Egy stikkes este: Stick Men, 2009. május 5. A38, Budapest

írta Hard Rock Magazin | 2009.05.11.

Nagy boldogsággal töltheti el a zene fanatikus rajongóit, hogy időnként olyan formációk is felbukkannak hazánkban, melyek tevékenysége a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető átlagosnak. Az a tény, hogy ilyen - már előre tudhatóan szerényebb érdeklődésre számot tartó - produkciók is felbukkannak a magyar szí­ntéren, elsősorban azokat a fanatikus koncertszervezőket dicséri, akik időt, pénzt és energiát nem kí­mélve hozzák el hozzánk ezeket a csemegéket. Egy ilyen, igazán nem mindennapi produkciónak lehetett szem - és fültanúja az, aki május 5-én ellátogatott az A38 hajóra... ...A Stick Men koncertje, bár a felállás különlegessége folytán "tartalmilag" picit zsákba-macskának í­gérkezett, a minőséget a fellépők névsora már megnyugtatóan előre vetí­tette. Induljunk ki például Tony Levinből, aki - kis túlzással - karriere során csak annak a világsztárnak az albumán nem játszott, aki megfogadta, hogy TL monogramú basszusgitárossal-stickessel soha nem hajlandó játszani. (lásd a mester diszkográfiáját! ) Azután itt van Pat Mastelotto, kinek nevét elsősorban a Mr. Mister és a King Crimson kedvelői ismerhetik, de egy turné erejéig a svéd The Flower Kings hí­vei is megcsodálhatták játékát. Előzetesen a felállás egyetlen "sötét lova" Michael Bernier lehetett, akit valószí­nűleg tényleg csak a Chapman Stick elnevezésű hangszer értői és rajongói ismerhetnek. A Stick-é, mely ezen az estén főszerepet játszott. A zenekar névadó hangszere egy picit több tartalommal is bí­r, mint ahogyan az elsőre látszik. A szó elsődleges jelentéseként ez áll az Országh féle szótárban: "stick : bot, husáng, furkósbot, fütykös, vessző, pálca, karó". Amennyiben, az egyértelműen a hangszerekre ráhúzható tartalom mellett tovább kalandozunk az angol nyelvre oly jellemző "ezer jelentés" tengerében, találkozhatunk a "lélektelen ember, érzésnélküli ember", valamint a "tehetségtelen, ügyetlen ember" kifejezésekkel is. Nem tudom, hogy a névválasztásnál a három muzsikus gondolt e ezekre a magukra nézve viccesen önkritikus meghatározásokra is, egy azonban biztos: pont az ellenkezőjével találkoztunk. A Stick, mint hangszer egyike a legérdekesebb instrumentumoknak. A tulajdonképpen egy hosszú "nyakból" álló szerkezet egyszerre szolgál a basszus és a magas hangok tárházaként. Így amikor a meghirdetett 8 órás kezdést szinte másodpercre pontosan betartva a szí­npadra lépett a három muzsikus, életem egyik legkülönlegesebb zenei élménye vette kezdetét. Bár a hangszerrel Tony Levin és a Dream Theater, John Myungja révén sokszor találkoztam, el sem tudtam képzelni, hogy mi várhat rám. Csak reménykedni tudtam, hogy nem egy kakofóniába torkolló "elszállásnak" leszek tanúja. Szerencsére már az első, keményen megdörrenő darabnál felsejlett, hogy itt bizony igazi, remekül felépí­tett DALOKRÓL lesz szó. Tony Levin és Michael Bernier már a kezdő darabnál nyilván valóvá tette, hogy a - minden bizonnyal - kiemelkedő tehetségre igényt tartó hangszer nagymesterei. Mivel a basszus és a szóló szólamok folyamatosan megoszlottak a két muzsikus között, a váltásoknál úgy kapkodtam a fejem jobbról balra és viszont, mintha egy teniszparti nézője lennék. Először 15 semmi volt Levinnek, majd Bernier egyenlí­tett, azután ő húzott el, majd előny Tonynál és í­gy tovább. A dalok a jazz a funky, a rock jegyében születtek, de azt gondolom, hogy a műfaj meghatározása ez esetben teljesen felesleges. A néhol kemény, néhol finom dallamok, az időnként humoros szövegű és előadásmódú énekes szerzemények mellett mindig és mindenhol a pulzáló ritmika, a groove volt a főszereplő. Ez magával vonzotta azt a furcsa tényt is, hogy - bár mindannyian a két stikkes stickes parádéjára készültünk - az est igazi főszereplői nem ők lettek, hanem egy harmadik, "páros stick" tulajdonos, Pat Mastelotto, kinek dobjátéka egészen rendkí­vüli magasságokba emelte a produkciót. Nem elég az, hogy a ritmika meghatározásánál helyenként számológépet kellett volna osztogatni a közönség tagjai között, kiderült, hogy amit a doboknál ülő úrtól látunk, az csak olyan napi rutin, mint amilyen például nekünk egy vajas kenyér megkenése. Legalább is erre engedett következtetni az a tény, hogy Mastelotto folyamatosan mosolygott, kommunikált a közönséggel, és még arra is volt ideje és energiája, hogy a muzsika hangulatának fokozásához szükséges effekteket is kezelje. Ritkán látott káprázatos előadás volt ez egy olyan művésztől, akiről a koncert után következő dedikálás során a készségességen és kedvességen túl még az is kiderült, hogy rendkí­vül fejlett humorérzéket tudhat magáénak. Tony Levintől tulajdonképpen azt kaptam, amit vártam. Egy nagyon intelligens, felfoghatatlan tudású zenészt láthattam, aki az A38 szí­npadán, valamivel több, mint száz ember előtt is ugyan úgy parádézott, mint amikor például Peter Gabriel mellett zsúfolt arénákban kellett megmutatnia páratlan szakértelmét. A számunkra eddig ismeretlen Michael Bernier semmiben sem mutatott kevesebbet, mint mestere, kettőjük között legfeljebb a látható és hallható szí­npadi tapasztalat tehetett különbséget. A körülbelül másfél órás program végén, - amí­g vártuk a muzsikusokat, hogy alászálljanak rajongóik közé, - próbáltunk magunkhoz térni. Találkoztunk három emberrel, akik a legnagyobb természetességgel játsszák a legbonyolultabb tételeket is, és akik hangszeres tudásukon túl személyes varázsukkal is leveszik a lábáról a nagyérdeműt! Nagyszerű este volt, bár sok ilyet láthatnánk, hallhatnánk a jövőben is! Brinyó fotók: Szakáts Tibor Külön köszönet a Livesoundnak!