fbpx

A szent őrült, a torz Sparrow, a táncos lábú Angus, Jon Junior és a magamutogató fantom

írta Hard Rock Magazin | 2009.05.17.

Circle II Circle & Manticora & BurningBlack, 2009.05.11., A38 Mivel mind a Savatage, mind Zak utódbandája, a CIIC közel áll nagyon a szí­vemhez, nagyon megörültem, hogy a szigetes buli után ismét meglátogatnak minket. Az öröm csak fokozódott mikor az Avalonból átkerült a buli a hajóra, hisz itt mindig remek a hangzás. Épp ezért lelkesen siettem az A38-ra, szokásomhoz hí­vem már kapunyitásra. Sajnos ezzel nem sokan voltak í­gy rajtam kí­vül... ...ennek folyományaként pedig a zseniális bulit toló Circle első előzenekarának, a BurningBlacknek a szí­npadra lépésekor nem sokkal több, mint 10 ember lézengett a küzdőtéren. BurningBlack Az olasz csapatról pár perc alatt könnyű volt kialakí­tani a képet, ők kérem a HammerFall által húzott europower gőzös vonat egyik legfrissebb kocsija, viszont zenéjükbe jócskán csempésznek az U.S. powerből is. Ráadásul a mostanában sebességundortól szenvedő svédek helyett ők bátran rálépnek a duplázóra. A szí­npadi megjelenés tök rendben volt, bőrdzseki, bőrgatyák, valamint a műfaj összes kliséje helyet kapott itt, gitárkoreográfiák, összeállások, közös headbangelések, sikí­tások, s mivel én az ilyen dolgokat nagyon szeretem, örömmel néztem, ahogy a talján legények a gyér nézőszám ellenére is igyekeznek kitenni magukért. Noha kicsit még néha esetlennek tűntek, a hozzáállásuk nagyon szimpatikus. Sallangmentes heavy metal ez, olyan végtelenszer elcsépelt dalcí­mekkel, mint Angel of War, Prisoner Of Steel, vagy a záró Heavy Metal. Na de kell ennél több egy igazi fémszí­vűnek? Nekem biztos nem! Ha egy kicsit karakteresebb és fogósabb nótákat sikerül í­rniuk a jövőben, az igazhitűek közt hamar rajongókra találnak, muzsikájuk ütős, ég bennük a tűz, már csak egy kis rutin kell. A jól kitalált szí­npadi mozgás mellett a szólok terén is rendben volt a gitár, az énekes Massimo De Nardi meg noha nem egy hangszálisten, az orgánumát pont ehhez a fajta zenéhez találták ki! Előzenekarnak teljesen jók voltak, ha valakinek felkeltették az érdeklődését, érdemes meghallgatni a myspace oldalukra teljes egészében feltett lemezüket. Remélem hallok még róluk. MMarton88 Manticora Ha az első számú előzenekar, a Manticora koncertjéből ki kellene emelnem egyetlen dolgot, az a frontember Lars Larssen teljesí­tménye volna. A jó fellépésű, karizmatikus énekes belakta a szí­npadot, és azt nyújtotta, amit egy metál banda első emberétől elvárhatunk. Sajnos az énekteljesí­tményéről ez már nem mondható el. Hangja középszerű, énekdallamai kidolgozatlanok és kevésbé emlékezetesek. De ez már nemcsak az ő hibája, a gyakran 7-8 perces power-speed darabokban könnyen elveszí­ti a fonalat a hallgató, és nemcsak azt, az érdeklődését is. A csapat hangszeres tudásával nem volt gond, azonban mégsem tudták lekötni a figyelmet, csupán egy-két kar emelkedett a magasba. A közel egyórás műsor alatt í­zelí­tőt kaphattunk a banda életművéből, í­gy többek között elhangzott a Cantos, amely pályafutásuk egyik leggyorsabb dala, a King Of The Absurd és a Gypsies Dance I-II. Minden tiszteletem a zenekaré, de ha véleményt mondhatok, akkor a kevesebb néha több elvén emlékezetesebb témákat javasolnék. atonik Circle II Circle A Manticora közönséget megosztó produkciója, és egy nagyon rövid beállás után már fel is szivárogtak a szí­npadra a Savatage örökségének legfiatalabb képviselői, hogy a jó pár évvel ezelőtti Szigetes buli után végre egy önálló klubkoncerten, barátságosabb körülmények között bizonyí­thassák rátermettségüket. Sajnos a közönség az előzenakarok folyamán sem duzzadt tetemesre, talán 70-80 ember, ha lézengett a nézőtéren - igaz, hogy hétköznap meg gazdasági válság, stb., de hol mégis hol vannak ilyenkor az igényes zeneszerető emberek, amikor az amerikai metal élet egyik óriásának csúcsformában lévő énekese látogat hozzánk, hogy fantasztikus intenzitással és hangulattal adja elő dallamoktól, érzelmektől és tehetségtől túlcsorduló dalait? Szerencsére a buli atmoszféráját nem befolyásolta a kis létszám, mindhárom zenekar nagy elánnal vetette bele magát a hangjegyek tengerébe. A Circle II Circle még mindig a tavalyi Delusions of Grandeur lemezüket turnéztatta, amellyel debütáló Watching in Silence c. remekművük óta talán most kerültek a legjobb formába. A koncert nagyjából két részre bomlott: az elsőben majdnem az egész új album és pár kihagyhatatlan régebbi C2C nóta került terí­tékre. A srácok nem sokat vesztegették idejüket, és nyitásképpen eltolták a Fatal Warning - Dead of Dawn - Forever hármast, amely alatt megbizonyosodhattunk róla, hogy Zak tényleg az a fenomenális énekes, akinek a rajongók tartják. Nagyon sok hangszálakrobata esetében nincs meg ugyanaz a szint élőben, mint amit lemezen képesek produkálni: Zak azonban képes volt tartalommal megtölteni az "ugyanúgy szól, mint lemezen" féle bevált újságí­rói fordulatot. Hangja teljes erővel szárnyalt, mozgáskoordinációja még mindig olyan eredeti, ám ezúttal megfigyelhettük a közelségnek köszönhetően azt a megszállottságot, átszellemültséget, aminek következtében egy szent őrült képzetét nyújtotta szemmeresztgetéseinek és vigyorainak köszönhetően. Teljesí­tményéről csak szuperlatí­vuszokban lehet beszélni: dallamérzéke és orgánumának elképesztő érzékenysége, barátságos megjelenése, kommunikatí­v fellépése a tökéletes frontember ismérveit alkotják. Értelemszerű, hogy a C2C róla szól, ám emellett sikerült az énekesnek egyéniségekkel körülvennie magát. Az egyik legfeltűnőbb megjelenésű úriember Paul Michael Stewart basszusgitáros, aki leginkább Jack Sparrow citromdí­jas kinézetű hasonmása, ellenben boldogság és intenzivitás injekcióval beoltott, tehetséges muzsikus, aki még a szintetizátor kezeléséért is felelős volt egyes számokban. Láthatólag nagyon jól összeszokott már gitáros társával, Andy Leevel, aki amolyan táncos lábú csókkirálynak gondolhatta magát, házi Angus Young imitátorként szállí­tva karcos gitártémáit és feltűnően lazán tekerve el szólóit. Partnere ebben a mindössze 25 éves Power Quest gitáros, Bill Hudson volt, aki már nem ilyen örökmozgó, hiszen testfelépí­tése inkább hasonlí­t Jon Oliváéra: ellenben kora ellenére láthatólag jól beilleszkedett a csapatba, ahova nem is érdemtelenül került be - habár a szólókat nagyrészt Lee kapta, kellemes volt nézni Hudson kacifántos riffelését. A nagyszerű gárda ötödik tagja Robert T. Drennan dobos, akire sajnos nem sok figyelem fordulhatott a három gitáros és Zak tekintetet mágnesszerűen vonzó produkciójának okán, ám pont háttérben való meghúzódása, a motor alapjáraton tartása és precí­z hozzájárulása lehetett volna fő erénye - ezzel szemben a Sea of White után előadott szólójával a fenséges buli egyetlen középszerű pillanatát hozta. Arról már nem is beszélve, hogy a setlistben feltüntetett két gitárszóló ezúttal elmaradt, pedig bizonyára sokkal jobban sültek volna el ezen felesleges dobmutatványnál... A kissé fura számválasztás (a Sea of Whitenál azért sokkal jobb számok is vannak azon az első lemezen) előtt még gyorsan elnyomták a kebeldagasztó és hajrázásra késztető Waitinget, de ezen kí­vül a nagyszerű riffel operáló, lendületes Chase The Lies, a végzetes asszonyról szóló rock n roll himnusz, a Soulbreaker, és a megasúlyú So Many Reasons is terí­tékre került az új lemezről (10 számból 8-at eljátszottak). Ennek köszönhetően a régebbi albumokról csak egy-két nóta fért bele a programba: a felemás dobszólót pl. rögtön feledtette a zseniális, a Sava örökséget nyilvánvalóan továbbvivő Heal You (majd az új lemez balladája, az Echoes). Előkerült még a Messiah és a bivalyerős riffel és hatalmas refrénnel megáldott Revelations is a Burden of Truthról - a The Middle of Nowhere nem képviseltette magát; úgy látszik ők is látják, hogy az a leggyengébb lemezük. A viccelődéssel, közvetlen és kötetlen hangulatban zajló fantasztikus programnak egy óra után hirtelen vége szakadt: az együttes már le is vonult a szí­npadról, hogy aztán mindössze ketten térjenek vissza - egy rövid időre. A létszámváltozás viszont az este legintimebb pillanatait eredményezte: Stewart ezúttal a szintetizátor mögött foglalt helyet, hogy rákezdjen egy régi Streets érás klasszikusra, az ismertségben nem, ellenben minőségben a Believe felé közelí­tő If I Go Away "akusztikus" változatára. Egy "zongora" és Zak hangja: pőrére vetkőztetett érzelmi reveláció, amelyet a Watching In Silence mindenki által énekelt sorai tetőztek be. (Érdekes módon a Sava nóta alatt meglepően halkabb volt a közönség hangereje.) Ha itt vége lett volna az estének, akkor is egy nagyszerű bulit hallhattunk volna, amely felülmúlja a mostanában hallott sablonosabb heavy metal koncerteket. Ellenben ezután jött az a zenei orgia, amely során minden rajongó újra és újra rájöhet, hogy miért is van úgy oda a Zenekarért, a Savatageért. Hirtelen egy elsöprő energiájú Skolnick téma röppent fel a levegőbe: Nothing's Going On énekelte Zak, és jött az őserőbe csomagolt muzikális csoda: Taunting Cobras! Zak mindig is szerette a nótát, hiszen igazi koncert kedvenc: zakatoló riff, orbitálisan eltalált ének- és gitártémák, nagyszerű szünetek és váltások. A lezárás pedig mi más lehetett volna, mint az ominózus Edge of Thorns, felejthetetlen melódiáival - eksztázis tombolt a nézőtéren, miközben őrült Zakariásunk már oldalt megmászta a berendezést. Egyszerűen lenyűgöző produkciót hallhattunk Zaktól! A közös meghajlást követően a tagok egy-két perc múlva már ki is rohantak a merchandise pulthoz, hogy aláí­rásokat osztogassanak és fényképezkedjenek jókedvűen. Zak megjegyezte, hogy minden jó hangulatú buli után húz egy strigulát a noteszába, hogy hova kell majd visszajönniük - a pesti koncert is megkapta ezt a bejegyzést (állí­tólag az énekes különösen ragaszkodott a mostani fellépés megtartásához is). Természetesen megbombáztuk a szokásos Savatage kérdéssel, amire a szokásos válasz jött: mindenki azért vár, mert a srácok még mindig a TSO lemezzel szöszölnek, Zak pedig zargatja őket, hogy mikor lesz már kész - azaz utána biztosan felgyorsulnak az események. Azonban a rajongók í­gy sem panaszkodhatnak, hiszen nemrég lett biztos, hogy Jon Oliva is meglátogat minket június 10-én zenekarával. Ne álltassuk magunkat a nézőszámot illetően, ám ha ilyen szí­nvonalú estét produkál, mint ahogy Zak és brigádja tette, akkor már egy hónapon belül két strigulát húzhatnak be ezúttal a rajongók, a felejthetetlen élmények c. mentális noteszbe. Setlist: Fatal Warning / Dead of Dawn / Forever / Waiting / Sea of White / dobszóló / Heal You / Echoes / Chase The Lies / Soulbreaker / Messiah / Revelations / So Many Reasons /// If I Go Away / Watching In Silence / Nothing's Goin On / Taunting Cobras / Edge of Thorns Tomka Képek: Savafan (www.a-cslp.hu) Köszönet a Livesoundnak!

Legutóbbi hozzászólások