fbpx

Menny és pokol: Arch Enemy & Mercenary, 2009.05.26., Diesel

írta Hard Rock Magazin | 2009.06.01.

Kisebbfajta metaltörténelmi pillanatnak néztünk elébe, hiszen a svéd Arch Enemy most először lépett magyar deszkákra! (Nyilván a tavalyi, Szigetes Carcass "rijunájön-koncert" jelentősége jócskán meghaladta emezt, de az egy egészen más történet.) 2003-ban majdnem eljöttek hozzánk, akkor az überzseniális Nevermore előtt zajongtak volna, szintén ezen a helyen (még E-klub néven), de betegség miatt elmaradt a turné azon része... ... mi meg ötszáz forintot visszakaptunk a jegyárból. Köszi. Persze, erről akkor nem Enemy-ék tehettek (hanem azok a randa vérszí­vó rovarok, akik a turnébuszukat ellepve fecskendezték beléjük a kórságot - biztos nem szerették a metalt), de azért az már mégiscsak egy izmos vicc, hogy az Arch Enemy-t eleddig nem sikerült leszervezni országunkba! Most azonban eljöttek végre, özönlött is a nép a Diesel diszkógömbös félhomályába - lám, lám, azért van keletje minálunk a jófajta death metalnak! Ám mielőtt a Főellenség lecsapott volna ránk, még egy meglehetősen finom csemegét élvezhettünk előétel gyanánt ÂŹ- egyenest Dániából. Mercenary Szeretem a Mercenary-t. Láttam őket koncerten néhányszor, az utolsó három albumukat pedig rajongó imádattal hallgatom (mindenekelőtt a "11 Dreams"-et!), de az azelőtti kettő sem lópikula. Lehetnének In Flames-szintű kvázi-sztárok - főleg, hogy szerény véleményem szerint sokkal több bennük a mágikus potenciál, mint a göteborgi tesókban -, ám hat kiváló lemezzel a tarsolyukban még mindig az előzenekarok kissé mostoha szerepében egzisztálnak. Bár nincs rálátásom a financiális és bürokratikus háttérre, azért azt nem hiszem, hogy egy önálló turné orbitális buktaszagot rejtene magában. Aki pedig még sosem hallott felőlük, az képzelje el, vajon miféle csodazene születhet, ha elméletben összeeresztjük egy próbaterembe a Dark Tranquillity-t, a Nevermore-t és a Soilworköt, hogy ugyan már, jammeljenek egyet - valami hasonló kerekedhet ki a dologból, mint a Mercenary-muzsika. Pontban 20 órakor felharsant a Nessun Dorma ária Puccini Turandot-jából. Pavarottitól Domingóig számos előadó hangja fémjelzi (hmm) ezt a klasszikust, de Mercenary-ék hogy, hogy nem, bevágták a Manowar-féle verziót is, a miheztartás végett - mégiscsak egy metál bulira jöttünk, na! A karomon-hátamon végigszánkázó libabőr azonmód jelezte: itt valami nagy dolog van készülőben! A dán legények a tavalyi korong Black And Hollow-jával kezdtek, de olyan vehemenciával, mintha a világ legnevesebb lemezkiadójának alkalmazottja épp őket lesné a hátsó sorban, egy jövőbeli együttműködés reményében. A zenészek éltek a deszkákon, belakták a szí­npadot, mozogtak, amennyire a szűkös hely engedte; egész egyszerűen lehengerlőek voltak, ahogy ez í­rva vagyon! (Hozzájuk képest az Arch Enemy-s srácok szoborként álldogáltak hangszereikkel, de erről majd Tomka kolléga értekezik bővebben.) Mindegyik Mercenary-tagról csak a legjobbat tudom mondani: a behajtó-alkatú basszeros, René Pedersen a vadállat a bandában, végigvicsorogta és nyelvöltögette az egész bulit, s nemcsak szemei, de az ujjai is szikráztak a húrokon, emellett pedig öblös hörgéssel-morgással kí­sérte az aprótermetű frontembert, Mikkel Sandagert, aki tavaly igencsak megküszködött a magas hangokkal, most azonban könnyedén kiénekelt mindent, mintaszerűen. A többieket is dicséret illeti, ez a formáció nagyon egyben van! A hangzásra sem lehetett panaszunk, szépen, tisztán szólt minden egyes zeneszerszám, még a dús szintetizátor-szőnyeg is rendesen hallható volt, hál' istennek mindez kellő hangerővel megtámogatva. A hidegrázós refrénnel megáldott Black And Hollow-t az acsarkodó, kődurva Bloodsong követte, szintén az "Architect Of Lies" albumról. A múlt évben a Death Angel vendégeként járt nálunk a Mercenary, akkor egészen más programmal érkeztek, ami nyilvánvaló, hiszen a friss lemez még csak az előkészületi stádiumban volt. Most viszont elsősorban az "Architect..." adta a műsor gerincét: az emlí­tetteken kí­vül előkapták még a death metálos The Endless Fall-t, amely életművük egyik - hanem A - legsúlyosabb szerzeménye, a Nevermore-í­zekkel operáló This Black And Endless Never-t illetve a Pantera egynémely brutalizálására hajazó Execution Style-t. A "The Hours That Remain"-ről a himnikus Soul Decision hangzott el, a "11 Dreams"-et pedig a komplex szerkezetű, éjkomor Firesoul képviselte. Ez utóbbival búcsúztak tőlünk. Mindenkinek vannak személyes favoritjai, nekem például az Embrace The Nothing, a Lost Reality vagy az Örök Kedvenc 11 Dreams, amely eddig a koncertjeik zárótétele volt, ezúttal sajnos kihagyták. Ettől függetlenül ez egy rendkí­vül magas szí­nvonalú és emlékezetes buli volt, de a háromnegyed óranyi előzenekarosdi bizony már nem méltó a Mercenary névhez. Most pedig aláí­rásokat kezdek gyűjteni egy önálló turné megszervezéséért... Mike Arch Enemy Ahogy azt már a felvezetésben is emlí­tettük, az Arch Enemy magyarországi bemutatkozása nem tartozott a pedáns sikertörténetek közé - egészen idáig. A Népligetbe menet mindenfele rocker arcok lepték el a környéket, meglepően nagy tömeget alakí­tva a "death metal lady" és zenekara koncertjének kezdetéig. Sajnos a Mercenary előadásának rövid játékideje hamar kirángatott a földöntúli élményszférából - ami nem is volt "baj", hiszen Sandanger sikolykirály mesteri produkciója után Gossow kisasszony vezényletével a pokol öblös bugyraiba kellett tennünk legalábbis egy fikcióbeli utazást. Mit mondjak, a srácokban - elnézést: és hölgyekben - nem lehetett csalódni. A "svéd brigád" lehengerlő egyszerűséggel és szí­ntiszta energiabombával generáltak adrenalin-kisülést az E-klub szűkösnek bizonyuló termében. Ahogy a szí­npadra robbantak mintegy fél óra átszerelés után a legutóbbi lemezük nyitódarabjával, a Blood On Your Hands-el, rögtön magukra vonzották a tekintetet - különösen hihetetlenül energikus énekes pacsirtánk. A Dio méretével és Corpsegrindert megszégyení­tő orgánummal bí­ró hölgy produkciója lenyűgözte a hörgéshez szokott füleket: ellentétben az emlí­tett kannibál úriember monoton teljesí­tményével, Angela már eleve olyan hang-, azaz "hörgésszí­nnel" rendelkezik, amely jelentősen megdobja a produkcióját, ám ezt élőben maximális intenzitással és magas fordulatszámon pörögve képes prezentálni, teljes mértékben beleélve magát a brutalitás melódiáiba. Mert az Arch Enemy pontosan erről szól, a metal zene két végletének koherens - és csábí­tó - egésszé kovácsolásáról: az Amott tesók felváltva olyan gitártémákat szállí­tottak, amelyek a kőegyszerű thrash brigádok módjára marják le az arcbőrt kitartó döngölésüknek köszönhetően, máskor pedig akár rock bandák számára is példaszerű dallamorgiával befecskendezett szólókat vagy témákat tekernek le. Ilyen volt például a "magányos, törött szí­vű rajongóknak" ajánlott I Will Live Again cí­mű "ballada" is, a maga magával ragadó gitárdallamával és égbekiáltott halálhörgésével - mindezt, talán mondani se kell, Angela megerőltetést nélkülöző könnyedséggel adta elő. Az Amott tesók már inkább gitárjátékukra koncentrálva aprí­tották bele a közösbe, amilyük csak volt, hősnőnkre bí­zva a kevés konferálást - bár, Mrs. Gossow bókja, miszerint a magyar közönség túltesz még a több ezer fős fesztiválokon is, akár őszintének is hangozhatott. Ennek ellenére inkább a számlistára koncentrálva haladtak kí­méletlen precizitással a gyomorforgatóan brutális énektémák (és "dallamok"!) és a melodikus gitártémák között - főleg az Angelával készült lemezeket részesí­tve előnyben. Második nótaként a Wages of Sinről ismerhető Ravenous hangzott el, pillanatnyi szünet nélkül, majd a sokak által repetití­vnek tartott Doomsday Machine második nótája, a jó kis szaggatott zúzdával operáló Taking Back My Soul. Erről a lemezről még elővették a Brainstorm Maharaja Palacének death metal megfelelőjét, a zseniális atmoszférával felruházott - és kellően monoton - My Apocalypset, amely a Dead Eyes See No Future cí­mű, örökigazságot megfogalmazó slágerrel karöltve alapozta meg az este magas szí­nvonalát (hogy pontosabbak legyünk: folytatta a megkezdett zsenialitás-ösvényt). Majd következett egy még kellemesebb meglepetés: Daniel Erlandsson dobszólója, amely - ellentétben a mostanában heavy metal bandák által előadott vérszegény, unalmas és ötlettelen kí­nszenvedésektől - kreatí­v és izgalmas perceket eredményezett, kvázi-instrumentális dallá emelve a félig önálló előadást. A programban később helyett kapó gitárduett is hasonlóan elbűvölőre sikeredett: az Amotték által prezentált, kifejezetten dallamközpontú "szólópárbajhoz" - amely az Intermezzo Libertéből is tartalmazott részeket - hasonló megmozdulások járulnak hozzá, hogy ténylegesen koncertnek tekinthessünk egy előadást, ne csupán a lemezre feljátszott számok puszta reprodukálásának. Az Arch Enemy esetében a szinte önfelőrlő intenzitású zene még erősebben jött át szí­npadról, mint lemezről: Angela is simán szállí­totta a korongokba vésett, őserejű produkcióját, a szűk másfél órába sűrí­tett program pedig igazán hatásosnak bizonyult. A Rise of the Tyrantről az emlí­tetteken kí­vül előkerült még a The Last Enemy, illetve a Revolution Begins is, amely igencsak felturbózta a közönség hangulatát - hiába, ütős sláger. Talán csak az egyébiránt zseniális Wages of Sinről játszhattak volna többet (igazán jó lett volna meghallgatni olyan mértéktelenül gonosz témákat, mint az Instinct - komolyan, zseniálisan ördögi ez az Angela lány) - innen még csupán a We Will Rise került elő lezárásképpen. Az összképhez általában szükséges, korábban már emlí­tett szí­npadi mozgást pedig pótolta a pokoli muzsika mennyei energiája - bár Sharlee D'Angelo a maga impozáns megjelenése mellett futkározásban is kitett magáért. "Vért és törött csontokat hozunk a hideg országból" - í­gérte Angela, és képletesen be is tartották ezt, általuk csupán "pure fucking metalnak" titulált zenéjükkel. Ám a brutalitás image alatt azonban az énekesnő még a számára negatí­v pillanatokból is kedvesen hozta ki magát: a koncert elején egyelőre csak egy oxigénsátort kért viccből, és a recycling "valódi" értelmével poénkodott, majd koncert közben már intett egy feltartott kézzel füstölő rajongónak, hogy oltsa el a cigarettát - mint kiderült, mivel asztmás, a füst árt a hangszálainak, és az énekes í­gy nem tud maximálisan teljesí­teni. A koncertterem bal oldalán beüzemelt légfrissí­tő berendezés sem oldotta meg ezeket a gondokat, az elvétve beinjekciózott friss levegő csak a környékre terjedt ki, a terem jobb oldalán már semmilyen hatása nem érződött - í­gy nyáron, a fülledt melegben, megfűszerezve némi sör és cigi szaggal, ez elég kellemetlen tud lenni. A ráadást a maga melankóliájában gyönyörű Snow Bound nyitotta meg - lenyűgöző élmény volt a maga másfél perces, instrumentális gitár-litániájával. Sajnos a felülmúlhatatlan Enemy Within nem követte - ellenben jött a Heart of Darkness és a 2005 óta elmaradhatatlan, amolyan heavy metal "united-érzését" átfogalmazó Nemesis, mint lezárás. A banda hamar leköszönt, majd a Fields of Desolation alatt visszajött meghajolni, búcsúzgatni, pengetőket osztogatni - hogy a 90 perc leteltével el is tűnjenek a deszkákról. Egy roppant technikás, remek dalí­rói vénával rendelkező brigád energetikus és professzionális koncertjét láthatta, aki ellátogatott aznap a Népligetbe. Reméljük, hogy legközelebbi hazai fellépésükre nem kell majd hat évet várnunk... Tomka Fotók: Savafan (www.a-cslp.hu) Köszönet a Concertonak!

Legutóbbi hozzászólások