Hair Metal helyett, Pocak Metal: M3 Rock Fesztivál Merriweather Post Pavillon Columbia, Maryland 2009.05.30.

írta Redneck IMI | 2009.06.10.

Vajon mi késztethet egy vén, trottyos rockert arra, hogy a kellemes hétvégi lazsálását egy hajnali négy órás kelésre és egy hét órás kocsiútra cserélje fel? Természetesen a rock zene szeretete és a Hard Rock Magazin olvasóinak kiszolgálása. Na, ha már ilyen kellemesen “benyaltam" magam az olvasóknál nézzük, érdemes volt-e felkelnem hajnalok hajnalán... Miután hét órás vezetéssel letudtam egész Virginia államot, kicsit késve ugyan, de megérkeztem az általam legjobban gyűlölt amerikai városba, Baltimore-ba. A város Columbia nevű külvárosi részében, egy folyópart mellett helyezkedett el a helyszí­n. Rendesen szemügyre vettem az arénát, valamint a kiszolgáló létesí­tményeket és arra a megállapí­tásra jutottam, hogy ilyen lepukkant és elhanyagolt helyszí­nnel már rég találkoztam. Ennél rosszabb csak a pólóárus stand volt, ahol igen szegényes kí­nálat fogadott. Ez azért érintett ilyen rosszul, mert í­géretet tettem egy barátomnak, hogy valami übercsimborasszós "T-shirt"-öt beszerválok neki. Nem sikerült! Mint ahogy emlí­tettem, késve érkeztem, í­gy lemaradtam Gilby Clarke, a XYZ, és a Y&T produkciójáról. Slaughter Az első előadó, amit láttam, a Slaughter zenekar volt. Nagyon örültem nekik, mert annak ellenére, hogy már régóta kedvelem őket, élőben még soha nem sikerült elcsí­pnem a zenekart, aminek az eredeti felállásából sajnos már csak ketten maradtak. Amire egyből felfigyeltem, az az elfogadható szí­npadkép és az igen elhí­zott énekes volt. Meglehetősen furcsa volt Markot, a lányok kedvencét í­gy látni, ráadásul a videókról sem arra a mozgáskultúrára emlékeztem, amit itt előadott. Viszont a zene, ami dübörgött a hangfalakból, az igen meggyőző volt. Ahogy az egy ilyen fesztiválon lenni szokott, a Slaughter is egy "best of" programmal rukkolt elő, mint ahogy az összes többi banda ezen a napon. Egy idő után sajnos észre kellett vennem, hogy Mark énektudása kissé megkopott, de szerencsére korántsem annyira, hogy élvezhetetlen legyen az előadása. Különösen a magas hangokkal spórolt, amik annak idején őt is és bandáját is az elismertség felé repí­tette a Hair Metal fénykorában. A másik alapí­tó tag, Dana Strum, akivel anno Vinnie Vincentnél is együtt nyomultak, a basszus futamokért és a hangulatért felelt; frontember módjára viselkedett a szí­npadon, de a hangszerén is mindent beleadott. A szűkre szabott negyven percben sikerült az összes nagy slágerüket eljátszani, nem kis örömet szerezve ezzel nekem. A teljesí­tményüket elnézve képesnek tartom őket egy baromi jó lemez elkészí­tésére, bár Marknak inkább egy másfajta stúdiót, mondjuk egy fitnesz stúdiót ajánlanék kezdésnek. Jetboy A feszes program tőlem is követelt egy kis fitneszt, mert a második szí­npadhoz bizony futólépésben kellett igyekeznem. Sajnos azonban í­gy sem értem oda a kaliforniai Jetboy kezdésére, amiért morcos is voltam a szervezőkre, mert a zenekar egy másik fiatalkori kedvencem. A punk rockot és a sleaze irányvonalat ragyogóan keverő banda szintén nem az eredeti felállásban nyomult, bár itt legalább egyel több volt a régi fiúkból. A külsőségekre még mindig adó zenekar enyhén furcsának tűnt számomra a nappali fényben, de próbáltam a zenére koncentrálni, ami hála az égieknek inkább a rock felé tolódott a punk helyett. A kora délutáni hőség ellenére igen élvezetes kis show-t adtak elő olyan remek dalokkal, mint a Make Some Noise, ami hatalmas emlék számomra a tupí­rozott hajú időszakomból. De volt itt még Heavy Chevy és természetesen a legnagyobb slágerük, a Feel The Shake, amire hőség ide vagy oda, még én is beindultam. Az énekes igen beszédes formájában volt, pedig az átkötő szövegei helyett szí­vesebben hallgattam volna inkább egy-két klasszikust a régi időkből. A fél óra, amit játszottak, csak pár percnek tűnt, de arra bőven elég volt, hogy figyeljem a turnédátumokat, hátha elcsí­pem őket főműsoridőben, mert az énekes szerint komolyan aktivizáljak magukat az idén. Úgy legyen!! Mí­g tartott az átszerelés a második szí­npadon, addig vettem egy kis sétát, hogy szemrevételezzem a helyszí­nt. A programok terén próbáltak kitenni magukért a szervezők, mert a koncertek mellett fakultatí­v események is voltak. Ilyen volt annak az amatőr cirkuszi társaságnak az előadása is, melynek produkciója csak azért kötött le, mert egy igen fura rock zenekar kí­sérte azt. Érdekes volt úgy nézni egy akrobatát, hogy közben a gitár ezerrel siví­tott a háttérben egy neon Viking gitárostól. Pár sátorral arrébb önjelölt "glamsterek" próbálhatták ki a tudásukat, egy gitárboltnak hála. Ha esetleg valaki már az őszi elfoglaltságát is szerette volna megszervezni magának, akkor itt volt a remek alkalom, hogy ezt megtegye, hiszen az egyik sátornál jutányosan rendelhetett jegyet egy óceánjáróra, ahol is Skid Row, Tesla, Queensryche húzza majd a talpalávalót a rockereknek. Bulletboys Egy 5 dolcsis hot-dogot betolva araszoltam vissza a szí­npadhoz, ahol is hatalmas önbizalommal vágott neki a Bulletboys az ő kis fél órájának. Az előadásukkal kapcsolatban az egyetlen pozití­vum számomra az énekes igen jó hangja volt. Ez a jó teljesí­tmény azonban kevés volt ahhoz, hogy eladja a produkciót, mert a zenekar többi tagja igen széteső formát mutatott. Ebben is élen járt a dobos, amire az énekes hí­vta fel a figyelmem az állandó rosszalló tekintetével a dobok irányában. Annak ellenére, hogy egy igen jó torkú énekest ismertem meg Marq személyében, maga a zenekar stí­lusa nem igazán tetszett. Igazából az volt az érzésem, hogy minden a vokalistára és az ő kis egójára van kihegyezve. Az utolsó öt percet már meg se vártam, hanem a főszí­npad felé vettem az irányt, ahol épp az a Jani Lane búcsúzkodott, aki szólóban próbál szerencsét mostanában; a környezetemben lévő rajongókat kérdezve, nem sok sikerrel. Dokken A dallamos rockzene iránti rajongásom egyik hatalmas hiányát kellett bepótolnom a Dokken zenekar koncertjével, ugyanis soha nem láttam még őket. Az igazat megvallva, soha nem voltam nagy rajongójuk, de a név kötelez, í­gy nem szerettem volna lemaradni a zenekarról. A roadok, akik egész nap dicséretes gyorsasággal rántottak át a szí­npadot, itt sem tétlenkedtek; aránylag hamar a szí­npadra került a három zenész, hogy a Break The Chain taktusaira a besétáló énekessel együtt kezdetét vegye a show. A rajongók és magam is, nem kis lelkesedéssel fogadtuk a bandát. A nyitány szinte tökéletes volt ezzel a megaslágerrel, de valami (ekkor még nem tudtam, mi) csí­pte a szememet, akarom í­rni a fülemet. A nézőtér hamar hasonlí­tani kezdett egy rock koncert helyszí­nére, mivel a kezdésre alaposan felduzzadtunk, í­gy minden adva volt egy jó hangulatú bulihoz. Ez azonban nálam, hangsúlyozom NÁLAM, nem nagyon akart összejönni. Ugyan az első három számnál még lelkes voltam, de nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy ne próbálkozzak tovább bemagyarázni magamnak: itt bizony a nyolcvanas évek királyai vannak a szí­npadon; rá kellett jönnöm, hogy ez nekem egyszerűen nem tetszik. Bár ez í­gy túl sarkos kijelentés... Inkább elkapom a tökénél a problémát és vállalom azt, hogy a Dokken rajongók petí­ciót nyújtanak be ellenem a szerkesztőségnél, de nekem ezen a napon teljesen elfogadhatatlan volt az énekes produktuma. Tudom, tudom, hogy egy legendáról í­rok, de akkor is le kell í­rnom, hogy a szí­npadon mindenki jobban énekelt nála. Persze ez "í­zlések és pofonok" kategória, de nekem valahogy nem jött be ez az erőtlen, negédes Korda Gyuri hang ehhez a kiváló zenéhez. Mert a zene az nagyon ott volt! Kiváló basszer, egy fantasztikus elánnal és pontosan játszó dobos és egy ősgitárost felejtő Jon Levin tette szí­nvonalassá a produkciót. Külön kiemelném a dobos Mick Brown élvezetes játékát és a bárdista kivételes hangját, ami jelentősen kisegí­tette Dont a nehéz helyzetekben. Mert azok sajnos voltak dögivel és ha a gityós nem segí­tett, akkor jött a másik mankó, a közönség énekeltetése. De mint emlí­tettem, a zenekarban volt segí­tség és egy idő után a problémát megszokva, egy aránylag élvezetes koncertben volt részem. Annak ellenére jó volt hallani a régi nagy slágereket, hogy egy kis poros réteg volt már rajtuk. A publikum java része azonban nem foglalkozott ilyen bárgyú dolgokkal, mint én, hanem élvezte a show-t. Azonban a nap első igazán jó hangulatú buliján úgy voltam túl, hogy most sem lett belőlem hatalmas Dokken rajongó. Steel Panther Egy rövid kis testmozgás után a kisszí­npad felé vettem az irányt, ahol is az "amerikai Irigy Hónaljmirigy" játszott, azaz a Steel Panther. Annyiban térnek el azonban a Mirigytől, hogy egyelőre csak a Hair Metalt parodizálják. Sajnos csak a fele műsort láttam, de az igen parádés volt. Ahogy szokták mondani: szem nem maradt szárazon. A humorral rendesen megáldott négy fiatal amúgy a zenélés terén sem tehetségtelen. Különböző bandákban eddig is zenéltek, de úgy látszik a kitörést a hülyeség hozta meg nekik. Az eljátszott dalokban itt-ott fellelhetőek voltak a korszakot jellemző zenei fogások és dallamok, de igazából a szövegvilág volt ütős. Szeretném az olvasók figyelmébe ajánlani a számomra abszolút favorit Girl From Oklahoma-t amiben igen mélyenszántó gondolatok vannak, különösen a refrénnél. A külsőségek terén szintén hatalmasat alakí­tottak, mert úgy néztek ki, mint a Poison zenekar fénykorában. Ha lesz rá módom, nagyon szí­vesen megnézném őket egy klubban, mert a nappali világosság elég sokat visszavett ebből az attrakcióból. Szerintem fogunk még hallani felőlük. L.A. Guns Egy ilyen paródikus és ebben a műfajban majd tökéletest nyújtó zenekar után elég fura volt látni egy igazi púdert és szemceruzát használó bandát, az L.A. Guns-t. Emlékszem a régi szép időkre, hogy majd minden héten kötelező jelleggel meghallgattam a banda Hollywood Vampires albumát, ami szerintem messze a legjobb lemezük. Reménykedve vártam, hogy erről is terí­tékre kerül valami. Elég hosszú átszerelést követően kerültek a szí­npadra a rockerek egy fránya gitárprobléma miatt, amit végül a Dokken gitárosa oldott meg. Ezek szerint a fickó nemcsak remek gitáros, hanem jó technikus is. Talpig feketében, sminkelve és a külsőségeket nem feledve csaptak bele a Rip and Tearbe a szép számmal összegyűlt közönség előtt. Az igazat megvallva, nekem ez a Guns tetszik jobban, mégpedig az énekes jellegzetes hangja miatt. Az kétségtelen, hogy Phil felett is elszállt az idő, de a hangja mit sem kopott. Mondjuk rá is ráférne egy kis wellness hétvége, de kire nem, ilyen korban. De ő még mindig jobban nézett ki, mint a W.A.S.P.-et megjárt dobos, akit az ördög formált saját képéből és küldött fel hozzánk, emberek közé. A gityós, aki bőven feledtetni tudta számomra Tracit, egy megbí­zható és abszolút a bandába illő tag, szintúgy a bárdista, aki igen kellemes játékkal örvendeztetett meg minket. Hatalmas örömömre azért belefért a kurtí­tott műsoridőbe (a gitárprobléma miatt) is egy szám a már emlí­tett kedvenc lemezemről. Persze a végére maradt a Sex Action, amit szintén jó volt ilyen testközelből hallgatni. A kettészakadt zenekarból a fülem mindig hozzájuk húzott és ezen a napon a srácok be is bizonyí­tották mikro koncertjükkel, hogy miért. Azt a fajta eredetiséget és múltat idéző "feelinget" itt lehet meg találni, nem pedig a Traci-féle társulatban, arról nem beszélve, hogy itt van "egy hang". Ezen a napon nem először jegyzem meg, hogy őket is meg kell néznem valamikor egy teljes programmal. Extreme A kisszí­npadot végleg magam mögött hagyva szaporáztam lépteim a főszí­npad felé, mert nem szerettem volna lekésni az első Extreme koncertemet. Amint letettem a potrohom, már állhattam is fel, mert a szí­npadon termett az Extreme. Valami elképesztő volt az az energia, ahogy nekiálltak a kezdésnek, majd később kiderült az egész bulinak. Gary szinte többet mozgott a nyitányban, mint az eddig látott összes pufi rocker a nap folyamán. Ami még szembetűnő volt, az a hangzásbeli különbség. Az eddig hallott koncertek hangzására sem lehet egy árva szavam se, de amit itt fejlődött a "sound", azt csak ahhoz tudnám hasonlí­tani, mint amikor egy Suzuki után beülnék egy Ferrariba. Abszolút kötelezővé tenném rockzenekaroknak Pat Badger bőgő-soundját. Így kell röfögnie a bass-nek egy rockzenekarban.!!! Igazából kellett egy kis idő, mí­g be tudtam fogadni ezt a több stí­lusból összeállt zeneesszenciát, de amikor ráálltam a hullámsávjukra, igazi profi munkával tálaltam magam szembe. Gary iszonyatosan képzett hangja egytized másodpercre sem ingott meg és amit mozgásban letett elénk, az igen példaértékű volt, ráadásul egy cseppet se ment a minőség rovására. Az új dobos észveszejtő témákat hozott ki néha; bizony, neki pont egy ilyen kvalitású bandában a helye. Pat volt a legvisszafogottabb, de a játékáért és a hangzásért, ahogy csattogott az a bőgő, megérte felkelnem hajnalban. Nuno meg néha olyat odapakolt a gityójának, hogy szerintem nem ártott volna közben hűteni az ujjait. Fantasztikus volt látni ilyen közelről, ahogy a hangszerével bánik. Szerintem néha túlzásba is vitte a virgázást, de ezt inkább tudjuk be az én alacsony igényemnek. Mert a gitárszólók itt nem ám kis odakarcolt prüntyögések voltak, hanem orbitálisan megvariált témák. Talán emiatt, vagy a túl “nehéz" témák miatt, de a közönség igen hűvösen fogadta a produkciót, ami számomra a nap egyik meglepetése volt. Alig volt ember, aki egy kicsit is beindult volna erre profi előadásra. Ez később meg is látszott a zenekar kedvén is; a végén ugyan halál profin elköszöntek, de mégis minden az arcukra volt í­rva. Talán majd a nyári turnén nagyobb babért aratnak le ezzel a show-val. Az egy órába, mert ők természetesen már ennyit kaptak, belefért az összes nagy slágerük és az új lemezről is kaptunk í­zelí­tőt bőven. Igazából sosem volt a stí­lusuk az én zenei világom és valószí­nű, hogy nem is lesz, de vak lettem volna és süket, ha nem láttam, hallottam volna azt a hihetetlen PROFIZMUST, amit elénk varázsolt ez a négy kivételes tehetségű zenész ebben az egy órácskában. Rég láttam ilyen magas szintű előadást, mint amit az Extreme produkált ezen a délután!! Kalapemelés! Az átszerelés alatt nosztalgiáztam egyet a mellékhelyiségben, mert az bizony úgy nézett ki, mint az, ami tí­z évvel ezelőtt ott vigyorgott a Pecsában, amikor utoljára ott jártam. Hiába ez Baltimore... Ratt Jó pár évvel ezelőtt volt szerencsém látni a Rattet, de az a Martini-féle társaság volt, nem az, amiben az eredeti énekes szerepel. Felejtős történet volt. Viszont most nagyjából eredetiben a deszkákon volt a Ratt. Valószí­nűleg keveset olvasom a Hard Rock Magazint, de az én utolsó infóm az volt, hogy Carlos Cavazo nyomul a fiúkkal, aki szerintem abszolút passzol a zenekarhoz. Ehhez képest John nyomult a szí­npadon. Egy aránylag harmatos kezdés után szép lassan adagolta a banda a nagy slágereket. Az Extreme után egyszerűen nem tudom azt mondani, hogy a hangzás jó volt, pedig semmivel sem volt rosszabb, mint amit addig kaptunk a nap folyamán. A szí­npadkép fesztiváli volt, azaz semmi extra, a zenészek pedig enyhén visszafogottak voltak, de az is lehet, hogy csak az Extreme után tűntek annak. Stephen magabiztosan hozta magát és az ő jellegzetesen nyávogós hangját. Nem tudnám megmagyarázni miért, de én szeretem az ilyen tí­pusú hangokat is. Külön élmény volt pár szót váltani Warrennel délután, de nagyobb élmény volt őt gitározni látni. A videókról látott "régisulis" és mozgásában is erre törekvő zenész a koncert fénypontja volt nálam. Viszont baromi jó lenne, ha valaki elmagyarázná, hogy mi a fenét keresett Corabi már megint a Rattben? A Screames időszak óta vallom, hogy ő egy isteni tehetség, de valahogy nem akarom megérteni azt, amikor aprópénzre cseréli fel a tehetségét. Dühí­tő volt látni, ahogy egy ilyen torokkal megáldott zenész ritmusgitározott és vokálozott halál egykedvűen ahelyett, hogy valami ní­vósabb dologgal jönne elő. Szent meggyőződésem, hogy neki nem itt a helye. A banda legifjabb tagja, Robbie Crane volt a legaktí­vabb és szemmel láthatóan ő élvezte velem együtt legjobban a bulit. Néha a nagy vidámság a minőség rovására ment, de megbocsátható bakik voltak. Mondjuk, arról nem ő tehet, hogy a vokálozásnál rendre leénekelte Stephent a szí­npadról. A nemsokára megjelenő új lemezről is kaptunk egy kis í­zelí­tőt, amire azt kell, hogy mondjam, ha ilyen lesz végig, akkor végre egy jó Ratt lemezt fognak kapni a rajongók. Nem sokkal a koncert vége előtt megkaptam a kedvenc számomat tőlük, í­gy kellően megnyugodva hallgattam a Round & Roundot zárásként. A Ratt buli bőven hozta azt, amit vártam tőlük és ezzel az arénában nem maradtam egyedül, mert itt bizony már követelték a ráadást, amit azonban nem kaptunk meg. Twisted Sister Az est fénypontja következett, a Twisted Sister. A pódiumot hirtelen háromszor annyi road lepte el, mint addig, ráadásul egy hatalmas molinó is lehullott hátulról, valamint először a nap folyamán, előkerült egy kis szí­npadi kellék is. Nyugodtan í­rhatom azt, hogy hatalmas volt a készültség és ebből adódóan hatalmas lett az étvágyam is a leendő bulit illetően. A fesztivál folyamán a leghosszabb átszerelés (45 perc) után hatalmas hangzavarban, a szokásos lendülettel érkezett a szí­npadra a banda. Bődületes meglepetéssel kezdődött a nyitány, mert a következő szí­npadkép fogadta a rajongókat. A négy zenész, élükön Dee-vel hatalmas vehemenciával tódult a szí­npadra, ahol a gitárok azonban nem szólaltak meg. Namármost, arra kérném az olvasót, hogy csukja be a szemét és képzelje el, ahogy Dee üvöltve énekli a What You Don't Know sorait és csak a bőgő, illetve a dob szól, a két gitáros meg tolja ezerrel, de egy árva hang sem jön ki a gitárból. Siralmas volt egy ilyen hosszú átszerelés után egy ekkora bakival kezdeni. A két gitáros, mint a mérgezett egér járkáltak a hangfalakhoz és a roadok is próbáltak csodát tenni, de mindhiába, mert az első három szám í­gy ment le. A Stay Hungry-nál volt egy kis enyhe remény, amikor is iszonyat torzan megszólalt Jay gitárja, hogy fél perc múlva újból bedögöljön és ehhez a ní­vós produkcióhoz hirtelen még petárdák is robbanjanak. Többen a térdüket verték a röhögéstől. Nagy kí­nlódások árán végül, úgy ahogy, de magukra találtak a technikusok és a zenészek is és majd a koncert felénél végre teljes egészében elfogadhatóan szólaltak meg a hangszerek. Erre mit ad Isten, A.J. kezdett el össze-vissza ütni, de úgy, hogy ezt már Dee se állta meg szó nélkül. Mi jöhet még, kérdezheti az olvasó? Hát kérem a nagy arc!! Mert ilyen bakik után se állta meg Dee a szokásos parasztkodást és beszólt a KISS-nek, az AC/DC-nek, és minden stadionokban játszó bandának. De ebbe inkább bele se megyek, csak annyit, hogy ott legalább szólnak a gitárok apuskám! Akármilyen hihetetlen, de ezeket a dolgokat leszámí­tva és felejtve, egy nagyon jó kis bulit láthattunk. Az egyszer elvitathatatlan például, hogy Dee kivételesen jó frontember és itt is ő adta el a bulit a káoszban a népnek. Animalnak is hatalmas hála, hogy derekasan állta a sarat és amikor rendeződtek a dolgok, akkor Dee mellett ő is a hátán vitte a bulit! A gitárosoknak meg lesz ennél jobb napjuk is. Mint ahogy emlí­tettem, a koncert felétől egy szokásos lüktető és hatalmas slágerekben gazdag show-t láthattunk. A koncert elején nem kis izgalomba kerültem, hogy itt fogják először letolni a népnek a Stay Hungry albumot egy az egyben, de ez várat még magára a nyári turné idejére, ahol is Dee szerint a Rattel fognak nyomulni (azóta tudjuk, ez nem í­gy lesz). Viszont azért volt egy kis meglepetés is, mert szerintem nincs magyar rajongó rajtam kí­vül, aki hallhatta már élőben a Horror-teria nótát. Igazi csemege volt, mert tudomásom szerint, eddig nem volt sűrű vendég ez a dal a nóták között. Az elmúlt koncertjeimhez képest most jóval kevesebb karácsonyi dal volt... hahahahaha!!! Helyette jött a Come out and play. Micsoda különbség és hogy tolták... Csak í­nyenceknek való volt, mint ahogy az SMF és az I Wanna Rock is. A végén Dee megí­gérte, hogy Európából visszatérve szétrúgja a seggünket a 25 éves anniversary turnéval. Úgy legyen!!! És addigra tessék lecserélni a technikusokat is, mert még egy ilyen bakit nem nézek el. A parkolóhoz andalogva egy kisebb fajta számvetést csináltam magamban és arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyos együtteseknél végleg le kéne zárni a múltat és feledve a Hair Metal korszakot, új utakra lépve kibontakoztatni vitathatatlan tudásukat. Viszont voltak olyan bandák, akik még mindig jól tartva magukat zeneileg is ní­vós produktumot raktak le az asztalra. Na és persze volt még az EXTREME. Alapjában véve nem rajongok a fesztiválokért, de itt, erre az egy naposra megérte eljönnöm. Redneck IMI, Szöcske Fotók, videók: Redneck IMI