fbpx

Egy legenda kellemetlen előjátékokkal: Jon Oliva's Pain & Ego & Obstruction & Krí­zis & Morpheus, 2009.06.10., Diesel

írta Hard Rock Magazin | 2009.06.14.

A remekül sikerült Circle II Circle buli után, újabb csemege adódott a hazai Savatage rajongóknak. Az amerikai legenda motorja, egykori énekese, fő zeneszerzője, billentyűse, Jon Oliva is ellátogatott hozzánk, s talán mondhatom, hogy számomra az idei év egyik legjobb buliját hozta össze. De mielőtt még a mester szí­npadra léphetett volna, négy hazai együttes is megpróbálta megmutatni, hogy igenis van becsülete a hazai heavy/power metalnak. Talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy nem sikerült teljes mértékben... Morpheus A kapunyitásra kií­rt hat óra előtt két perccel még mindössze ketten várakoztunk a club bejáratánál, és sajnos egész este kevesen voltunk. A Morpheus elvileg 7-kor kezdett volna, s í­géretesnek tűnt a produkciójuk, ugyanis 7 év után először, újból Nachaladal István állt a mikrofon mögé... vesztükre. Egész biztos, hogy az utóbbi hónapokban magukról nem túl sokat hallató csapatnak nem ez az este volt karrierjének csúcspontja. Negyed 8 után tudták csak elkezdeni a zenélést, ugyanis Nachladal művész úr elkésett. Ennek tükrében az előzetesen tervezett 8 számos program mindössze 4 dalra rövidült, bár lehet, hogy í­gy még jobban is járt a közel 40 fős közönség. Nem szeretek rosszat í­rni, s tényleg igyekszem a pozití­vumokat keresni, de sajnos nem túl sokat találtam. Az a gond, hogy ez az egész végeredmény "semmilyen" volt. Heavy/power metaljuk hazai szinten talán az átlag fölé sorolandó, de számomra az első két szám abszolút jellegtelen volt, a Szí­vem újra lángol talán egy picit javí­tott minősében, de még ez is kevés. Zárásként pedig kaptunk egy Killswitch Engageesí­tett Holy Divert. Sajnos az előadásmód is csak az egész produktum semmilyenségét hivatott erősí­teni, szí­npadi munka gyakorlatilag nem nagyon volt, az egész kiállás is inkább emlékeztetett egy feltörekvő, fiatal amatőr bandára, mint egy több mint 10 éves múltra visszatekintő, 3 lemezzel rendelkező együttesre. Az egyetlen kiemelkedő pont Nachi hangja és előadásmódja volt. Kár, hogy ő meg "elkésett". Tudom, hogy a csapat háza tájára, most rájár a rúd, a közelmúltban tagcserék nehezí­tették a dolgukat, ennek fényében remélem, hogy a gyenge teljesí­tmény a zavaros idők lenyomata volt csak. Szí­vből remélem és kí­vánom, hogy újból magukra találnak majd a srácok, sikerül ütőképesebb bulikat prezentálni a jövőben, és Nachival a közös munka is gyümölcsözőbb lesz. Nyilván már az is szép teljesí­tmény, hogy ennyi év és megpróbáltatás után is együtt van a banda, mégis amit kaptunk, az finoman szólva is gyenge volt. Krí­zis A Krí­zis egy még nagyobb múlttal rendelkező hazai csapat, 88-ban alakultak, s némi kihagyás és zavarosabb évek után 2006-tól lettek ismét igazán aktí­v tagjai a hazai rock szí­ntérnek. Valamivel többen voltunk már az ő szettjük alatt, s a közönség is lelkesebben tapsolt. Nem is csoda, végre megmozdult a szí­npad s egy erőteljesebb, látványosabb produkciót kaptunk. Zeneileg a heavy/power/thrash szentháromság határmezsgyéjén bolyonganak a srácok, de a dalok tekintetében itt is van min gyúrni még. Persze, persze, hazai szinten nem rossz, de számomra unalmasak és egyformák voltak a számok, emlékezetesebb pillanatok csak elvétve akadtak, például a záró Éveim. A készülő albumról is előkaptak pár friss szerzeményt, ezt viszont szimpatikus húzásnak tartom. A banda erőssége, a Zuhatag sorait is erősí­tő Kovács Szabolcs gitáros, teljesen beteg, amit művel a szí­npadon, de jól csinálja, s amit hangszeréből kihozott, az sem volt utolsó. Igazi szí­npadi egyéniség, remélem, még sokáig tudnak vele dolgozni. Ennél a bandánál is van még min csiszolni, főképp nóták terén, mindazonáltal valamennyire szimpatikusak voltak, remélem sikerül fejlődni. MMarton88 Obstruction A sort a győri Obstruction zenekar folytatta, és mondhatjuk talán, hogy a minőséget is emelte. Mind kiállásukban, mind az előadott dalok terén igazi profizmus jellemezte őket - mindent egybevetve, öröm volt újra az itthoni kis világot jelentő deszkákon üdvözölni az egy-két éve "hallgató" együttest. A kissé "egyszerű", ám naivitásában magával ragadó Metal Várossal kezdték produkciójukat - a kiváló stí­lusérzék, a dallamos heavy metal szeretete és fortélyainak ismerete rögtön átjött, ám valami mégis hibádzott. Ez pedig, sajnálatos módon, pont Izbéki Bálint produkciójában nyilvánult meg: hiába a magabiztos mozgás a magas hangok terén, ám énekstí­lusával inkább egysí­kúbbá tette a melódiákra nagyon is érzékeny régebbi számok témáit. Ez látszott a következő Ilyenek vagyunkon és a hatalmas refrénnel megáldott Ősi Hatalom esetében is - és az egész koncerten. Valahogy nem passzol a zenéhez sikoly-centrikus technikája, és paradox módon levon a heavy metal élvezeti értékéből. Az instrumentális szekció - mint mindig - most is kiválóan teljesí­tett, Fábián Sándor gitáros játékát pedig kiemelkedő esemény volt még csak figyelni is. Rövid, ám annál velősebb programjukban meglepő módon két feldolgozásra is sor kerí­tettek: elsőre sokan csak az "ismerős, de vajon honnan" érzéssel hallgathatták a bombasztikus dalt - ez nem volt más, mint a Fools Never Die c. Nocturnal Rites szerzemény. Majd a koncert végén "ráadásképp" elhangzott a Guns 'N Roses You Could Be Mine-ja - sajnos. Ugyanis az eredetihez nem sok köze volt a dalnak hangulatban - a heavy metal sokkal jobban állt a srácoknak. Mindezek ellenére összességében egy nagyon is élvezhető koncertet hallhattunk, az Obstruction pedig újfent bizonyí­totta, hogy igenis van keresnivalója a hazai metal életben - kevés együttes érzi ennyire ezt a dallamos heavy metalt, mint ők, annyi biztos. Ego Project Az igencsak hosszúra nyúlt "előzenekarosdit" a sztárstátuszba emelkedő Ego Project koncertje zárta, méghozzá nem is akármilyen intenzitással. A lemezen éneklő duó helyett ezúttal is Kiss "Mindenhol-ott-vagyok" Zoltán állt a megüresedett mikrofonállvány mögé, profizmusával jelentősen emelve a produkció fényét. Az Ego lényegretörő, kőkemény power metalja élőben még nagyobb erővel sújtott le, mint anno a lemezen, és a piszkos módon eltalált riffek és a hatásos refrének kombinációja remek koncertet eredményezett. Habár a szí­npad ekkor kissé szűkössé vált, a tagok mégis próbálták látványosan előadni repertoárjukat, elkapva a riffek őrlőmalmának agresszivitását és súlyosságát. A befogadást kissé megnehezí­tette a hosszúra nyúló rövid koncertek sora, és az a tény, hogy a számok eléggé hasonlí­tottak egymásra - ezt leszámí­tva az este eddigi fénypontját láthattuk, a Pokolgép-Kalapács-Ossian zenék modernizált és bekeményí­tett verziójával. Remélem a srácok is érzékelték, hogy van jövője ennek a "projectnek", még ha a közönség - kis létszáma okán - nem is méltányolta őket olyan látványosan, ahogy az "illett" volna. Az est további érdekessége volt, hogy a koncert folyamán az egész debütalbumot eljátszották, mindössze a dalsorrenden változtatva. Habár Kiss Zolit a Wisdomban csak ideiglenesen szerződtették Nahi pótlására, reméljük, hogy az Egoban végleges "igazolás" lesz, hiszen nagyon jól illik a csapatba! Setlist: Harcom / Átok / Zűr van! / Itthon vagyok / Egyszer majd / Ego / Ha újra kezdhetném / Játék / Gázt még / Miatyánk / A gép / Szí­nház / Fogadj el í­gy Jon Oliva's Pain Aki azonban kibí­rta a jelentősen megnyújtott felvezetést, és kibekkelte a még több mint félórás felfokozott várakozást az est főkoncertjének kezdéséig, annak ezek után egyedülálló élményben lehetett része. A Savatage megközelí­tésének ugyanis csak két módja létezik: aki felismeri ezen egyedülálló zene zsenialitását, és átérzi azt, örök életre szóló szerelembe esik (ami jelen esetben több, mint a barátság), amelynek következtében millió muzikális és érzelmi dimenzió nyí­lik meg előtte - a másik esetben esetleg közömbös marad, fel se mérve annak lehetőségét, hogy miből maradt ki. Nem feltétlen elfogultságból, hanem erre alapozva lehet kijelenteni, hogy Jon Oliva (mint a Savatage jelenlegi megtestesí­tője) nem tud hibázni. Persze neki is vannak kevésbé eltalált számai, de egy "szerelmest" képtelen kiábrándí­tani - és nem annak szemellenzős hozzáállásából kifolyólag; ameddig hangja nem megy el és dalszerzői tehetsége sem hagyja cserben (no meg az a bizonyos kazettagyűjteménye sem fogy el), addig ő marad a metal zene - egyik? - koronázatlan királya. Márpedig a mostani koncert volt az ékesszóló bizonyí­ték arra, hogy ezek közül egyik eset sem áll fenn. A felütés már önmagában megért egy misét: a City Beneath The Surface makrancos-gyilkos riffje és Oliva hatalmas termete elsöprő erővel nyitotta meg a koncertet, hogy aztán szünet nélkül átcsapjon az örökzöld Sirensbe. Ha már ilyen hamar adagolják a megunhatatlan klasszikusokat, akkor rossz este nem kerekedhet ki ebből! Másrészt pedig jól illusztrálta az olivai "elvet" is: a mester olyan számokat húz elő a Sava varázszsákjából, amiket azzal év(tized)ek óta vagy soha nem játszottak. Ráadásul a kétkedőket is elhallgattatta az olyan megpróbáltató számok előadásával, mint a fenomenális Sirens: habár a sikolyok már értelemszerűen nem a régiek, ám még mindig utánozhatatlan Oliva karcos-rekedt hangszí­ne. Azt, hogy a JOP turnékon főként ritkán játszott nótákat vesz elő, nemsokára egy még nagyobb meglepetéssel is aláhúzta: letelepedve "zongorájához" és kedvenc ventillátorához, belekezdett a Heal My Soulba. A lúdbőr menetrendszerűen jött - a Streets album bármely pillanata automatikusan kiváltja. Persze Jon is tudta ezt, ugyanis következett a Tonight He Grins Again - és egyben eljött a katarzis ideje is. Az este folyamán több olyan dal is elhangzott, amire nyugodt szí­vvel lehetne mondani, hogy igen, ez a Sava esszenciája: lélegzetelállí­tó zeneiség, Queen-es emelkedettség és Chris Oliva "mindentudó" gitártémái - felülmúlhatatlan párosí­tás. Jonnak pedig még mindig elég csak kieresztenie hangját, hogy az érzelemteljes (!), keserédes és egyszerre durva rekedtség csordultig töltse a levegőt. A katarzis pedig folytatódott: mint minden koncerten, most is következett a Chrisnek ajánlott nóta, ezúttal azonban nem a Believe és nem is az All That I Bleed volt az, hanem a Chance. Ráadásul a maga teljes hosszában és királyi pompájában, a Sava "kézjegynek" tekinthető kánonnal együtt, bevonva szinte az összes tagot a közös éneklésbe. Habár Oliva karizmája vonzza, delejezi a tekintetet, és koncentrálja a figyelmet, ennyi elragadtatás után ideje volt szétnézni a többi tag háza táján is, amire kiváló alkalmat adott a "progresszí­v", hosszabb terjedelmű Maniacal Renderings, amiben jócskán akadnak instrumentális szólórészek. Chris Kinder dobost és John Zahner billentyűst nagyrészt kitakarta az első két sor perspektí­vájából Oliva mester, ám ők precí­zen teljesí­tettek és láthatóan élvezték a bulit. Nem úgy Kevin Rothney basszusgitáros, aki éppen hogy csak simogatta hangszerét, a koncert felét pedig szembehunyva húzta ki - észrevehetően nem valami transzcendentális élménynek adta át magát (nem mintha nem lett volna rá oka), hanem álmosan és fáradtan ténfergett a szí­npadon. Szerencsére mellette az új tag, Tom Mcdyne gitáros némi rendszerességgel meglóbálta szőke rőzséjét - látszólag egyelőre csak kiegészí­tő szerepkört látott el (ha jól emlékszem, mindössze egy szólót "osztottak" rá), társaival való kommunikációja alapján mégis jól beilleszkedett a csapatba, többször összemosolygott velük. Látványos szí­npadi együttműködés azonban nem valósulhatott meg - bizonyára az összes tag kellően fáradt volt, maximum az ügyesebbek jól leplezték. Ezért Matt LaPorte is gyakran leállt a falat támasztani, ha épp nem kellett szólóznia - szerencsére Chris Oliva öröksége ezt igyekezett minél ritkábbá tenni, ugyanis a nagyszerű gitáros előszeretettel "szólózta" végig a számait, még a verzék alatt is olyan tekeréseket illesztve hozzá a vaskosra gyúrt riffekhez, amelyek kiváló ellenpontozásként emelték a zsenialitás kategóriájába szerzeményeit. Ezekből a szerzeményekből pedig természetesen több is előkerült még az este folyamán: Oliva felkonferálása is gyakran emlí­tette, hogy ezt vagy azt az "új" számot lényegében együtt í­rták Chrissel, hiszen közös fiatalkori (mikor 18-19 évesek voltak) anyagaikból dolgozott, pl. a Stories esetében is. Igencsak velős dal ez, ám ehelyett talán bekerülhetett volna más "közös" nóta is a repertoárba - talán pont a Before I Hang, amelyet a szemfüles rajongók egy béta verzióban fellelhetnek a The Dungeons Are Calling bonusz nótájaként, amely a Gutter Ballet demózási korszakából származik. Természetesen a Gutter Ballet sem maradhatott ki, az embléma jellegű Oliva zongoratémával felvezetett nóta és az eksztázis szó jelentése közé ezúttal is egyenlőségjel került. Ez pedig aztán kitartott egészen a koncert végéig - ameddig még ezen kí­vül hét szám volt hátra. Következett ugyanis az új lemez egyik legnagyobb slágere, személyes kedvencem, a Walk Upon The Water (szintén Avatar kori dal) - ilyenkor már tényleg kevés a szavak szegényes kifejezőkészsége, amelyek csupán a megfoghatatlan érzelmek nyomában kullognak folyamatosan, kitartó, ám gyermeki ügyetlenségre valló erőfeszí­tésekkel próbálva formába önteni és megszilárdí­tani az élmények hullámzó vizeit. Mi más jöhetett volna ezek után, mint Oliva személyes kedvence - a Firefly? Hét perces nagyepika, "hitvallás" és litánia, nagy í­vű ballada. A program egyébként is az intim lí­raik és a régi Sava-riffek ellenpontozó technikájára épült, amely majd a ráadásban érte el csúcspontját. Itt még "csupán" a Hounds megunhatatlan témája következett, fokozva az őrületet - amit az elmaradhatatlan Believe nemhogy csillapí­tott, hanem beteljesí­tett, közös éneklésben egyesí­tve a jelenlevőket. Hiába, ez a szám még mindig tökéletes. Aztán jött a "kontra", a tökéletes lemezről: Jesus Saves - a hibátlan heavy metal nóta. A "ráadásban" (Oliva le sem ment a szí­npadról, de ez testalkatát tekintve talán nem is róható fel neki) aztán előkerült még egy meglepetésnóta: az eredetileg Zak által énekelt, csodálatos Sleep. Micsoda balladák egy éjszaka alatt - Heal My Soul, Believe és Sleep, a Sava történetének talán legszebb lassúszámai, amelyek triumvirátust még ők maguk sem tudják felülmúlni. Oliva utánozhatatlan hangja természetesen nem ölte ki az elvágyódás spirituszát a dalból, í­gy az este folyamán számtalanodik alkalommal járhattuk ki az érzelmek iskoláját. Még le sem ütötte az utolsó billentyűt a mester, amikor LaPorte már kiállt középre, hogy egymaga belekezdjen a nagy üdvrivalgással és metal villák sorával fogadott Hall of the Mountain King riffjébe, feltéve a fantasztikus estére a szép, kövér pontot. Összehasonlí­tásokba nem érdemes bocsátkozni a mostani és a Circle II Circle koncerttel kapcsolatban: mindkét együttes fantasztikus estét biztosí­tott annak a kevés, ám kitartó rajongónak, akik ellátogattak koncertjeikre. Ezt már tényleg csak a beí­gért Savatage reunionnal lehet felülmúlni. Mindenesetre Zahner olyan információt is elejtett a koncert után, hogy jövő nyáron a Sziget Fesztivál van betervezve a JOP számára... Egyelőre várunk - és emlékezünk a sűrű hónap fém- és rózsaszí­nű emlékeire. Setlist: City Beneath The Surface / Sirens / Through The Eyes of the King / Heal My Soul / Tonight He Grins Again / Chance / Maniacal Renderings / All The Time / Stories / Gutter Ballet / Walk upon the Water / Firefly / Hounds / Believe / Jesus Saves /// Sleep / Hall of the Mountain King Tomka Képek: Savafan (http://www.a-cslp.hu) Köszönet a Hammer Concerts-nek! Valami miatt egyre több koncerthely ráébred arra, hogy sem a zenészeknek, sem a közönség egy részének nem túl kellemes több órát eltölteni a tömény cigarettafüstben. A Diesel Klub még nem nőtt fel ehhez a feladathoz, í­gy a rendezvény megkapja a szokásos emblémát tőlünk!

Legutóbbi hozzászólások