Súlymánia: Trouble & Pentagram, 2009.10.07., Diesel

Nem állí­tom, hogy különösképpen készültem volna október hetedik napjára. Általában egy-egy koncert előtt sok időt töltök az éppen aktuális fellépő munkásságának vizsgálatával, de ezt most nem tettem meg. Ennek oka roppant egyszerű, hiszen nem tartozom a doom metal fanatikus körébe, inkább csak elvétve hallgatok albumokat ebből a stí­lusból. Ám mégis úgy éreztem, hogy el kell látogatnom a Népligetbe ezen a kora őszi napon... ...hiszen ha egy olyan patinás és nagy múltú banda érkezik hozzánk, mint a Trouble, akkor őket illik megnézni. Időnként internet rádiókban és különböző rock zenei műsorokban találkoztam a banda dalaival és valahol talán elfekvőben akad is egy-két lemezük itthon, ám igazán mélyen sosem merültem bele a zenekar munkásságába. Azzal persze tisztában voltam, hogy kik ők és mit alkottak eddig, és azt is tudtam, hogy olyan bandáknak példaképei, mint például a Crowbar, a Cathedral, a COC vagy a Down. A Troubleről jut eszembe az a mondás, miszerint minden stí­lusnak megvannak a maga legendái, és kultikus alakulatai, akiket legalább egyszer az életben el kell csí­pni, ha lehetőség adódik rá. Így voltam vele én is, és noha különösebb várakozás és elvárás nélkül indultam útnak, mégis valahol sejtettem, hogy nagy buli lesz. (Igazam lett.) Amikor megérkeztem a helyszí­nre, rögtön az a hí­r fogadott, hogy a norvég Syrach koncertje elmarad, és némileg módosul az est menetrendje. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy krokodilkönnyeket hullattam a hí­r hallatán, hiszen úgyis csak a chicagoi legendák bulijára voltam kí­váncsi, í­gy nem kellett egy számomra érdektelen zenekar koncertjét végigszenvednem. Amikor megérkeztem, szörnyülködtem egy sort, miután a kapunyitás után alig pár ember lézengett a klubban, és rögtön azt gondoltam, hogy na, megint itt egy legendás zenekar, akikre jóformán a kutya sem kí­váncsi. Szerencsére nem lett igaz, hiszen a módosí­tott kezdési időpontra azért szép számmal érkeztek a riff-hegyekre éhes emberek. A koncert életem egyik legelborultabb, legfurcsább intrójával kezdődött, aminek hallatán, ha nem tudtam volna, hogy milyen bulira jöttem, akkor azt hittem volna, hogy valami space/pszichedelikus rock koncerten vagyok. (Bár a pszichedelikus jelző nem áll távol a Trouble egy korszakától). Ám a nyitó Ride In The Sky bitang gyorsan tudatosí­totta bennem, hogy hol is vagyok. Pillanatok alatt azon kaptam magam, hogy teljesen önfeledten rázom nem létező hajkoronámat, és szinte mély kábulatban bólogatok a szí­npad előtt. Mi tagadás, ennél jobb kezdést el sem tudtam volna képzelni. A folytatás sem volt kutya, többek között a koncert elején eltolták a klasszikus Manic Frustration albumról a Come Touch The Sky cí­mű alapvetést. Nos, ettől a perctől kezdve a bandának a zsebében volt a közönség, percek alatt remek hangulatot alakí­tottak ki, ami ki is tartott a koncert végéig. De nemcsak a zene volt az, ami letaglózott, hanem a szí­npadon lévő öt muzsikus megjelenése is. Bruce Franklin úgy nézett ki, mint aki egyenesen Woodstockból érkezett, óriási fazon! Mellette Shane Pasqualla bőgős, leginkább egy török janicsárra emlékeztetett, mí­g a másik gitáros Rick Wartell egy szőke viking harcost juttatott eszembe. Az új énekes Kory Clarke megjelenésében egy igazi nők bálványa, mozgásával Mick Jaggert idézte meg lelki szemeim előtt, hangilag pedig nemes egyszerűséggel egy igazi szőrös rock torok. Neki igazán komoly és nehéz örökség jutott, hiszen Eric Wagnert pótolni óriási feladat, sokaknak beletörne a bicskája, ám Kory igazolta, hogy tökéletes választás volt bevenni a bandába. Noha nem szólt a legjobban a mikrofonja (vagy lehet én álltam olyan helyen, ahol nem volt top a hangzás), ám még í­gy is átjött, hogy mennyire érzi és átéli a dalokat. Átélésben és lelkesedésben Shane is legalább annyira vitte a pálmát, mint a frontember, rajta tényleg érződött, hogy neki megtiszteltetés, hogy a bandában játszhat. Abban a bandában, ahol két fenomenális gitáros penget. Nehéz szavakat találni a játékukra, talán annyit mondanék, hogy ők a doom metal egyik legjobb párosa. (Időnként kissé kásásnak tűnt a sound, a szólók alatt picit halknak éreztem a gitárokat, de ennyi még nekem belefér). Riffjeik, témáik, szólóik mind tökéletesek, különösen az ikergitáros megmozdulásaik töltöttek el ámulattal. No és persze a szólóblokkjuk! Általában ha ilyen rész jön a koncerten, akkor mindig kissé félek, nehogy valami unalmas bűvészkedésbe csapjon át a produkció, szerencsére itt semmi ilyesmi nem történt. Pusztán két remekül képzett, kiváló gitáros játszott nagyfokú átéléssel. Szólni kell még a dalokról is, amiket igyekeztek vegyesen, szinte az összes albumról összeválogatni. Az elsőről például eljátszották a fantasztikus Assasint, amire ismét lett nagy headbangelés és mozgás. Nagy sikere volt még az End Of My Daze cí­mű remekműnek is, itt már a közönség is hallatta hangját a refrén közben. A The Sleepert sem lehetett kihagyni a programból, amit ha jól emlékszem a The Eye cí­mű slágerrel "együtt" játszottak el. Meglepetésként a készülő The Black Riff albumról is játszottak, a Hunters Of Doom pedig azt sejteti, hogy nem lesz rossz ez a korong sem. Persze a R.I.P. és a Trouble Maker sem maradhatott ki a programból, ami cirka egy óra után véget is ért. Noha volt még ráadás is, mégis nagyon rövidnek tűnt a program. Ismét csak azt a csodálatos és egyben szomorú hangulatot éreztem, hogy ez az egy óra úgy elrepült, mint egy pillanat. A Troublenak sikerült egy remek hangulatú, minden igényt kielégí­tő koncertet prezentálnia, ahol megmutatták, hogy milyen is az igazi doom metal. Ha a stí­lusnak nem is lettem rajongója, a Trouble felsorakozott kedvenc zenekaraim táborába. Nem tudok mást mondani: hatalmas koncert volt, a hangzási hibák ellenére is. Remélem, hamar visszatérnek hozzánk. JLT Ismerve a double headliner turné főágyúinak népszerűségét, kissé fura volt látni a beosztást - ráadásul a felvezetés elmaradása okán, a legkésőbbre várt legenda hatalmasat szóló koncertjén voltunk leghamarabb túl. A leginkább underground körökben kultikussá váló Pentagram bulijára í­gy mintegy "ráadásként", a sokak által főprodukciónak elkönyvelt Trouble után került sor. Ám az is biztos, hogy í­gy is mindenkinek leesett az álla a koncert hallatán és láttán - még ha nem is ugyanazon okokból, mint a földbedöngölő pszichedelikus orgia során. A szí­npadon egy megfiatalodott, szinte kizárólag új tagokból álló gárdát láthattak a magyar rajongók, leszámí­tva a frontembert, Bobby Lieblinget. A majdnem 60 éves úriember maga a változatlanság mintaképe: kinézete valószí­nűleg a Summer of Love óta egy jottányit sem változott (leszámí­tva az őszülést), és lefogadom, hogy már akkor is utánozhatatlan nyelvmozgásával - még a legyet is röptében... - csábí­totta el a naiv hippi lányokat. Liebling tökéletesen teljesí­tette a frontember elvárt feladatát: vonzotta a tekinteteket, és minden pillanatban lekötötte a figyelmet, garantáltan egy életre szóló élményt nyújtva. Hogy miért is? Bobby mester ugyanis a trendek szelével szembe hugyozva, és mindenféle macsó sztereotí­piát - no meg önmagát is kifigurázva - úgy viselkedett a szí­npadon, mint egy pofátlan Don Juan, és a szexuális utalások, és aktus-imitálások kimerí­thetetlen tárházát prezentálta a ledöbbent közönség szeme láttára. Bőrgatyában tököt markolászni, orális szexet utánozni és hastáncolni az alapjárat Mr. Liebling számára - hiába minden szóvirág és -fordulat, a performansz leí­rhatatlan. Még szerencse, hogy az átlagéletkor inkább 30 és 40 között volt, különben a kiskorúak még azt hitték volna, hogy maga a Boogeyman jött el közénk a doom metal súly-leple alatt. Érdemes még szót ejteni a mester szemmozgásáról és horrorfilmbe illő szemmeresztgetéseiről és pupillatágí­tásairól. Mí­g például Robert Lowe, a Candlemass régi-új énekeszsenije maga volt a "megtestesült gonosz" gyilkos szemprodukciójával, addig Bobby a komikus hatásra gyúrt rá keményen - nyilvánvalóan tisztában van ősmaradvány jellegével és az előadásmódja különlegessége alkotta kontraszttal. Nem vitás, a maga nemében zseniális. Énekhangja is túlélte az intenzí­v önpusztí­tással eltöltött évtizedeket (legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy többször is nagyon szerencsésnek nevezte magát, hogy egyáltalán még szí­npadon állhat), bár tény, hogy azért koptatott rajta a "sex, drugs & rock'n'roll" ars poeticája. A zenekar többi tagja mindössze 2008 óta erősí­ti a majdnem 40 éves zenekar sorait - kinézetre leginkább egy session garázszenekarra emlékeztettek, technikai virtuozitásuk nem került olyan nagymértékű bemutatásra, mint a Trouble esetében. Jellemző volt Gary Isom "redukált", roppant kicsiny dobcucca, amely még az előző zenekar méreteit sem érte el - hiába, ez a zene nem komplexségéért szerethető. Mark Ammen basszusgitáros sem bontakozhatott ki annyira: a hangszeres szekció sztárja egyértelműen Russ Strahan, a "titkos fegyver", ahogy Liebling nevezte. Ízes szólói és keserédes, húzós riffjei jól illeszkedtek a Pentagram néhol erősen blues-orientált zenéjéhez, amely inkább "elszállósabb", mint a Trouble zúzdája (bár azért őket se kell félteni). Úgy éreztem, néhol kissé leült a buli, talán be lehetett volna válogatni még egy-két pörgősebb, izgalmasabb számot, de régi slágereik "leporolása" í­gy is kellő izgalmat biztosí­tott még a Franklinék úthengere után is. A Review Your Choices "Black Sabbath hommage-a", vagy az igazi málházós vadonatúj doom himnusz, a The South of the Swamp, a Petrified zúzdája, vagy az All Your Sins mázsás középtempója mind vigyort csalhattak a doom metal rajongók arcára - és nem csak azért, mert Liebling produkciója egy stand-up comedy közönségét is kielégí­tette volna. A Pentagram (azért érdekes volt egy ilyen névvel rendelkező zenekar énekesétől minden második szám után a "God bless you" szófordulatot hallani) is körülbelül egy óra játékidőt kapott, talán egy számmal többet játszottak, mint Koryék. A minimális ráadásban még elnyomták a prostituáltakról szóló 20 Buck Spin és az elmaradhatatlan Sign of the Wolf c. számaikat, amelyeket a pár fős, első sorban helyet foglaló szűk fan club hatalmas ovációja fogadott. Vitathatatlan, hogy mindkét együttes felejthetetlen pillanatokat okozott azon maroknyi ember számára, akik továbbra is - jogosan - az ősdoom zenékben keresik a boldogulásukat. Tekintve, hogy az ilyen több évtizedes életkorú öregek közül talán csak a Candlemass tesz le pár évenként mesterműveket az asztalra (a gótikus irányvonalat nem számí­tva), külön öröm látni a Trouble és a Pentagram aktivizálódását, és hogy jövőre mindketten új nagylemezzel jönnek ki, frissebben és fiatalosabban, mint valaha... Tomka Képek: Karancz Orsolya Köszönet a lehetőségért a Concertonak!