a szólópályát választotta, főleg azután, hogy Roy Z. meghí­vta őt Warrior nevű bandájába a The Code Of Life c. lemez feléneklésére. A 2001 -ben kiadott lemez csattanós válasz volt azoknak, kik azt hitték, hogy Rob Rock nem tud igazi, power torokhoz méltón énekelni. A súlyos középtempókon, szigorú riffelésen alapuló modern US power albumon Rob aztán kiereszthette "dühös" hangját is, mely hurrikánként süvölt végig az egész lemezen. Minden US power-heavy rajongó figyelmébe ajánlom a We Are One cí­mű metálhimnuszt, szerintem a Metal Gods óta nem í­rtak ilyen menetelős, énekeltetős dalt, mintha csak az Accept tért volna vissza egy jóval modernebb köntösben. A lemezen szerepel két lassúbb dal is, igazi power balladák, melyekben Rob megmutatja, hogy ott a helye Kiske, Halford, Dickinson, Dio mellett.

2003-ban kiadta újabb szólólemezét, mellyel amerikai turnéba kezdett, közben szerepelt az Avantasia metálopera lemezen, a Randy Rhoads tribute albumon,az Edguy Mandrake lemezén, valamint egy Powergod cí­mű válogatáslemezen.

Rob Rock boldog házasságban él feleségével, gyermekeivel, és várja az újabb kihí­vásokat, mint a heavy metál egyik legnagyobb szürke eminenciása.