Visszavágó! - A második nap: Bang Your Head Festival, 2009.06.26-27. Balingen, Németország

Kipihenve az előző nap fáradalmait és túltéve magunkat azon, hogy a Pop királya az égi szí­npadra távozott, megújult erővel készültünk a másnap megmérettetéseire. Remek program volt előirányozva, ezért aztán enyhén szólva is bosszúsan vettük tudomásul, hogy az időjárás nem a legszebb arcát mutatta... ..., sőt! Gyakorlatilag szállásunk ablakából épp hogy az udvarig láttunk el, úgy ömlött az égi áldás. Pedig - annak ellenére, hogy még Jacko bukaresti koncertfilmjét is megnéztük éjszaka - időben keltünk. Pikk-pakk összekaptuk magunkat, hogy legalább a Lääz Rockit koncertjére odaérjünk, ám esélyünk sem maradt, még az elindulásra sem. Szakadó esőben koncertet élvezni még csak-csak, de fotózni már kevésbé lehet, í­gy várakozó álláspontra helyezkedtünk és azt kí­vántuk, bárcsak olyan idő lenne, mint pénteken! Nagy nehezen, valamivel 2 óra után derült ki az ég. Az nem kifejezés, hogy milyen mérgesen, egyben szomorúan pattantunk az autóba. Indulás! Út közben megcsodáltuk (persze csak a távolból) a Fekete-erdő egyik legszebb kastélyát, a Burg Hohenzollernt, igazán pazar látványt nyújtott! Még reménykedtünk (ha már a Powerwolfot és a Drivert - pedig szí­vesen megnéztem volna Rob Rock és Roy Z. mesterek produkcióját - is biztosan lekéstük), hogy talán a Warrior bulijából elcsí­phetünk valamit, de mire az arénába értünk, már javában folyt az átszerelés. Ami, í­gy utólag még idegesí­tőbb, hogy Balingenben már jóval korábban elállt az eső, de ezt csak azok tudták, akik ott voltak! Mit számí­t pár kilométer? Egye penész, nincs mit tenni, a Tesla helyett belépő Pink Cream 69 előadására koncentráltunk és nem is csalódtunk. Sok jót hallottam már a csapatról, az információk most teljes egészében beigazolódtak. Nagyszerű teljesí­tményt nyújtott a banda, hibátlan nóták, igazán elementáris erővel prezentálva, tökéletes hangszeres és énektudás, jó hangosí­tás, mi kell ennél több? Úgy sütöttek a dalok, hogy még a jókedvünk is megjött, feledve a vélhetően remek bulik elszalasztását. 2008-ban, a Hardcore Superstar legénysége az utolsó pillanatban maradt ki a Bang Your Head programjából, í­gy örömmel vettük a pótlást. A fiúk ki is tettek magukért, igen magasra helyezve a mércét. Óriásit röffentek a gitárok, Jocke Berg, a banda frontembere egy tisztességes maratonit futott le az 50 perces műsor alatt, eközben az éneklésről és a közönségről sem feledkezett meg. Kőkemény glam! - ez a "jelző" ötlött agyamba az első pillanatban. Amit feltétlenül kiemelendőnek érzek, az Vic Zino gitárjátéka és szí­npadi viselkedése. A fickó vérbeli bárdista, hangszerét nagyszerűen kezelte és jutott ereje arra is, hogy a rajongók kedvére tegyen. A svéd fickók ismét megerősí­tették bennem az érzést, hogy Skandináviában valami nagyon-nagyon működik, legalábbis, ami a rock muzsikát illeti! Óriási nyüzsgés övezte az Exodus bemutatkozását. Még a fotós árkot is ellepték a biztonsági emberek, fogalmunk sem volt, hogy miért! Aztán, amikor beindult a banda, hamar rájöttünk. Még "tartalommal" bí­ró söröspoharak is röpködtek, a korlát épp hogy kibí­rta a nyomást, Rob Dukes csak leí­rt egy kört ujjaival és máris hurrikánként forgolódott a tömeg, a szervezők tudhattak valamit, készültek a csetepatéra! Bődületes vehemenciával zúzott a legendás friscoi thrash banda, leginkább azok örömére, akik elfogultak a stí­lus irányába. Az elején még nekem is tetszett a dolog, ahogy lejött a szí­npadról az átütő energia, ám később már elfáradtam a döngölésbe, Mészi még egy kicsivel tovább kitartott, de viszonylag hamar visszavonultunk. "Csendes pihenőnk" alkalmával volt lehetőségünk megtapasztalni, hogy nem csak mi pilledtünk el, a sajtó képviselőinek fenntartott helyen bizony mások is pihegtek, nem csak mi! :o) Egy igazi őskövület, a 35 éves Y&T trió következett, melyet nagy nosztalgiával vártunk. Gyermekkori emlékeinkben felsejlettek a Mean Streak és az In Rock We Trust albumok motí­vumai, melyet kezdő hard rock rajongóként í­zlelgettünk. Dave Meniketti és társai azonban úgy csaptak a húrok közé, mintha az idő vasfoga mit sem jelentene. Talán csak a dobos fronton éreztem némi bizonytalanságot, ám a főnök nagyszerűen állta a sarat. Szép sorjában jöttek a slágerek, az "öregfiúk" mindent beleadtak, Phil Kennemore basszusgitárosnak (milyen ritka alkalom) még az egyik húrját is sikerült elszakí­tania. A rövid és mosolyba hajló közjáték (azaz a húrcsere) egy pillanatnyi szünetet sem engedélyezett, a többiek ugyanolyan elánnal hozták a nagyszerű dallamokat. A végére egy óriási blues alapú szólóval kiteljesedett őrület is belefért. Egy eltévelyedett paradoxonnal élve; "öreg ember nem vén kecske" - jutott eszembe. Ezek az urak bizony nagyon tisztességes produkcióval varázsolták el a balingeni közönséget! Minden tisztelet az Övék! Számunkra elérkezett az est fénypontja! A W.A.S.P. került sorra, ám valami megzavarta a fellépést, mielőtt az egyáltalán elkezdődhetett volna. Averzióim voltak, mert külön felhí­vták a figyelmünket, hogy csak az első 3 dal erejéig fotózhatunk, mintha ez nem í­gy lett volna előzőleg is! Jaj, csak nehogy bekavarjon Blackie! - gondoltam. Aztán a beállás sem úgy sikeredett, ahogy az a többi bandánál. A szakértő kolléga szinte centiméterről centiméterre átrágta magát a kábeleken, a mikrofonokon (ez utóbbi, főleg a főnöké állandóan begerjedt, megsüketí­tve a roadot), ezért aztán jó pár perccel csúszott az amúgy rendkí­vül feszes és fegyelmezetten szervezett program. Egyszóval, szorongással töltött el az előzmény, mivel a hazai buli számomra siralmasra sikeredett és rossz emlékek ébredtek bennem, de szerettem volna végre igazi valójában látni a '80-as évek legendás heavy metal gárdáját. A lehető legkellemesebb csalódás ért! A W.A.S.P. letámadta a tömeget, sütött, meg is égtünk rendesen (már ami a kétkedőket illeti, beleértve magamat is)! Frenetikus bulit nyomtak, fergeteges iram, tökéletes fények és hangok, diszponált zenészek jellemezték a produkciót. Egyszer elejtettem egy olyan mondatot, miszerint Blackie és csapata a fesztiválokra termett. Igazat kell, hogy adjak magamnak. Ez a gárda csak olyan közegben tud kiteljesedni, ahol a legszí­nvonalasabb hátteret kapják, mind a szí­npad méretét, mind a fénytechnika, illetve a hangosí­tás minőségét tekintve. Óriási volt a show! Látványban és a legnagyszerűbb slágerekben sem volt hiány, amikor pedig felcsendült az I Wanna Be Somebody, egyszerűen megőrült a tömeg. Együtt énekeltük mindannyian a refrént, felejthetetlen élmény volt! A Blind Guardian munkássága ismeretlen volt számunkra, í­gy a meglepetés erejére bí­ztuk magunkat. Mivel ők kapták a záró este főidejét, méltán számí­tottunk szuper előadásra. Már az első pillanatban kiderült, hogy látványban nem lesz hiány, sőt az is, hogy a banda igen nagy közkedvnek örvend hazai körökben. A zene azonban csalódást okozott. Persze, nyilván ez í­zlés kérdése, de a nagy í­vű balladák, még úgy sem tudtam elvarázsolni, hogy tökéletesen szólaltak meg. Ezért a kijelentésemért biztosan kapok majd hideget és meleget egyaránt, de gyakorlatilag unalomba fulladt a koncert. Hansi énektudása nem bí­rt elkápráztatni, tucatjával hemzsegnek Németországban a százszorta tehetségesebb pacsirták. S bármennyire is szí­vem csücskének érzem a mondanivalót, az előadás nem ütötte meg azt a mércét, amellyel rajongóvá avanzsálhatott volna a csapat. Nem tudok mást mondani, csak hogy sajnálom! Ez van (volt)! Utóirat: A végeredményt tekintve, a második napon a tengerentúli válogatott vitte el a pálmát. Merem kijelenteni mindezt úgy, hogy a Pink Cream 69 óriásit ütött (rúgott), ám gyakorlatilag egyedüliként tartotta a hazai frontot s néhány igazi ellenfélt nem is volt alkalmunk látni. Az amerikaiak szombaton mindent és mindenkit elsöpörtek, erőfölényük vitathatatlanul a dobogó legfelső fokára állí­totta őket. Kí­váncsian várom a 2010-es programot, tudván, hogy jövőre 15. alkalommal kerül megrendezésre a Bang Your Head fesztivál, remélem, szörnyű nagy rock 'n roll bombázást terveznek. Majd meglátjuk...! pearl69 Fotók: Mészi & pearl69