Stratovarius, Firewind, Eden's Curse, 2009.május 18. London O2 Academy N1 center (olvasói koncertbeszámoló)

írta Hard Rock Magazin | 2009.05.23.

A Stratovarius rajongók számára meglehetősen kellemes évnek mutatkozott 2009. Ugyanis nem elég, hogy az egykori gitáros zseni (mások szerint kicsit őrült) Timo Tolkki immáron második albumát jelentette meg Revolution Renaissance nevű formációjával, de hosszú - majd négy évnyi - hallgatás után, végre az anyabanda tagjai is aktiválták magukat. A Polaris cí­mre elkeresztelt album aztán igencsak megosztotta a kritikusokat és a rajongókat is... Az új albumnak még nyoma sem volt, amikor először hallottam, hogy turné szerveződik Angliában, melynek természetesen London is egyik állomása lesz. Örömömet, s izgalmamat tetőzte, hogy a hí­rek szerint a Firewind lesz a csapat vendége a szigetországai mini-touron. Ezek után nem lehetett kétséges, hogy elsők között vegyem meg a jegyet még a tél végén, majd kí­váncsian várjam a május 18-i estét, ami előtt nem sokkal jött a hí­r, hogy a német melodikus rock banda, az Eden's Curse is beszáll a projectbe. Nagyszerű! Nem mondhatni, hogy a rajongók szétszedték volna a környéket a koncertet megelőzően. Egyrészt mert a kezdés előtt 40 perccel még nem több, mint száz rocker (bár ezt a szót most nem használnám, hiszen nagyon sok középkorú, jól öltözött házaspár is volt köztünk) várta a bebocsátást. Másrészt pedig a későbbiekben is olyan kulturált, példás rendben képeztünk "sorfalat", hogy a kora esti bevásárlásból hazatérők közül sokan megálltak, s érdeklődtek, hogy kiállí­tás lesz, vagy valami nagy akció van? (Ugyanis a koncertnek egy bevásárlóközpont alagsorában lévő klub szolgált szí­nhelyéül). A bebocsátás a szűkös biztonsági személyzet és mindössze egy kapu ellenére példás gyorsasággal zajlott. Itt jegyezném meg, hogy a hazai koncertbeszámolókban emlegetett dohányzási problémákról itt szó sem lehet, a szigetországban szigorúan tilos minden nyilvános, zárt helyen a füstölés. Így szerencsére felszálló szmogot csak a füstgépekből láthattunk. Eden's Curse A két albummal rendelkező Édeni kurzusnak nem volt könnyű szerepe. Zenéjük kicsit kilógott a sorból, szí­ntiszta rockjuk nem egy súlycsoportba tartozik a másik két bandáéval. Micheal Eden énekes és csapata ennek ellenére igyekezett tisztesen helytállni, s megmozgatni az addig összegyűlt jó félháznyi közönséget. Ez részben sikerült, a tömeges fejbólogatások jelezték, hogy élvezzük az előadást, de közös éneklésről szó sem lehetett. Látni lehetett az arcokon, hogy életükben először hallják a szerzeményeket. Az sem könnyí­tette a csapat helyzetét, hogy az amúgy sem nagy szí­npad hátsó fele már be volt rendezve a Stratovarius részére, í­gy ők csak az első kb. két méter széles sávban mozoghattak szabadon... Mozoghattak volna, izomlázuk biztosan nem lesz a sok rohangálástól. Ellenben a jókedv és a mosoly el nem tűnt az arcukról, különösen a billentyűs Ferdy Doernberg volt elemében. Setlist: Masquerade ball Fly away Sail on Signs of life Judgement day Firewind A rövid átszerelést követően (melynek keretében külön ovációs sikert aratott a molinókat felhelyező csaj páros - a tekintetek igencsak egy helyre szegeződtek, mikor miniszoknyáikban felpattantak az állványokra, s nyújtózkodásaikat látván sokan jelentkeztek önként segí­tségükre) az odahaza is sokak kedvence, a görög Firewind következett. Az időközben szűk teltházzá avanzsált közönség itt már egészen más fogadtatást biztosí­tott. Az intro után egyesével szí­npadra pattanó zenekartagok megkapták a maguk ovációját, majd hozzá is kezdtek személyes kedvencemhez az új albumról, a Head up high-hoz. Már az Edenéknél is észrevettem, de mostanra tudatosult bennem a szí­ntiszta hangzás. Minden pengeélesen hangzott, egyik hangszer sem volt túl előtérben a többivel szemben, Apollo minden egyes hangját tisztán lehetett érteni. Szintén szembetűnő volt a csapat mozgásteljesí­tménye. Persze akik már látták őket valahol, azoknak ez nem volt meglepetés, igazi koncertbanda! Láthatóan élvezték a koncert minden egyes percét, s olyan hévvel, előadásmóddal rendelkeztek, hogy képesek voltak jobban megmozgatni a hallgatókat, mint a későbbi főbanda. Apollo Papathanasio (le sem tagadhatná görög mivoltát) erőtől duzzadó hangjával, energetikus teljesí­tményével pillanatok alatt az ujja köré csavarta a közönséget, s még inkább a fiatal rockercsajokat. Énekeltette a közönséget, mutatta a tapsritmust, mosolygott. Gus G gitáros gitárjátéka nagyon lenyűgözött, rutinból hozta a szólókat, koncert közben többször cserélt hangszerével pedig bejárta a szí­npad minden egyes méterét. Külön öröm volt számomra, hogy a koncert végén nekem sikerült a levegőből lehalásznom a pengetőjét, mellyel végignyűtte a koncertet. De hol volt még a vége! Előadásuk felénél például premiernek lehettünk szem-és fültanúi! Itt játszották először a Loosing faith cí­mű számukat, mely a 2010-ben megjelenő, új albumukon fog szerepelni. A szám egy középtempós, félig-meddig lí­rai költemény, csodás refrénnel. Természetesen nem maradhatott ki a buli szám, vagyis a Maniac diszkó sláger átköltése sem. A szűk háromnegyed óra melyet a szí­npadon töltöttek gyorsan tovatűnt, s levonulásukat követően szinte fájó csendet hagytak maguk után. Setlist: Head up high Tyranny Destination forever Angels forgive me Mercenary man Losing faith (új szerzemény) I am the anger Maniac Falling to pieces Stratovarius Itt már egy hosszadalmasabb átszerelés következett. Letakarí­tották a szí­npadról az előző zenekarok összes cuccát, ami í­gy egyből tripla akkorának tűnt. Újra el kezdték belőni a hangot, minden hangszert több percig parolázták, hogy jól szóljon. Feltettem azonban magamnak a kérdést, miért kellett ahhoz hozzányúlni, amikor eddig tökéletese volt. Sajnos félelmeim később abszolút beigazolódtak. Egy majd három perces intro után berobbantak a srácok, s nem cicóztak, egyből az egyik legnagyobb slágerbomba a Hunting High and low-ba csaptak bele. Beleborsózott a hátam, ej, de jó, hogy visszatértek! Az örömbe, azonban üröm is vegyült. Az első hangoknál lejött, hogy a hangmérnökök az eddigi tökéletes hangzást alaposan helybehagyták a hosszadalmas beállás alatt. Maradt egy jó nagy kása, dobhártyaszaggató hangossággal, de tiszta hangok nélkül. A lábdobok bömböltek, de a cinek némák maradtak, a basszusgitár és a billentyű ok volt, de a gitárból, és az énekből alig jött le valami. Teljesen otthon éreztem magam... mintha a Pecsában lettem volna... Később javult valamit, főleg a gitár jött elő, de Timo hangja közel sem kapta meg azt, amit megérdemelt volna. Az első három szám alapján lehettünk volna akár 2001-ben is, ugyanis a Speed of light és a The kiss of Judas is a jóval korábbi lemezeken lelhető fel. Sőt az egész koncertre nem lehet igazán ráakasztani a lemezbemutató jelzőt, mindössze három új szerzeményt játszottak el. Ennek persze valós, s érthető alapja lehetett az, hogy Angliában a lemezt éppen a koncert napján adták ki, í­gy aztán a rajongók döntő többsége még nem találkozhatott az új nótákkal, s azokra alapozni egy koncertet nem biztos, hogy nyerő lett volna. Az első 2009-es szerzemény a Higher we go volt, ami az új lemezről talán az egyik olyan nóta, ami leginkább magán viseli a korábbi Strato jegyeket. Lendületes dallamvezetés, fülbemászó refrén. Új dalhoz, új gitáros is dukál - gondolhatták a srácok, akik itt mutatták be nagyérdeműnek Timo Tolkki utódját, Matias Kupiainent (gondolom az ő finn származását sem vitatja senki  ). A többiektől (a basszerost leszámí­tva) jó másfél évtizednyivel fiatalabb gitárnyűvő igazolta hí­rét, mestere hangszerének, szépen játszotta a régi szerzeményeket is, s lenyomott néhány virtuóz szólót a szűk másfél óra alatt. Nagyon meglepődtem mikor meghallottam a Will the sun rise kezdő akkordjait, ez a 13 éves nóta már nagyon régóta nem szerepelt a koncertjeiken. Annál jobban örültem neki, mert imádom! A szintén új Winter skies szép, billentyűvel alaposan megtámogatott dala után tanú lehettünk a Főnixmadár szárnyalásának, a Phoenix következett. Szintén nem mai nóta, de mindenki nagyon komálta, s úgy tűnt, hogy a szí­npadon is valakinek ez a kedvence. Lauri Porra basszusgitáros különösen elemében volt ebben a számban. Persze az előadás többi részében sem lazsált, ez a végtelen szimpatikus arc. Hülyéskedett, pacsizott a közönséggel, behálózta a szí­npadot, s persze nagyszerűen játszott. Egyébként itt jegyezném meg azt a felszabadultságot, amit a zenekar egésze képviselt. Érezni lehetett a barátságot köztük, látszott jól érzik magukat együtt, s Tolkkival együtt eltűnt az a nyomás is, amit az egykori nagyfőnök gyakorolt irányukban. Tény, egy percet sem hiányzik a csapatból. Azt már csak halkan fűzöm hozzá, hogy dalszerzési tehetségét azonban - szerény véleményem szerint - nem sikerült pótolni a Polarison. A Phoenix pörgése után egyedül Timo Kotipelto énekes és a billentyűs Jens Johansson maradt a deszkákon. Nem volt nehéz kikövetkeztetni, mi fog következni. Igen, a Forever dallamai csendültek fel. Húú, végre akkora közönségéneklés lesz... S eljött a refrén pillanata: " I'm still there everywhere, I'm dust int he wind, I'm the star int he northern sky...." Üvöltöttem teljes torokból, de legnagyobb meglepetésemre hallottam a saját hangom... Körbenéztem, s alig akartam hinni a szememnek, rajtam kí­vül csak páran énekeltek, a többiek teljesí­tménye kimerült a tapsolásban. Áhhh, ezek a hidegvérű angolok! Végig azt hittem, hogy szép lassan beindulnak majd, de nem igazán tették, s magamban óhatatlanul is összehasonlí­tottam őket a magyar közönséggel. Pozití­vumként emelném ki, hogy itt nem akarták elsodorni az embert, nem volt fölrengés szintű beindulás, aki időben érkezett, hogy az első-második sorból nézze végig a koncertet, az ott is maradhatott végig. Ellenben a magyar rajongók olyan hangulatot képes varázsolni, melyhez képest az itteni a fasorban sincs. Most már teljesen értem, miért is dicsérik az együttesek a fellépések során a magyar közönséget, és miért is szeretnek olyannyira nálunk fellépni. Újabb meglepetés volt a Visions 1997-es nótája, melyet teljes egészében végigjátszottak a fiúk. A több mint 10 perces, progresszí­v elemeket is bőven tartalmazó mű ugyan unikum volt, de nem hinném, hogy koncertre való szerzemény lenne. Kicsit le is ült a buli. Ebből igyekeztek felrázni bennünket a hivatalos program utolsó számával, az Eaglehart-tal. Sikerült nekik, jártak a fejek és a kezek rendesen. Majd eltűntek a srácok a szí­nfalak mögött, visszahí­vásra várva. Újabb döbbenet a részemről... A közönség néma maradt. Nem volt közös, vissza-vissza skandálás. Mindenki várta, hogy visszajöjjenek, de semmit nem tettek érte. A finnek azonban nem voltak restek kivárni, mí­g a fel-fel hangzó bekiabálásokból ki nem alakul egyfajta kórus, a visszajövetelüket követelve (ez minimum 3 percbe tellett!!!), és csak akkor tértek vissza. Az új lemezük friss klipnótája következett a Deep unknown, majd a koncert méltó bezárásaként a Black diamonddal köszöntek el tőlünk véglegesen. Kotipeltotól végig hiányoltam, hogy bár nagyszerű hangteljesí­tménnyel rendelkezik, de nem élt együtt a hallgatósággal, a rövidebb felkonfoktól, és a mindig felhangzó köszönömtől eltekintve nem nagyon kommunikált a közönséggel. Valami oknál fogva azonban meg akart minket taní­tani finnül, í­gy búcsúzásul okí­tott bennünket számolni egytől négyig. Megtanultunk, ordibáltuk a finn számokat (ami egyébként igazolja a finn-magyar rokonságot, mert eléggé hasonlí­tottak a magyarra), sőt mivel hangosabban kellett, mint azt Glasgow-ban tették, ezért a legutolsó traktusban végre már elégedett voltam a közönség hangerejével. Sajnos a koncert eddig közzétett állomásai között nem szerepel hazai helyszí­n, de remélem, ez hamarosan módosul, s megmutathatjuk ennek a triumvirátusnak, milyen is a magyar virtus! Setlist: Hunting high and low Speed of light The kiss of Judas Higher we go Million light years away Will the sun rise Winter skies Phoenix Forever Visions Eagleheart Ráadás: Deep unknown Black diamond Nagy Sándor Csaba

Legutóbbi hozzászólások