Kedvenc Lemezeim - Mex: Őrülj+!

Emlékszem, valamikor a kilencvenes évek elején a szépreményű Jeszenszky Zsolt vezette hard rockkal foglalkozó műsorban tűnt fel a MEX együttes két tagja, Závodi Gábor és Madarász Gábor: mivel akkoriban nem nagyon érdeklődtem a magyar rockélet történései iránt, nem is nagyon figyeltem a beszélgetésre addig, mí­g meg nem ütötte a fülemet a metal machine music kifejezés... No, csak nem a Die Krupps-ról beszélgetnek, gondoltam- a német, indusztriális környezetből kinövő csapat - kinek Metallica feldolgozásalbuma arról lett hí­res, hogy Hetfield mérgében darabokra törte a falon - akkoriban kezdte zenéjére ezt a cí­mkét aggatni: a vastag, groove-os, modern ütemekre helyezett sarkos, német metal a pár évvel később mainstreammé váló White Zombi féle vonulatnak szolgált egyfajta előfutáraként. A két, elsőre is lököttnek látszó zenész azonban holt komolyan bizonygatta, hogy nem is hallottak az adott bandáról - ezt aztán a videoklipjüket látva el is hittem - és itt bizony egyfajta szellemi jogsértés ténye áll fenn, amennyiben a németek maguknak tulajdoní­tják a kitalált stí­lus alapköveinek lerakását. Mindezt persze harsány röhögések közepette, poénokkal tűzdelve hangzott el, a dalszövegek amolyan prózai formában vetí­tették előre a MEX prózai erényeit. A felhangzó, í­zelí­tőül szolgáló daltól aztán úgy vágtam magam haptákba, ahogy egy katonai hallgatóhoz illik, majd úgy kezdtem el rángani a zene ütemére, ahogy NEM illik: a vastag, elektronikus csengésű, dobgéppel feljátszott, tört riffelésű fundamentumra telepedő, szinte rappelős ( ekkor még nem hallottam a Run DMC és az Aerosmith hibrid Walk This Way-ét) témából olyan refrén bontakozott ki, amely az arénák rockbugyraiból tévedhetett az "iparvidékre", a szöveg pedig olyan agyament szójátékos facsarással fogalmazta újjá a csontig lerágott rock n roll témát, hogy azonnal kényszeres keresési láz tört ki rajtam a zenészek kilétét illetően. A búvárkodásnak meg is lett az eredménye - ekkor még net nem létezett a magyar családokban -, Závodi Gábor neve egyrészt a Viki és a Flört ( elvetélt glam próbálkozás) kapcsán, másrészt Demjén szólókarrierének egyes pontjain tűnt fel, hogy aztán a Griffből kiszállt, Vertig Józseffel közös banda létrehozásával összefüggésben bukkanjon elő. Madarász Gábor az Azok a fiúk, illetve a felemás arcú Pierrot holdudvarában töltötte a tanulóéveket, miután egy zenekari próbán találkozott Závodi Gabival, ki a MEX zenekar első lemezének bukása után- melybe Vertig József sajnálatos halála is belejátszott - próbálta fenntartani az együttest: az, hogy a dallamos hard rockból aztán a már metal machine music született meg, már mindenképpen a két úriember érdeme. Valami olyat szeretnénk, ami egyaránt üt a rockszí­npadon és a discokban is - mondták az interjúban, ám a MEX zenéje jóllehet abszolút mértékben megfelelt a stí­luseredet standardjeinek, sajnos nem tudta gyakorlati eredményekké változtatni az elméletben oly remekül működő mixtúrát. Pedig itt aztán minden adott volt, ami a sikerhez kellett: a popszcéna számára sem idegen, táncolható ritmusok, röhögést kiváltó, szójátékokon alapuló, ám könnyen megjegyezhető szövegek, fantasztikus, a popban gyökeredző énekdallamok, feszes, modern gitárriffelés, egyszóval duplakonform módon megvalósuló szimbiózis, a tömegek igényinek megfelelő könnyen emészthető formában. Az olyan irodalmi mélységekkel megfogalmazott sorok, mint pl. a Majd én megmutatom Forró Rágógumi c. kultfilmet idéző képe (Ez az a lány, ki egy mozi után elküldött a fenébe,/ mert ropi helyett, véletlenül más akadt a kezébe) nem hiszem, hogy valakiben is kétséget hagy afelől, miszerint itt valami különleges született. No persze, hördülhetnek fel a bölcsész olvasók, de mea culpa, valahogy azóta is hiányolom a magyar rockéletből azt a fajta kikacsintó iróniát, ami egy betépett, perverz kentaurba oltott HOBO-t juttat az ember eszébe s amit a MEX olyan jópofa lazasággal tudott elővezetni Sajnálatos módon a fiúk bizonyos tekintetben megelőzték a korukat , a közönség nem tudott mit kezdeni a beskatulyázhatatlan szerzeményekkel, a lemez tehát oly sok jobb sorsa érdemes társához hasonlóan süllyedt a felejtés hullámsí­rjába. Szerencsére Madiék nem keseredtek el, Schvéger Zoltándobossal és Kovács Barnabás Géza basszgitárossal, egy kissé súlyosabb, rappelősebb irányba fordulva kezdték meg pár albumig tartó sikertörténetüket, a magyar metal szí­ntér különleges és egyedi stí­lusának képviselőiként.