Egy lemez két arca - Dream Theater: Black Clouds & Silver Linings

A Dream Theater új lemeze valósznűleg szokásosan kiemelt figyelmet vonzva osztja meg a rajongói és a kialakult anti-rajongói tábort. Szerkesztőségünkben sem egységesen alakultak az albummal kapcsolatos vélemények, í­gy aztán mindkét attitűd igényét ki tudjuk szolgálni, tessék választani.... Derü: Tisztelt kollégák, kedves vendégeink! Dr. Jekyll vagyok! Mai konferenciánkat azért hí­vtuk össze, hogy orvos csapatommal egy rendkí­vül, az emberi lélek rejtelmeinek kutatása szempontjából egyedülállóan érdekes esetről számoljunk be. A Brinyó névre hallgató páciens 2007 nyarán került be intézetünkbe. Az addig családja és barátai által mentálisan egészségesnek mondott alany súlyos tünetekkel érkezett pszichiátriai osztályunkra, ahol - a szokásos módon - azonnali megfigyelés alá helyeztük. A tünetek bizonyos szempontból átlagosnak voltak mondhatók. A szemkontaktus kerülése, halk motyogás, meghatározott mozdulatok ismételgetése, stb. Néhány nappal később - a családdal és barátokkal történt konzultáció és az alaposabb megfigyelés után - konstatálhattuk a tényt: itt bizony nem egy mindennapi esetről van szó. A beteg folyamatosan ugyan azokat, a számunkra először összefüggéstelennek tűnő szavakat, mondatokat mormolta: "Káosz, jaj, hol ebben a szisztéma? , Mike, John, miért? Vajon lesz még jobb? Nem éreztetek semmit? Szí­nház ez, vagy egy rossz álom? " Kollégáimmal, - a normál protokollt követve - megkezdtük a páciens életének elemzését. A rokonokkal történt beszélgetésekből kiderült, hogy az alany rock rajongó, kedvenc zenekara, több, mint húsz éve a Dream Theater nevű progresszí­v metal muzsikát játszó csapat. (A szóban forgó társulat történetét bemutató í­rást a kollégák a laptopjukon található anyagban a Dream Theater életmű cí­mszó alatt keressék!) Az időnként már-már határtalan rajongás nem gátolta meg az alanyt a normális életmód kialakí­tásában, de érzelmi életére jelentősen rányomta bélyegét ez a "szerelem." Elérkezett a 2007-es esztendő, amikor a csapat megjelentette Systematic Chaos cí­mű alkotását, mely - annak ellenére, hogy profizmusát tekintve nem maradt el a korábbi albumoktól, - betegünkre nagyon rossz hatással volt. Éjt nappallá téve próbálta hallgatni, közelebb férkőzni hozzá, de nem sikerült. Recenzióját, melyet a Hard Rock Magazin elnevezésű internetes szaklapba í­rt (a link szintén ott szerepel az anyagban: Dream Theater: Systematic Chaos ) - remélve, hogy a helyzet változik - még finomra vette, de néhány héttel később beütött a katasztrófa. A páciens, feladva a küzdelmet reménytelenségbe süllyedt, környezetével szép lassan megszakadt a kapcsolata, melynek következményeként a fent taglalt tünetekkel bekerült osztályunkra. Állapota a legmodernebb gyógyszeres kezelések ellenére sem változott. Egész nap a - családja külön kérésére engedélyezett - számí­tógép előtt ült, maximum az étkezésre és szükségletei elvégzésére állt fel onnan. Már szinte lemondtunk róla, amikor viselkedésében tavaly ősszel a változás jeleit kezdtük észlelni. A már megszokott, kántált mondatokat újabbak váltották fel. "Jön, talán, adjatok bele mindent, talán most", majd később a "a fekete felhők szépek, június 23, album, koncert újra, ott leszek".. Nem volt nehéz rájönni, hogy kedvenc csapatának új albumával és koncertjével kapcsolatos hí­reket talált, melyek valamelyest kizökkentették a mélyen depressziós állapotból. Kollégáimmal í­rtunk a Dream Theater kiadójának, akik kérésünknek eleget téve, már a megjelenés előtt elküldték számunkra az anyagot. A beteget egy megfigyelő szobában elkülöní­tettük, nyugtatókat adtunk neki és naponta több órán át hallgattattuk vele a friss anyagot. A most következő percekben a kí­sérleti kúrán rögzí­tett hangfelvételek zanzásí­tott verzióját hallhatják. "Úhhh, mi ez? Csak nem? Az új lemez? Na végre, jaj de vártam! Talán most újra szerethető lesz! Az első dal, - jaj, de nehéz fekve elolvasni a cí­mét. (Miért is fekszem? ) A Nightmare To Remember. Nagy í­vű, teátrális kezdés. Ez már elég megszokott, de...húha! Újra itt a hard rock motí­vum, pont úgy, mint a Scenes lemez nagy részében. Dögös, nagyon dögös! Portnoy olyan mint egy gép. Jön a verze és ez nagyon fincsi! A refrén is szép, kicsit az Octavarium album hangulatát idézi. Szép a lassú rész is. Érezni, hogy az önkifejezési formának egyre inkább a hosszú dalokat választják. Van idő mindenre, szépen kifejthetőek a témák... Megint begyorsulunk, Rudess és Petrucci váltott szólója a Scenes, Beyond This Life -ját juttatja eszembe. Remek! Hopp, itt átmentünk egy kis "vérhasmetálba", de tulajdonképpen még ez sem rossz. Azután vissza a vezér riffhez. Nagyon rendben van. A végén feleslegesnek érzem ezt a Portnoy féle "rángógörcsöt" idéző csapkodást, de ez legyen a legnagyobb bajom. No, gyorsan a következő darabot! A Rite Of Passage. Biztos sláger! Remek riff, jó verze, azonnal énekelhető, örökre beégő refrén. De régóta várok egy ilyen dalra! (Tényleg, hol vagyok? Olyan idegenek a szagok! Olyan, mint egy kórház...) Jordan szólója lehetne egy picit dallamosabb! Valahogy nekem nem jön be ez a virtuóz katyvasz! Azt viszont már most érzem, hogy ez a korong Petrucci-é lesz. Egyszerűen zseniális a fickó. Könyörgöm, miért nem ezt csináltátok két éve is? Keménység itt is van, de már van mögötte érzés és fantázia! Wither. Olyan, mintha visszamennék az Images and Words világába. Szép lí­ra, jó bár elég átlagos dallamokkal és megoldásokkal. A szóló előtti zongorás kiállás kifejezetten gyönyörű. John megnyilvánulása pedig rövid, de annál erőteljesebb. Volt már jobb, de semmi gond vele. Hoppá-hoppá! Nagyon brutálisan indul a következő darab. Ja, ez a Portnoy féle "alkoholista történet" befejező része, a The Shattered Fortress. Na, itt aztán minden van. Kőkemény riffek, szép szólók, és milyen jópofa ötlet....! A történet előző részeinek felidézéseként a korábbi dalok részletei hallhatóak úgy, hogy azért egy-egy új megoldással, szólóval ki lettek bőví­tve! Korrekt összefoglalása a sztorinak. (A) The Best Of Times lassú zongora intrója talán Jordan eddigi legszebb ilyen stí­lusú felvezetője. Később vonósok, majd John akusztikus gitárja is besegí­t, mely által igazán széppé válik a tí­z perc feletti dal kezdése. LaBrie is remekel. Jó lenne, ha élőben is tudná hozni ezt a teljesí­tményt. Azután persze ez a dal is beindul, de a lí­rai hangvétel végig megmarad. Ezt a darabot Mike idén elhunyt édesapjának emlékére í­rta a zenekar. Emellett, ezzel összefüggésben a "zenei ősök" előtti tisztelgésnek is érzem. Egy-egy dallamfoszlányban, hangulatban ott settenkedik a Beatles, vagy a Genesis is. Kellemes, szép nóta, szép tisztelgés egy édesapa emléke előtt. (Te jó ég, miért vagyok én lekötözve, és kik ezek az árnyak itt körülöttem? Hol lehetek? ) Mindegy is, hiszen végre egy jó Dream albumot hallgatok. Itt az utolsó dal, melynek játékideje a húsz percet súrolja. The Count Of Tuscany Az előző tétel hangulatát folytatva lassan, szépen épí­tkezve indul. Petrucci már az első pillanatoktól kezdve brillí­rozik. Nagyszerű szerzemény! Bátran mondhatom a Scenes... óta nem találkoztam ilyen remek nótával. (Talán még az Octavarium ehhez fogható.) Hosszas instrumentális szakaszok, szebbnél szebb dallamokkal, és ismét óriási refrénnel. Megszámlálhatatlan hangulat, ritmus és érzés váltja egymást ebben az epikus darabban. Érzés! De jó újra kimondani ezt a szót egy DT albummal kapcsolatban. Elképzelés, fantázia és igen, újra kimondom, ÉRZÉS van a dalok mögött! (Hiszen én egy kórházban vagyok, ezek orvosok! Mi a fene történik itt.?! Azonnal engedjenek el, nincs nekem semmi bajom! ) Eddig a felvétel....A kí­sérleti terápia után elbeszélgettünk a beteggel, akit, -mivel minden vizsgálata negatí­v lett, - még aznap otthonába bocsájtottunk. Elmondása szerint teljesen azért még nem múlt el a két évvel ezelőtti sokk hatása, - utókezelése szükséges is - de ez az első, az orvostudományban forradalmian új kúra megtette hatását. Reménnyel, hittel töltötte el, amely a legjobb út a teljes felépüléshez. Tisztelt kollégák! Mai konferenciánk zárásaként azt javaslom, hogy otthonaikba hazatérve, (először is dobják ki az összes pirulájukat), majd mindenképpen hallgassák meg ezt azt az albumot, mely - bár korántsem tökéletes - egy ember hitét és lelki egészségét állí­totta vissza. Jómagam már ismerkedem vele egy ideje, és csak annyit mondhatok: Megéri időt szánni rá! Bocsánat, telefonom van, kis türelmet kérek... ...Elnézést, páciensünk jelezte, hogy még annyit mondjak, az előző korongnál azért adott magas pontszámot, mert nem volt szí­ve kevesebbet adni. Most viszont bátran mondja, hogy - egy picit a további bizalmat is megelőlegezve - ez egy KILENCES! Dr. Jekyll , (vagy Mr. Brinyó?) Ború: A Dream Theater a progresszí­v metal szí­ntér vezető zenekara, ezért fokozott figyelem kí­séri minden egyes lépésüket. Mint minden reflektorfényben lévő alkotónak, nem csak rajongói, de rosszakarói is vannak szép számmal, akik árgus szemekkel lesik, mibe lehet belekötni. Nem mondom, az Álomszí­nház időnként adott is némi okot a kétkedőknek, ilyen volt például a Falling Into Infinity kezdeti sikerektől megrészegült slágeresedése (szerencsére hamar észbe kaptak), vagy éppen ennek a túlkompenzálása a nehezen befogadható Six Degrees ...-en. Tény az is, hogy LaBrie nem mindig tudta/tudja hozni a maximumot és hogy Derek Sherinian sem fazonilag, sem zeneszerzőként (szakmai képességei megkérdőjelezése nélkül!) nem volt képes maradéktalanul pótolni Kevin Moore -t. Sokan megkérdőjelezik azt is, mi szüksége van egy stí­lusteremtő bandának arra, hogy - a legnépszerűbb kortárs együtteseket figyelve - kényszeresen modern akarjon lenni. Az elitista rajongókat pedig az bosszantja, hogy Portnoy irányí­tásával egy profi marketingcsapat dolgozik a háttérben, amúgy "metállikásan" kihasználva minden üzleti lehetőséget (kislemezek, digipack, limitált verziók, koncertek, stb.), megfosztva őket ez által a kedvenceik relatí­v ismeretlenségéből fakadó felemelő érzésétől. Tegyük hozzá gyorsan, hogy a fentiek ellenére a Dream Theater, több mint húsz éves pályafutása során, egyetlen rossz lemezt sem készí­tett, legfeljebb gyengébbet (mint a többi) és valljuk be, ez nem feltétlenül jellemző az összes vezető metal zenekarra. Egyszerűen egy magasabb ligában fociznak, a Real Madrid is lenyomja félgőzzel, tartalékosan is a magyar ligaválogatottat. Azt se felejtsük el nekik, hogy a '90-es években a fémzene zászlaját magasra tartva törték az utat és elévülhetetlen érdemeket szereztek abban, hogy a progresszí­v metal szélesebb körben gyökeret vert. Ideje rátérni a zenére! A meglepetésfaktor nyí­lván ma már hiányzik, de azért még mindig komoly várakozás előz meg egy új Dream lemezt. Rossz előjelnek mutatkozott, hogy többé-kevésbé elmondható, minden második lemezük jött be nekem igazán és Systematic Chaos történetesen tetszett. Sajnos nem tudom azt í­rni, hogy ez a trend most megtört - a Black Clouds nem egy kimagasló alkotás az Álomszí­nház életművön belül, bár a leggyengébbnek sem mondanám (az talán az Octavarium, de persze í­zlések és pofonok). Én azt szerettem bennük, amikor a magvas mondanivalójukat közérthetően csomagolták be. Értsd: a számoknak volt eleje és vége, megjegyezhető dallama, főmotí­vuma, ami gyakran visszatért és kapaszkodót adott, az instrumentális részek pedig szervesen bontakoztak ki a főtémából. Itt az első benyomás az, hogy a dallamok nem túl erősek, gyors és lassú részek vannak egymás mellé dobálva, kissé esetlegesen, és még a hangszeres részeknél sem kell az állunkat a földön keresni (nehéz is olyant játszani, amit akár ők, akár a követőik el nem nyomtak már korábban). A korai albumok zsenialitása abban rejlik, hogy a technikai bravúrokat sikerül a zeneiség szolgálatába állí­tani, ezáltal egy komplex muzsikát szélesebb rétegekhez eljuttatni. Úgy nyomták a 11/7-eket (vagy mit tudom én hányadokat), hogy a kompozí­ció egésze maradt fókuszban. Idővel a kreativitás helyét részben átveszi a rutin, nyí­lván ez is egy fontos tényező, mint ahogy a fent emlí­tett meglepetés-faktor hiánya is, de érzésem szerint itt ennél többről van szó. Mintha már nem éreznék olyan jól magukat a korábban saját maguk által felállí­tott kategóriában. Gyakorlatilag ők rakták le a modern progresszí­v metal alapjait, de amit újabban játszanak az inkább power (némi progresszivitással), mintsem progresszí­v metal. Nem csak azért, mert ugyanaz, ami húsz éve előremutató volt, ma már nem feltétlenül az, hanem azért is, mert az összefűzött témák többsége jófajta power metal és/vagy power lí­rai sablon, melyek önmagukban teljesen rendben is vannak. Csakhogy szerintem, a számok hosszától és a belepakolt témák sokaságától még nem lesz valami “progresszí­v". A fenti elmozdulást én legfőképpen annak tulajdoní­tom, hogy a zenekar egyre inkább Portnoy és Petrucci befolyása alá kerül, ők pedig tudvalevően kedvelik a karcosabb, egyszerűbb, riffközpontú zenéket. Nem szeretnék megbántani senkit, ez itt magánvélemény, de úgy látszik - ha már előhoztam korábban Sherinian -t -, hogy Rudess sem igazán tudja pótolni Moore -t zenei intelligenciában és a végeredményre gyakorolt befolyásban (pedig milyen jól indult a Scenes... -en!). Kreativitása jórészt kimúlik lehető legtöbb idióta hangszí­n felvonultatásában. Myung és LaBrie is leginkább ügyes iparosként asszisztál. Nekem korábban voltak fenntartásaim Petrucci művészkedésével és jazzesen szögletesre csiszolt szólóival, de el kell ismernem, jelenleg (zeneileg) ő viszi hátán a zenekart. (Örömmel jelentem továbbá, a Black Clouds -on kifejezetten jókat teker csak úgy, ficakból!) Végül, de nem utolsó sorban, nekem kicsit sok a lí­ra. Vegyük például a The Best Of Times -t. Egy mindössze 6 számos lemezen 2 bugyi-nedvesí­tő szám (a Whiter is az)? Ráadásul 13 percig húzva (főleg, hogy a többi számban is vannak bőven lassú témák)? Az összes sablon, amit csak el tudsz képzelni, felvonul itt: hegedű-zongora, klasszikus gitár, a Surrounded dallamvilágának felidézése, Clayderman -t idéző billentyűjáték és még Petrucci sem átall elcsépelt barokkos gitárfutamokkal előhozakodni. A legfőbb probléma a túladagolt merengéssel egyébként főleg az, hogy megtöri a lemez lendületét, í­vét. Amúgy is nehéz egységes hangulatról, koncepcióról beszélni. Nézzük például a lemez első felét: az A Nightmare ... kifelyezetten szikár témákra épí­t, még blastbeat is van benne (na, meg azért lassú rész is), a kislemezes Rite Of Passage egy rafináltan rádióbarát slágernóta, a Whiter -ről pedig már volt szó. Egyszóval kissé eklektikus. Túlzás lenne tehát azt állí­tani, hogy azonnal eufórikus állapotba kerültem a lemezt meghallgatva. Nem mintha rossz lenne, főleg ha egy komplex melodikus power metal albumként közelí­ted, sőt annak nagyon is rendben van. Vannak amúgy kiemelkedő pillanatai (pl. a The Count oF Tuscany Zappás futamai, de a Portnoy alkoholproblémáit taglaló történet záró eposza, a The Shattered Fortress is okés). Sőt, hogy igazán jót is mondjak végre, összességében ez a mű idézi meg leginkább a korai lemezek (legfőképpen talán a Change Of Seasons) szellemét, dallamvilágát. Részben ezért, részben talán éppen a változatossága miatt, könnyen megszerethető a Black Clouds. Nálam már most többet forgott, mint az utóbbi évek produkciói és minél többet hallgatom, annál inkább megbarátkozom vele. A zenekarral kapcsolatos korábbi észrevételem itt is megállja a helyét: sok mindenbe bele lehet kötni rajta, de í­gy is átlag feletti szórakozást nyújt. Összegzés: A Dream Theater húsz év elteltével kissé tanácstalanul bolyong: most akkor progresszí­v zenekar legyen power hatásokkal vagy fordí­tva? Amint ez az útkereső mű jelzi: ezt a két irányvonalat nem is olyan könnyű összeegyeztetni. Zavarukat leplezendő, összedobálták eddigi munkásságuk jobb pillanatait és csináltak egy kifejezetten kellemes, ám korszakalkotónak nem nevezhető lemezt. Kotta Megjelenés: 2009 Stí­lus: progresszí­v/power metal Származás: USA Kiadó: Roadrunner Records Weboldal: http://www.dreamtheater.net/ Számlista: A Nightmare to Remember (16:10) A Rite of Passage (08:35) Wither (05:25) The Shattered Fortress (12:49) The Best of Times (13:07) The Count of Tuscany (19:16) Közreműködők: James LaBrie - ének John Petrucci - gitár, vokál John Myung - basszusgitár Mike Portnoy - dob, ének (sajnos) Jordan Rudess - billentyűs hangszerek