Kedvenc Lemezeim - Avantasia: The Metal Opera I.

2001-ben, valamelyik Metal Hammer válogatáson csendült fel az a dal, amely első jelét adta, hogy a hét kulcs őrzője megtalálta az utódját, aki megfelelő rátermettséggel, és elegendő talentummal folytathatta elődje emlékezetes munkáját. A Reach out for the Light egyetlen dalban fogalmazta újra a Keeper albumok epikus igénnyel kibontakoztatott melódia megragadását, Moldova szavaival egy meggyújtott mamutfenyő lángjaival í­rva az égre, miszerint a Helloween öröksége méltó kezekbe került... Tobias Sammet az akkor már az eurospeed kimondott reménységének számí­tó Edguy frontembereként jóllehet nem számí­tott újoncnak a metal zene világában, ám ilyen grandiózus vállalkozásba még a jóval tapasztaltabb, öregebb rókák sem nagyon fogtak volna: egy olyan metal opera megí­rásába, ahol többé -kevésbé minden, az amerikai és az európai power metalban ismert énekes szerepet kapott, a tehetség özönhöz méltó instrumentális válogatott logisztikai támogatásával. Nem tudom, hogy Tobi mit használt a nagyra törő project humán menedzseri munkája során, de a végeredmény magáért beszélt, főleg annak a fényében, hogy sikerült a metaltól addig csak a GammaRay kedvéért egyetlen dalban visszatért Michael Kiskét is a darabba csábí­tani, ráadásul a Helloween zenei dimenzióit markánsan körvonalazó, veretes, metal szí­ntér határai között. Kiske neve egyet jelentett a legjobb marketing fogással, holott a német csodapacsirta mellett olyan talentumok is feltűntek, mint az amerikai underground heavy metal élet koronázatlan királya, Rob Rock, a hasonló, "operai" dimenziókban gondolkodó David DeFeis (Virgin Steele), a brazil fenomén, Andre Matos (Angra, Shaman, Viper), az At Vance-szel hirtelen az elitbe ugró Oliver Hartman, valamint az elnyűhetetlen, és innen hiányozhatatlan Kai Hansen. A hangszeres szekció talán nem durrant ekkorát, már ami a neveket illeti, de az akkor a Stratovarius-szal csúcsra érő Timo Tolkki, Henjo Richter a GammaRay-ből, vagy Markus Grosskopf megfelelő szavatossággal hirdették az áru romlatlan minőségét. Természetesen mit sem érnének ezek a remek zenészek a megfelelő dalok nélkül: Sammet azonban német precí­zséggel tömörí­tett össze a szimfonikus alapú europower minden erényét, kihasználva a stí­lusban rejlő monumentalizáló lehetőségeket, a "barokkos" témahalmozás módjainak giccstől mentes gazdagságát, a többszereplős történetből fakadó alternatí­v hangulati és vokális sanszokat. Egy pillanatra visszatérve a szemet felnyitó kezdőszámra: Tobias hangja ekkor még remekül idomult a hallhatóan példakép Kiskéjéhez, mind hangterjedelemben, mind a speciális, érzéki vibratoban tökéletes versenytársa tudott lenni a vokális etalonnak: sajnos az utóbbi Edguy lemezek stí­lusfordulása egyik okának Sammet hangjának kopását tartom, mely nem engedi a stí­lus lényegét jelentő megfelelő hangterjedelmet és érzelmi töltetet kí­vánó nagy í­vű témakifejtést. (Hasonlí­tsuk csak össze a Theater Of Salvation és a legutóbbi album énekesi felfogását.) A lemez koncepciózus jellege ellenére számonként külön-külön is élvezhető, hiszen a legtöbb szerzemény önmagában is egy-egy mini-operaként okozott többhullámos orgazmust a zenei ejakulációban vonagló í­nyenceknek. Tobias, aki ekkor még nem tartotta cikinek a power metalt, erre a hálás alapra helyezve rakosgatta a több stí­lusból, műfajból eredő épí­tőtéglákat, hogy aztán összeállhasson a "heavy metal" katedrális a maga monumentális megingathatatlanságával: hallgassuk csak újra a Serpents In Paradise váltásos, kórusos megoldásait, a Breaking Away Sonata Arctica-s csemballós speedelését, a Farewell folkos, epikus lí­ráját, egyből hallhatjuk, hogy itt bizony mestermű született, melyről - akárcsak a Kölni Dómról - csak szuperlatí­vuszokban lehet nyilatkozni. A nagyobb lélegzetű szerzemények közötti átkötő hangulati elemek a történet kibontásának eszközei, ám az album lényegét természetesen az olyan, óriási volumenű, többrétegű darabok adják, mint a lemezt méltóképpen záró, és egyetlen, grandiózus összegzésben kitörő The Tower, a maga orbitális énektémáival, dallamvarázslatot képező háttérvokáljaival, bámulatos érzelmi dimenziókban felnagyí­tva az album egyébként is letaglózó méreteit. 2005-ben a rajongók egyöntetű nyálcsorgatással várták a Helloween Keeper duójának folytatását ( hogy aztán köpködés legyen a vége), pedig addigra Sammet az eredeti alkotások szí­nvonalát is túlszárnyalva már rég megalkotta a születése pillanatában klasszikussá váló harmadik részt. S hogy mennyi tehetség patron volt még a fiatal énekes-zeneszerző tarsolyában? - arról bizony az opera második része tanúskodott, de erről talán majd legközelebb, addig is tegyétek fel újra a lemezt, és merüljetek el az Avantasia csodálatos világában. (Az opera sztoriját megtalálhatod magyar nyelven ITT.)