Jöttek, láttak és ismét győztek: Hammerfall, Sabaton, Bloodbound, 2009.04.12. Budapest Pecsa

Hiába, hogy szinte évenként, turnéról turnéra útba ejti hazánkat a HammerFall és a Sabaton, a közös programot mégis hatalmas érdeklődés előzte meg: nem is csoda, hiszen a rosszmájúak nyugodtan kiálthattak volna botrányszagot a "kutyába lemenő" együttes új lemeze kapcsán, a jószí­vűek pedig nyugodtan várhatták a tökéletes koncertbandának tartott Sabaton szokásos energiabombáját. Hogy ki mennyire csalódott, negatí­van vagy pozití­van, az is kiderül, de előtte a bemelegí­tő zenekar személyében is egy kisebb szenzációra készülhetett a nagyszámú publikum... Bloodbound Történt ugyanis, hogy az új, Tabula Rasa c. lemezhez kezdetben a Tad Morose-ban megismert, majd a Bloodbound debütjén vokálozó Urban Breedet "szerződtette vissza" a vámpí­r, majd manapság terminátoros image-el kiálló csapat. Sok rajongójának álma valósult meg azzal, hogy élőben is láthatta az Olsson tesók bandájában Mr. Breedet - ám ebbe a csodába is - jó magyar szokás szerint - rossz szájí­z vegyült. A hangosí­tás ugyanis mindhárom koncert esetében nagymértékben levont az élvezeti értékből, az estet megnyitó Bloodboundnál azonban a legnagyobb mértékben, hiszen kétségtelenül a most már a Pyramazeben is helytálló énekes volt a legtehetségesebb dalnok ezen az estén. A keverésnek köszönhetően csak a dalszövegek ismeretében lehetett kivenni a sorokat, követni a fülbemászó énektémákat - leginkább Johan Sohlberg basszusgitárja röfögött, és a gitárok harsogtak. Ennek ellenére öröm volt látni a szí­npadon a nagyon is szimpatikus énekest, aki próbálta már rögtön az elején felhergelni és némi közös éneklésre buzdí­tani a közönséget: egyszer pedig - szerencsére - a maga gyönyörű valójában is megtapasztalhattuk a mesteri orgánum erejét, a Nosferatu (és a Book of the Dead) c. nóta verzéiben, ahol a hangszerek "visszavonultak", hogy teret adjanak ennek az őserőnek. Az együttes egyébiránt precí­zen nyomta el nagyon rövid programját: mindössze öt dal erejéig kaptak bizonyí­tási lehetőséget, amely során két vadonatúj nótát is előszedtek még meg nem jelent albumukról. Az első, Sweet Dreams of Madness igazi epikus power metal himnusznak tűnt (már ahogy ki lehetett hámozni), a Take One pedig jó kis közönség énekeltetős darab. Előkerült még a debütlemez már emlí­tett cí­madó szerzeménye, amely heves headbangolásra késztette a jobb dallamérzékkel és vásott füllel megáldottakat, hasonlóan a galoppvágtára sarkalló Metal Monsterhez - kár, hogy ilyen rövidre sikerült a program, ugyanis még jócskán van a zenekar tarsolyában hasonló epika. Ezen felül még a Book of the Dead szigorú riffje vágott rendet a Bloodboundot nem ismerők soraiban, a refrénre pedig láthatólag majdnem mindenki megmozdult. Talán némivel több szí­npadi mozgást el lehetett volna viselni tőlük, ám Urban Breed egymagában is ellátta a fiatalos publikummal való kapcsolattartás kötelezettségét - karakterben talán Andy B. Franckhoz hasonló, azonnal megszerethető figura. Sajnálatos módon a hangosí­tásnak és a rövid játékidőnek "köszönhetően" nem váltották be maximálisan a koncerthez fűződő reményeket - ám ez nem az együttes hibája. Reméljük, hogy még szerencsésebb körülmények között is találkozunk! Setlist: Sweet Dreams of Madness / Metal Monster / Book of the Dead / Take One / Nosferatu Tomka Sabaton A Sabatonnal ápolt kapcsolatom talán nem tartozik a legrózsásabbak közé. Roppant módon zavart az együttessel kapcsolatban, hogy a hazai rock média teljesen el van tőlük ájulva, én meg felületes ismerkedésem során nem igazán találtam túl sok különlegességet zenéjükben. Ezen az állapoton változtatott tavaly a Szigetes fellépésük. Noha nem nyűgöztek le maradéktalanul, úgy gondoltam, hogy adok még egy esélyt a svédeknek. Kedvencekké nem váltak, de a zenéjüket viszonylag megkedveltem, s az elmúlt hónapokban azért többször megfordultak lejátszómban a lemezeik. (Főleg különböző háborús játékok aláfestőjeként). Ennek tükrében izgatottan vártam az újbóli találkozást. Mivel a fiúk az elmúlt években rendkí­vül sokat jártak hozzánk, idehaza igen nagy már a Sabaton rajongótábor. Szép számmal képviseltették magukat a csapat hí­vei most is. Többen csak miattuk jöttek ki, ráadásul elöl már ekkor elkezdődött a lökdösődés, heringképzés. Amennyire vártam a fiúk szí­npadra lépését, akkorát csalódtam a Ghost Divisionben. Nagyszerű dal, de borzalmas hangosí­tás, csak a dobot lehetett a buli elején hallani ott, ahol én álltam. Aztán fokozatosan kitisztult a végére minden. Ők maguk sem számí­tottak akkora ovációra, amit kaptak. Rengetegen éltették őket, a közönség első sorai teljesen megőrültek, még a tagokon is a meglepődöttség látszott, nem is akarták elhinni, hogy ekkora rajongótábor várja őket magyar földön. Joakim lélegzete többször is elakadt a számok közt, sokszor megköszönte a támogatást. A rövidke setlist az utolsó lemezre koncentrált inkább, a nyitó Ghost után (höjj-höjj) érkezett (höjj-höjj) a cí­madó (höjj-höjj) The Art of War a közönség kitartó "höjj-höjj"-özése közepette. A nagyobb vadulások persze a 40-1, Altero Dominatus tí­pusú gyorsabb szerzemények alatt voltak, de pokoli ugrálás vette kezdetét a Primo Victoria közben is. A csúcspont pedig a zseniális szövegekkel megáldott Metal Crüe/Metal Machine volt. Noha eleinte pontatlannak éreztem a fiúkat, jól játszottak. Én picit intenzí­vebb szí­npadi jelenlétet vártam mondjuk tőlük (nem mintha nem mozogtak volna í­gy is eleget), de az igazi meglepetés számomra Daniel Mullback dobos. Hihetetlen a fickó, hatalmas elánnal verte a cuccát, végig jól és pontosan, közben énekelt is, öröm nézni a srácot! Nagyon tetszett, amit csinált. A teljesen őrült közönségben a hangulat persze engem is magával ragadott, s az előí­téleteimet félredobva tomboltam végig a rövidke programot. Remek hangulatot csináltak, s noha még mindig túlértékelt bandának tartom őket, lehet, hogy legközelebb is megnézem majd a Sabatont. A szórakozás garantált! Hammerfall Mit is mondhatnék előzetesen erről a csapatról? Most láttam őket negyedszer, igazi kedvencek, kulcsszerepet játszottak abban, hogy a heavy metal lett az a zenei stí­lus, ami a leginkább megdobogtatja a szí­vem. Az új lemez eleinte nem tetszett, de a tí­zedik hallgatás környékén megszerettem, annak pedig kifejezetten örültem, hogy belevariáltak a setlistbe! Sajnos amennyire bí­rom őket lemezen, eddig koncerteken mindig volt valami, ami miatt, noha jól éreztem magam, mégsem tudtam őket az év végi koncertlistám első helyére beí­rni. Az átszerelés közben abban reménykedtem, hogy nem lesz olyan rettenetes a hangzás, mint a Sabaton elején. Leereszkedtek a függönyök, kialudtak a fények, felcsendült az intro nagyszerű fényjátékkal, és "berobbant" a banda az új album Punish and Enslavejével. Arcomon megjelent a mosoly, tökéletes a hangzás, minden szól, gyönyörűek a fények, a dí­szlet... mindjárt jön Joacim is... de nem jött. Vagyis jött, de az egyik hangfalat sikerült ügyesen kikapcsolni, í­gy az első 5-6 dal alatt Joacim Cansból semmit nem hallottunk, instrumentális volt a buli (legalábbis elöl). Később varázsütésre megjavult a rakoncátlankodó láda, és a hangzás is helyre állt. Ez a "kis" gikszer mégis minőségbeli változást okozott a koncertélményben (ráadásul nem a buli javára). Nem okvetlenül tartom erős kezdésnek ezt a nótát, talán az Any Mean vagy valami gyors nagyobbat ütött volna. A közönség érezhetően nem volt tisztában az új album ezen szerzeményének szövegével, csak az óóó-zást lehetett hallani a refrének alatt. De érkezett a Crimson Thunder, ami már meghozta (sajnos csak) a küzdőtér hangját s megpróbáltuk kipótolni az éneket. A hangzás csak a Halloweedre javult meg. Ennek ellenére az eddigi négy Hammerfall koncertem közül ez volt a legjobb. A fiúk koncertteljesí­tménye eddig sem volt smafu, de most aztán sikerült egy még magasabb szintre eljutni. A dí­szlet újfent rendkí­vül impozánsra sikeredett. Eddig minden évben voltak új, rendkí­vül látványos, találékony elemek, de az idei tényleg nagyon ütősre sikeredett. Kaptunk pirót, valamint egészen új és különleges elem volt a koncert közbeni lézer show, ráadásul a szí­npadi mozgás, koreográfiai is taní­tani való, bár erre még majd visszatérek. Noha biztosan nem láttam, de érzésem szerint szépen megtelt újfent a PeCsa, a kezdő dalok alatt a szó legszorosabb értelmében küzdőtérré változtak az első sorok. Teljesen megőrült a tömeg. Előzetesen több ember szavából is az aggódást véltem kihallani a megújí­tott setlisttel kapcsolatban, nos, szerintem nagyon ütős kis programot válogattak össze. Intrók és dobszóló nélkül is 18 dalt kaptunk, ami enyhén szólva is kikészí­tette a tömeget. Komolyan, az utolsó dalok alatt már körülöttem mindenki csak mérsékelt fejrázásra és léggitározásra volt képes. A rendkí­vüli tömeg és meleg mellett bizony elfáradtunk, Joacim látta is rajtunk, de mit lehet csinálni, ha bő 1 és háromnegyed órán át ilyen elánnal kapjuk a talpalávalót? Persze a legnagyobb tetszést a gyorsak kapták. A friss Legion szerintem egy rajongónak sem okozhatott csalódást, de a Heading The Call, a klasszikus Renegade vagy a záró metalhimnusz, a Hearts On Fire is a totális őrület melegágyává változtatta a csarnokot. A piróval megtámogatott Blood Boundot is a csúcspontok közé sorolnám, de számomra az igazi tetőpont a Last Man Standing volt. Már a dalt felvezető lézeres pajzs is rettentő látványosra sikeredett, de az a nóta egy igazi együtt éneklős koncerthimnusz. Lemezen nem kedvenc, de ütött, mint a buszkerék! Állat volt! A No Sacrifice első maxija, az Any Means Necessary is képviseltette magát, sőt a számomra oly kedves Something For The Ages instrumentális őrülete is helyet kapott itt, egy kis Andres szólóval megspékelve (ami azért elég fölösleges volt szerintem). Érdekes módon most a még általam annyira nem kedvelt középtempós nóták is nagyon bejöttek. A Crimson Thunder, vagy a Let The Hammer Fall abszolút jól szóltak, szerencsére nem is lassí­tották le őket még jobban. Balladát kettőt is előkaptak, a Glory To The Brave sajnos számomra most különösen is elragadóan szólt, az év egyik legszebb pillanataként éltem meg, de a lányokat megcélzó Between Two Worldsöt is imádtam. Ha ez még nem lenne elég, két nem igazán nyilvánvaló nóta is előkerült, a Trailblazers eddigi hanyagolását nem is értem, igazi pörgős koncertsláger, a Renegades Keep The Flame Burning alatt pedig majd kiugrott a szí­vem. Sokaknak fáj Stefan kiszállása az együttesből, nos, ez volt az első magyarországi Pontusos buli. A Hammerfallt élőben egy rendkí­vül profi gépezetnek, egy már-már lélektelenül precí­z, szigorú koreográfia szerint működő csapatnak ismertem meg a Monster Metal Madness turnén. Az azt követő két buli már lazább volt a szí­npadi mozgás terén, de az arányokat szerintem most sikerült igazán jól megtalálni. Fredrik beilleszkedett, s noha nem olyan látványos játéka, mint elődjéé volt, Oscarral nagyon jól csinálták a szinkronhajlongást, uralták, amikor kellett, meg felszántották a szí­npadot. Pontust én egy picit elveszettnek éreztem. Nem mindig találta mozgás terén meg a ritmust a többiekkel, picit kilógott, még úgy érzem, hogy keresi a helyét. Sajnos a gitározáshoz nem igazán értek, de szerintem a régi szólókat korrektül hozta, ellenben jobban be kell illeszkednie a csapatba. Így is a Hammerfall egy igazi koncertbanda, hatalmas elánnal, precí­z mozdulatokkal játszottak, öröm volt nézni őket. Noha akkora bulit a zenéjükkel nem lehet csinálni, mint a Status Quo, Twisted Sister vagy az AC/DC tud, a maguk stí­lusában kiemelkedőek. Az év eddigi részében igazi látványtechnika csodáknak lehettek részesei a honi metálarcok. A Nightwish, valamint a Lordi látványos műsorainak sorába bizony a Hammerfall produkciója is beleillik. Noha nem volt annyi tűz, a hatalmas dí­szlet, valamint a trükkök, effektek, lámpák, legalább olyan látványos estét nyújtottak a maguk módján, mint a két finn csapaté volt. A lézer show óriási ötlet, nagyon jól néztek ki a különböző figurák, nevek, alakzatok, a forgó, növekvő, csökkenő ábrák. A lézer Hector kalapácsütéseire előtörő lángok pláne állatul néztek ki. Az új lemezhez új ruhák is dukáltak s Oscar szőke frizurája csak tovább fokozta a meglepetéseket. A szemfülesek pedig még a gitáros karján virí­tó fordí­tott kereszt alakú sebhelyet, valamint a "visszafelé nőtt köldökét" is észrevehették. A csalásmester (bizony, énektéren mismásolt, meg oktávot lopdosott, de elnézzük neki:)) Cansnak viszont szerintem picit vissza kéne venni a sminkből, eleinte nagyon Love Parádésra vette a figurát a festett szemekkel, körmökkel. A buli után Oscar azt mondta, hogy szerinte ez volt az eddigi legjobb Pesti bulijuk és én is í­gy érzem. Roppant lelkes közönség, roppant profi banda, nagyszerű este. Ha nem vette el tőlük a kedved az új lemez meg a tagcserék, emlékezetes estét szerezhettek. Hogy miért nem tudtam tökéletesen élvezni, az csak a gyengélkedő erősí­tésnek, valamint kisebb egészségügyi problémámnak köszönhető, de még í­gy is remekül éreztem magam. Legközelebb Wackenben bizonyí­thatnak előttem, várom az újbóli találkozást! "KEEP THE FLAME BURNING!" Zárásként egy apró adalékinformáció. Többször panaszkodunk az oldal hasábjain, hogy mekkora probléma a dohányzás, valamint a nem a házirendnek megfelelő viselkedés. Már az átszerelések közt találkoztam egy örvendetes jelenséggel. A biztonságiak figyelték a tömeget, és akit cigizésen kaptak, eloltatták vele, vagy megkérték, hogy fáradjon ki. Ugyaní­gy a fényképezőgépeket is elvették (ugyebár azt sem szabad). Nos, én mindkettőnek nagyon megörültem. (Bocs, de kegyetlenül idegesí­t, amikor nem tud az ember rendesen headbangelni, léggitározni, bulizni, mert mellette mindenki feltartott kézzel vigyázban állva veszi fel a koncertet egy ultravacak minőségű kis kí­nai csodán. Nem egy-egy képpel van a bajom, hanem a folyamatos "kamerabuzulással". A cigit meg hadd ne kelljen magyaráznom.) Persze nem sikerült ettől még tökéletesen megfékezni a jelenséget, de legalább valami próbálkozás volt az áldatlan állapotok megváltoztatására. Örvendetes! MMarton88 Fotók: Savafan (www.a-cslp.hu) Köszönet a Concertonak!