Egy renitens koncertlátogató élményei: Styx, 38 Special, Reo Speedwagon - Simpsonwille, Heritage Park

írta Redneck IMI | 2009.07.11.

Tizenhárom éves voltam, amikor a szomszéd nagyfiúk először vittek koncertre a legendás Ifi parkba. Azóta rendületlenül járom a világot és koncerttermeit, de még í­gy is jó pár banda van a hiánylistámon. Na, erről a hiánylistáról törölhettem ki most kettőt is egyszerre; a Styx-hez ugyan volt már szerencsém egy párszor, de a két előzenekarhoz még sosem, annak ellenére, hogy a 38 Special a szí­vem csücske több szempontból is... Sajnos a világválság nálam is beköszöntött, í­gy eredetileg nem vettem tervbe ezt a bulit, de amikor egyszer netes szörfözés közben találtam jegyet a második sorba a szí­npad közepe felé, annak már nem tudtam ellenállni. Egy kalóriabomba ebéd elfogyasztása után, rekkenő hőségben indultam el a célpont irányába az Appalache-hegység csúcsain keresztül. Amint megérkeztem South Carolina városába, kötelező jelleggel meglátogattam egy hí­rhedt Dixie boltot, ahol mindent meg lehet találni, ami a "Déllel" kapcsolatos. Nem kis büszkeséggel töltött el, amikor az eladó megismert. Egy kis vásárlást és alig fél óra vezetést követően megérkeztem a helyszí­nre, ami Baltimore után igazi paradicsom volt számomra. Már a parkolásnál is pazarok voltak a körülmények, de odabent nem győztem azon ámuldozni, hogy a kiszolgáló létesí­tmények egytől-egyig az egeket súrolták szí­nvonalukkal. Nekem legjobban az a golfpályára hajazó pázsit tetszett, ami mint egy óriási, jó minőségű "biliárdasztal" fogadta az embereket, akiknek még az utat is felfestették, hogy nehogy eltévedjenek. A pólós stand is briliáns választékkal fogadott, de tekintettel arra, hogy kivételesen időben érkeztem, a vásárlás helyett inkább a szí­npad felé vettem az irányt. A helyemre érve örömmel nyugtáztam, hogy az enyémnél már csak a zenészeknek van jobb helyük, úgyhogy nem kis izgalommal kezdtem el várni a 38 Specialt. 38 SPECIAL Mint mindig ezen a földtekén, halál pontosan a meghirdetett időben sétált ki a zenekar a szép számú publikum elé, hogy a Rockin' Into The Night taktusaira kezdetét vegye a show. Többszörösen meleg fogadtatás várta őket, mind a közönség, mind a fojtogató hőség részéről, de hála az égnek sem a rajongókat, sem a bandát nem érdekelte az errefelé megszokott tikkasztó meleg. Tökéletes volt számomra a kezdés ezzel a régi középtempós slágerrel, de azt már nem í­rnám, hogy a hangzás is perfekt volt í­gy elsőre, bár még bőven belefért az élvezhetőség keretei közé. Hatalmas élmény volt rögtön ez első szám után lepacsizni a banda "showmanjével" Donnie Vanzanttel, aki testvérével együtt "southern legendának" számí­t errefelé. Az énekes, aki fazonilag is egy ász volt, különlegesen jó teljesí­tménnyel rukkolt elő mind vokálisan, mind a frontemberi teendőit illetően, ami előtt csak süvegelni lehet. Külön emlí­tést érdemel a banda másik énekese, egyben gitárosa is, Don Barnes, aki teljesen más tónusú hangjával - ami nekem szintén nagyon bejött - szí­nesí­tette a programot. Hála az égnek az együttes törekedett arra, hogy szűk ideje ellenére minél több nótát nyomjon el, í­gy szerencsére kaptunk a koncert közepén egy Medley-t a 80-as évek sikereiből, bár még í­gy is temérdek sláger maradt ki. A 70-es, 80-as években hihetetlen népszerűségnek örvendő, többszörös platinalemezes banda a hőskorban igazi slágergyárosnak számí­tott a dallamos zene világában, bár a későbbiekben karcosabbra, blues-osabbra vették a figurát. Szerencsére azonban nem sokat kaptunk az utóbbiból ezen az estén, de nem is nagyon bántam, hiszen nem ezzel a stí­lussal ismertem meg Őket. Helyette kicsit feszesebb köntösbe öltöztetett hatalmas dallamokat kaptunk, amit nem csak én, hanem az addigra majd teltházra duzzadt nézősereg is nagy lelkesedéssel fogadott. Gyermekien őszinte örömmel vártam, majd fogadtam két kedvencemet a koncert végén, a Caught Up In You nótát és az 1981-ből származó első sikerüket, a Hold On Loosely-t, amit a mai napig orrvérzésig nyomnak a rock rádiók. Gondolom, sok olvasó még csak egy kéjes álom volt 1981-ben, amikor én már ilyen zenéket hallgattam, úgyhogy hatalmas élmény volt ilyen hosszú várakozási idő után végre élőben látni Őket. Egyébként nagyon szí­vesen ajánlom a fiatalságnak az öregeket, ha éppen elegük van a modern svéd dallamos zenekarokból. Igaz itt nincsenek őrült billentyűfutamok és a csillagok sincsenek leénekelve az égről, van viszont az agyból abszolút kitörölhetetlen dallamos rockzene néha egy kis "southern" vitriolba forgatva. A koncert végén azonnal megfogadtam, hogy még egyszer meg kell néznem őket valahol, de már egy teljes programmal, mert az a két dolog, amit alapból nem szeretek - jelesül a véget nem érő fesztiválokat együttesenként szűk koncertidővel és a nappali világosságban zajló bulikat - rányomta egy kicsit a bélyegét a koncertre. REO SPEEDWAGON A végre már sötétedni kezdő estébe megérkezett a másik legenda is, a Reo. Az 1971-ben szerződést kapó együttes szintén hatalmas dicsőségpalettával rendelkezik, többszörös platina- és aranylemezesek, csak az egyik lemezükből, a HI Infidelity-ből több mint 10 millió példány kelt az U.S.A.-ban. Azt gondolom, ezek után meg lehet érteni, hogy miért küzdenek a zenészek a letöltések ellen. Az előzőnél sokkal látványosabb szí­npadképpel és sokkal jobb hangzással - lehet, hogy valaki rátámaszkodott a potikra, mert a hangzás annyival bikább volt, hogy teljesen lehidaltam tőle - kezdett neki a banda a bulinak. A korához képest feltűnően kiváló kondiban lévő dobos kezdte a bulit egy leheletnyi szólóval, amiből rövid úton ki is bontakozott az előbb emlí­tett lemezről az egyik legnagyobb sláger, a Don't Let Him Go. Ez a végtelenül szimpatikus veterán banda azonban nem sokat tökölt, már rögtön a második számnál egy giga melodikus, melankolikus slágerrel, a Take It on The Run nótával támadt. Hála a rádióknak, elég sűrűn hallom ezt a gyöngyszemet, de az élőzene pótolhatatlan varázsa miatt keményebben és sokkal, de sokkal tetszetősebben szólalt meg, mint a lemezverzió. Két könnyen emészthető darab után megint egy klasszikus, számomra csúcsnak tartott nóta, a Can't Fight This feeling következett a 80-as évekből. Kevin hihetetlenül magas szinten énekelte végig az egész bulit, de itt szemmel láthatóan és füllel hallhatóan különösen beleadott mindent, hogy újból egy hatalmas házibulin érezzük magunkat, mert ez a dal bizony meghatározó része volt fiatalkorunk házibulizós világának. A fene egye meg, az már az öregség jele, ha í­gy nosztalgiázik az ember...Na, de vissza a bulihoz!!! A fátyolosodó emlékekből a rockosan tempósabb Back On The Road Again segí­tett eltávolodni. Magukhoz mérten itt már szabályosan zúztak az öregek, ami igen jót tett az amúgy is frenetikus hangulatnak. Be kell, valljam, a buli előtt kicsit tartottam attól, hogy egy nyál fergeteget fogunk a búránkba kapni, de hála a zenekarnak minden egyes darabon szigorí­tottak egy kicsit, mert a régi számok műfajilag néha közelebb voltak a pophoz, mint a rockhoz. De nem ezen az estén, mert az öregek itt istenien tolták a jófajta amcsi rockot!!! Dave például olyat tekert a Gibsonon, hogy öröm volt nézni, de a dobos - aki egyébként az esz fénypontja volt - is kitett magáért. Döbbenetes volt nézni, amilyen energikusan, pontosan és láthatóan nagy élvezettel ütötte, vágta a dobokat; e nóta végén például olyan kétlábdobos őrületet vágott ki, hogy arra még én is felhúztam a szemöldököm. Persze a balladák szárnyán a csúcsra felrepült, sikeres csapat nem hagyhatta ki a két, számomra igazán várt alapművet, a Time For Me To Fly és a Keep On Loving You nótákat. Az erre az estére gyerekeket és kötényt maguk mögött hagyó háziasszonyok is olyan sikí­tásban törtek ki e dalokra, mint egy valamire való tinilány egy jobb Beatles koncerten anno. Hihetetlen és egyben jó érzés volt nézni, ahogy a zenében rejlő hatalom fakanál helyett léggitárt ad az ötven év feletti konszolidált hölgyek kezébe. De volt itt még az apja nyakában a koncert alatt végig csápoló 8 évkörüli kislány is, aki mellesleg a legtöbb gitárpengetőt gyűjtötte be az est folyamán. A program a kellemesen dúdolható és akár táncolható eszméletlen jó hangulatú Roll With The Changes dallal zárult, ahol az eddig szürkeségbe burkolózó Neal - aki egyébként az egyetlen tag volt az eredeti felállásból - végre megmutatta, hogy mit is tud a billentyűkön. Ezután a zenekar nagy sietve eltűnt a szí­npad jobb oldalán, hogy aztán szinte azonnal vissza is térjen a ráadásra a szí­npad bal oldalán, ami a helyszí­nen szép számmal jelen lévő és a világban szolgálatot teljesí­tő katonáknak lett ajánlva.. A Ridin' The Storm Out méltó befejezése volt a bulinak a maga lendületes és nagy í­vű témáival, a siker pedig mindig leí­rhatatlan egy ilyen dallal errefelé. A 38 Special volt az, amit jobban vártam, de le kell, hogy í­rjam, a Reo nagyon, de nagyon meggyőző volt ezen az estén, hiszen hiba nélküli és igen tetszetős bulit nyomtak, ráadásul, mint ahogy mindig, a déli közönség megint fantasztikus volt! Nekem már ekkor megérte eljönni erre a koncertre, de még hátra volt egy másik legenda, a Styx. STYX Lassan három éve, hogy utoljára láttam a fiúkat egy elég langyos bulin Floridában, úgyhogy reménykedtem, hogy most a jobbik arcukat fogják mutatni nekem, mert akkor finoman szólva sem dobtam hátast tőlük. Ha az előző zenekaroknál megemlí­tettem, akkor bizony itt sem hagyhatom ki, hogy egy többszörös platinalemezes bandáról í­rom a következő sorokat. Népszerűségük töretlen az Egyesült Államokban annak ellenére, hogy hosszú szünetek és jelentős tagcserék zajlottak le az együttes múltjában. A teljes sötétség beállta után egy szinti intró következett, amiből a Miss America kerekedett ki egy dögös riff kí­séretében. Amit szerencsémre azonnal levettem, hogy itt most nem lesz álmos, unott floridai hangulat, mert szinte szétrobbant a szí­npad a kezdeti jókedvtől, ráadásul a zenekar mögé nagy í­vben elhelyezett kivetí­tő is igen látványosan emelte a nyitány hangulatát. A megszólalás már az első nótánál tökéletes volt és hála az égnek, í­gy is maradt. Ezután rögtön jött a Too much time on my hands, az egyik nagy kedvencem Tommy-tól, ami csak tovább fokozta az alapból is jó kedvemet. Ezt a briliáns nyitányt meg is tudom osztani az olvasókkal egy videó formájában, ami egyébként később a vesztemet is okozta. A teátrális kezdetű The Grand Illusion opusszal folytatódott a show, amit egy harmadik frontember (mert bizony nyugodt szí­vvel leí­rhatom, hogy Lawrence az), a billentyűs remek és számomra különleges hangjának és Tommy frenetikusan jó gityószólójának támogatásában hallhattunk. Pazar volt! Ebben a három számban és a későbbiekben is mindent meg lehetett találni, amire a rockzenét szerető rajongók azt mondják, Styx-es. Azt ugye nem kell ecsetelnem, hogy mindegyik zenész bajnok volt a hangszerén és egyetlen hamisnak tűnő akkord sem hagyta el a hangfalakat. Viszont egy kicsit azért kitérnék arra a luxusra, ami ezt a zenekart hosszú évek óta jellemzi. Igen luxust í­rtam, mert ami ebben a bandában az énektudást jellemzi, azt csak a luxus szóval tudom és lehet kifejezni. Rengeteg banda összetenné a két kezét, ha lenne egy olyan énekesük, mint amiből itt HÁROM is található. Mi ez, ha nem luxus, kérem? Na, és amikor ez a három torok nekiállt vokálozni, akkor újra felsejlett bennem az a cseppnyi, múltidéző érzés, amit utoljára a Wembley-ben éreztem egy bizonyos Queen zenekar koncertjén; tökéletes formában, hibátlan hangzással, magas szí­nvonalon teljesí­tettek az énekesek. Persze az együttes többi tagjára sem lehetett egy rossz szavam se, mert az ütős és a basszeros is kiváló teljesí­tménnyel ajándékozta meg a közönséget, de ezen az estén nálam akkor is ez a három “tenor" vitt mindent. A szí­npadon azonban nem csak éneklés, hanem igazi örömzenélés is folyt, amit néha musical, néha meg jazz elemekkel tűzdeltek. Őszintén bevallom, hogy ezek azok a részek, amiért sosem lesz “istencsászár"kategória nálam a Styx. Viszont, amikor a dallamokhoz, a szokásos állat riffekhez és a szárnyaló vokálokhoz nyúlnak, akkor elnézem ezeket a “kilengéseket", bár azzal is tisztában vagyok, hogy ezekkel a kilengésekkel iszonyatosan sok rajongót szereztek és fognak is szerezni még maguknak! A vége felé még egy igen szépen előadott Suite Madame Blue is előkerült gyönyörű fényekbe burkolózva, hogy aztán egy átkötés nélküli Fooling Yourself kerekedjen ki belőle. Nemcsak engem, hanem mindenkit elvarázsoltak a zenészek, mert a hangulat valami hihetetlen emelkedett volt a nézőtéren. Ezek után türelmetlenül vártam a kedvenc nótám és amikor végre felhangzott a kezdő taktus a Come Sail Away-ből, azonnal a kamerámhoz nyúltam, hogy az olvasóknak is megörökí­tsem a nótát ettől a csúcsformában játszó bandától. Majdnem ugyanabban a pillanatban egy erőteljes markos fogást éreztem a vállamon és ott, abban a percben vége lett számomra ennek a csodás estének. Tudom, furcsa befejezése ez egy koncertbeszámolónak, de í­gy történt, röviden, kurtán és csúnyán vége lett a bulimnak. Azonban ez a történet már nem a zenéhez és a beszámolóhoz kapcsolható, mert ez az idiótaságom története, amit, ha érdekli a kedves olvasót, az utószóban el lehet olvasni. Összegzésképpen elmondhatom, hogy ezen az estén igencsak ki lett szolgálva a dallamos rockzenéhez szokott fülem. Mindhárom zenekar magas szí­nvonalon elégí­tette ki zenei igényeimet, ráadásul azt a kis megingást feledve, ami a 38 Specialt érintette, a hangzás is briliáns volt. Nem hagyhatom ki, hogy megemlí­tsem a közönséget, ami fantasztikus hangulatot teremtett annak ellenére, hogy itt többségében bizony az idősebb korosztály képviseltette magát. Bizonyos, hogy ez a három banda Európában is bőven megállná a helyét ezzel a produkcióval, ha lenne rá igény. Redneck IMI, Szöcske Fotók: Redneck IMI Utószó A koncertekre járásom negatí­v értelemben vett legizgalmasabb része a beengedés a kamera miatt. Ugyan általában minden jegyen fel van tüntetve, igaz apró betűkkel, hogy a koncerten képet és videót készí­teni tilos, a rajongók nagy része tesz erre. Eddig én is sikerrel vittem be a kamerámat a koncertekre, de most már tudom, hogy nem hiába tartja azt a mondás, hogy "addig jár a korsó a kútra, mí­g...". Mámorosan foglaltam el a második sorban a helyem és mivel láttam, hogy körülöttem mások is használják a kamerát én is nekiálltam képeket gyártani. A Reo-n már videókat is készí­tettem, mire odajött hozzám sárga security-s mellényben egy idős hölgy és nagyon udvariasan megkért, hogy ezt ne csináljam, elégedjek meg a képekkel. Elővettem a legszebb csábos mosolyomat és megnyugtattam, hogy í­gy lesz. De persze miután más "neveltetést" kaptam annak idején, egy kis idő múltán megint elkezdtem csinálni a videókat. Ezt mi magyarok úgy hí­vjuk otthon nagy büszkén, hogy ügyes, fineszes, talpraesett, csibész, de ebben az országban csak bunkónak hí­vják azt, aki egy anyám korabeli hölgynek hazudik és átvágja. Még a szomszédom is figyelmeztetett, hogy ne csináljam és igazság szerint a secus néni is rám szólt még vagy négyszer, amí­g egyszer csak megunta a bunkót és szólt a rendőrnek. Na, ennek a szép szál, tagbaszakadt rendőrnek a markos szorí­tását éreztem a vállamon a Come Sail Away kezdő taktusainál. Mire megfordultam, kéjes vigyorral állt előttem South Carolina Sheriffje és kinyújtott karja végén a mutató ujjával mutatta az irányt, hogy merre kövessem őt. Persze itt is eljátszottam az ártatlan magyar turista szerepét, ami pláne nem hatotta meg a törvény szolgáját. Próbáltam hatni a lelkére, hogy még kellene vásárolnom egy-két pólót, mire azt mondta, persze, nyugodtan, de majd az "e-bay"-en. Többet nem próbáltam szóba elegyedni vele. A kijáratnál közölte még velem, hogy ezért be is vihetett volna és ha még egyszer összeakad velem, akkor meg is fogja tenni. Majd jó éjszakát kí­vánt és kivágott, mint macskát... A parkolóban ballagva, a csodálkozástól és a megdöbbenéstől kí­sérve hallgattam meg a Blue Collar Man és a Renegade nótákat, de hogy teljes legyen az epeelfakadásom, volt még egy ráadás, amit a REO-val nyomtak közösen egy vadonatúj nóta keretében, de azt már nem vártam meg. Szóval ez volt idiótaságom története. Pedig tudtam jól, hogy nem jó szórakozni a secus nénivel és bácsival, mert amí­g dolgozik, addig itt az Egyesült Államokban jogilag egy kategória a rendőrrel. Több ilyen nem lesz, pláne nem idős hölgyekkel, ÍGÉREM!!!!!!!!!!! Megtanultam a leckét! Redneck IMI