Styx - Át a folyón: Styx életmű - IV. rész (Olvasói í­rás)

1999-ben a Styx újra munkához látott. Tommy Shaw befejezte a Damn Yankees harmadik albumának felvételeit, előtte pedig a Night Ranger-rel dolgozott együtt a csapat "Kong" cí­mű dalán, ami 1997-ben jelent meg. Dennis DeYoung ekkor a klasszikus Quasimodo történet megzenésí­tésén fáradozott, aminek a végeredménye egy csodás lemez, a Hunchback of the Notre Dame lett. De a hangsúly most az új Styx albumra terelődött... A Brave New World több szempontból is különleges az együttes életében. Egyrészt ez az első és egyetlen lemezük, amihez nagyzenekari kí­séretet í­rtak - az ötletet nyilván az 1997-es szimfonikusokkal közös koncert, és DeYoung operás szólólemezei adták -, másrészt erre a lemezre is elszórtak néhány dalt a készülő harmadik Damn Yankees albumról. Már rögtön az első dalban ("I Will Be Your Witness") szerepel Jack Blades neve a szerzők között, aztán még egyszer, a "Best New Face"-ben. Van itt egy dal DeYoung 1997-es Quasimodo albumáról is ("While Where Still Time"), a többi szerzeményt viszont kifejezetten az albumra í­rták. Az album kiemelkedő pillanatai a cí­madó "Brave New World", és az azt követő négy-öt dal, de leginkább az "Everything is Cool". Az ez után következő darabok azonban mintha a töltelékdal funkciót látnának el, leszámí­tva a "Heavy Water"-t. Számomra az album (és az egész Styx) egyetlen negatí­v pontja a "High Time & Misdemeanors" cí­mű DeYoung szerzemény. A dal nyilván a divatos hip-hop zene kicsúfolása, de akkor is idegenül hat a lemezen. Gyakorlatilag ez az egyetlen szerzemény, aminek a hallgatása közben az ember összerezzen - "te jó ég, miért kellet ezt felvenni?". DeYoung egyébként nem túl aktí­v a dalszerzésben. Az albumot csupa Shaw szerzemény uralja, DeYoung pedig a fentebb emlí­tett förmedvényen kí­vül csak négy balladát énekelt fel az albumra - amik azonban hibátlanok és gyönyörűek. A Kiss-t kedvelő zenehallgatóknak érdemes lehet megemlí­teni, hogy a nagyzenekari kí­séretet annak a David Campbell-nek köszönheti a zenekar, aki később a Kiss szimfonikus koncertjét is levezényelte Ausztráliában. Az album egyedüli kislemeze az "Everything is Cool" volt, ami azonban nem tudta bevenni a slágerlistákat... A Brave New World megjelenése után a csapat turnéra indult, de a körutat meghiúsí­totta néhány személyes tragédia. Először Chuck Panozzo esett ki a legénységből. A basszusgitáros homoszexuális kapcsolatai lévén HIV-fertőzött lett, í­gy orvosi tanácsra részéről a koncertezés - mint kimerí­tő fizikai tevékenység - befejeződött. Az együttes azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Panozzo azóta is beugrik egy-két szám erejéig minden egyes bulira, az együttesnek pedig a mai napig is hivatalos tagja. A koncertek maradék részén azonban muszáj volt helyettesí­teni, ezért a 90-es évek elején már a Styx-ben forgolódó Glen Burtnick-ot hí­vták vissza a csapatba. Ő lett az új basszusgitáros, de a problémák ezzel még nem oldódtak meg... A turné első néhány koncertje után Dennis DeYoung, a csapat alapí­tója és legismertebb hangja is kénytelen volt kilépni. Az ok kóros fáradékonyság, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi a zajos és mozgalmas koncertek teljesí­tését. DeYoung az album felvételei alatt amúgy sem tűnt túl lelkesnek, í­gy nem meglepő módon nagyon hamar eldőlt, hogy végül elhagyja a csapatot... Távozása után hamar meglett a helyettese, Lawrence Gowan, kanadai énekes személyében. Gowan azonnal énekelni kezdte DeYoung dalait. A "Come Sail Away", a "Lady" és a "Grand Illusion" továbbra is a Styx koncertek fix pontjai maradtak (a "Lorelei"-t viszont James Young vette át) - de ezt a közönség meglehetősen rosszul viselte. A rajongók egy jelentős része szembefordult a Styx-el, Gowan-t pedig tolvajnak bélyegezték, aki élőben elrontja DeYoung nagyszerű szerzeményeit. Ennyire még az 1990-es turné sem osztotta meg a közönséget, pedig Burtnick ott is továbbvitte Shaw dalait... Olaj volt még a tűzre az a per is, ami DeYoung és a zenekar között robbant ki, végleg megmérgezve ezzel a kapcsolatukat. Dennis DeYoung a per végén megkapta a jogot, hogy promóciós célokra felhasználja a Styx nevét - tehát akár egyszemélyes Styx-ként is működhetett volna, párhuzamosan a valódi együttessel. Ezzel a húzásával végképp magára haragí­totta a csapatot (különösen James Youngot). Később persze voltak még meglepetésszerű fellángolások - például Tommy Shaw és Dennis DeYoung spontán találkozása egy lemezboltban -, de annak az esélye, hogy DeYoung visszatérjen a Styx-be, gyakorlatilag egyenlő a nullával. 2002-ig a Styx turnézott és koncertlemezeket adott ki. Az eredeti alapí­tók közül ekkor már csak James Young volt tagja az együttesnek, és a nagy, klasszikus felállást is csak ő és Shaw képviselte. De a koncertlemezek, a filmek és a jegyek fogytak, és a különleges felállás 2003-ban stúdióba vonult, hogy lemezt rögzí­tsen. A Styx utolsó igazi stúdióalbuma a Cyclorama, mely a Shaw-Young-Gowan-Burtnick-Sucherman+Panozzo felállás egyetlen lemeze, egyúttal a Styx karrierjének egyik újabb fényes ékköve. Az album hangzása és minősége sajnos a "minél hangosabb, annál jobb" filozófia jegyeit viseli magán, de a remekül megí­rt dalok kárpótolják a hallgatót. A dalszerzésben a főszerepet Tommy Shaw játssza, de igazából az összes tag megcsillogtatja a tehetségét. Lawrence Gowan két dalt is énekel, közben pedig olyan lenyűgöző billentyűsjátékot produkál, ami a 70-es évek végi Styx-et juttatja a hallgató eszébe. Dalai ironikusak és kedvesek, szerethető szerzemények, és ő maga sem próbálja meg helyettesí­teni DeYoung-ot... Glen Burtnick is nagy szabadságot élvezhetett, hiszen a "Kiss Your Ass Goodbye" a Styx egyik legdivatosabb szerzeménye, amire akár a punk jelzőt is fel lehetne aggatni. James Young is kitesz magáért, hiszen két dala ("These Are The Times" és "Captain America") vitathatatlanul az album egy-egy csúcspontja. A megszólalás pedig végig őrzi a Styx hagyományait. Fenomenális vokálok, lehengerlő billentyűs és gitárjáték jellemzik a lemezt. Ez az egyetlen olyan Styx album, ahol az együttes öt tagja közül négyen is eléneklik a szerzeményeiket. (Hivatalosan minden dalt a Styx jegyez, de nagyjából lehet következtetni arra, ki melyik dalt í­rta). Szintén ezen a lemezen szerepel személyes kedvencem, a "One With Everything". A Cyclorama utáni időszakban a Styx sajnos elfáradt. Glen Burtnick távozott, hogy saját karrierjét épí­tse tovább (nem mellesleg DeYoung-gal is dolgozott még együtt), helyére pedig Ricky Phillips, a korábbi Bad English tag érkezett. Ez a felállás ez idáig csupán egy feldolgozásalbumot (Big Bang Theory) és egy különleges koncertlemezt (One With Everything) élt meg. Előbbiről talán nem érdemes túl sok szót ejteni, lévén az eredeti dalokat csupán áthangszerelték, jelentős változást nem végeztek rajtuk, utóbbiról pedig már í­rtak itt egy kiváló kritikát, a DVD ajánló részben. A Styx a mai napig turnézik, hasonlóan a nagy dinoszauruszokhoz, mint a Journey, a REO Speedwagon (utóbbival 2009-ben egy közös dalt is felvettek), de zenéltek már együtt a Def Leppard-dal és a Night Ranger-rel is. Az együttes jelenleg is egy körutat teljesí­t az Államokban, de új album egyelőre nincs kilátásban. A Styx munkássága a 70-es évek második felében kikerülhetetlen, ha a modern, populáris zenét akarjuk megismerni. Egyértelműen csodát műveltek, nem csak a lemezeiken, hanem a szí­npadon is. A kilencvenes évek közepétől azonban leragadtak, és gyakorlatilag a mai napig régi dicsőségükből élnek. Félreértés ne essék, azóta is születtek kiváló lemezeik, mint a Cyclorama, de a mai Styx koncertek setlistje gyakorlatilag kivétel nélkül az 1975 és 1981 között született dalokból áll. Hogy néha eljátszanak egy-egy dalt a Big Bang Theory-ról, vagy Lawrence Gowan saját szerzeményeiből, még nem teszi teljesebbé a képet... Hogy mit hoz a jövő, azt most még nehéz megmondani. Annyi biztos, hogy kevés együttes élt meg ennyi tagcserét. Ne feledjük, hogy a Styx legénysége mára gyakorlatilag 80 %-ban lecserélődött az 1972-es indulás óta. De a zeneiség, amit Dennis DeYoung, James Young, Tommy Shaw, Chuck és John Panozzo, na meg John Curulewski a hetvenes években megálmodott, a mai napig működik. Könnyen meglehet, hogy a Styx még túlél néhány csapattagot, mielőtt Tommy Shaw, vagy James Young lezártnak tekintené a zenekar történetét - mert a jog a befejezésre ma már csak őket illeti meg. TShaw