Egy "torokszorí­tó" élmény: Jeff Scott Soto Band, H.A.R.D., Snakebite, 2009.04.09. Budapest, Diesel.

"Nem tudom, mit hoz még ez az év, de egy biztos, a Tempestt és Jeff Scott Soto koncertjének ott van a hely az első ötben az év végén, a listámon. Nagyon sajnálhatja, aki kihagyta ezt a bulit, de van még remény, mert tényleg szí­vből megí­gérte visszajön..." Ezekkel a sorokkal fejezte be Szakáts Tibi barátom a tavalyi Tempestt, Jeff Scott Soto koncertről í­rott beszámolóját. Kis koncertszervezői segédletet igénybe véve a remek énekes állta szavát és picivel több, mint egy év után ismét a magyar deszkákon termett... Snakebite Mielőtt azonban ez megtörtént volna, a Lőrincz Kari vezette Snakebite lépett szí­npadra, hogy bő félórában akusztikus Whitesnake dalokkal szórakoztassa a közönséget. Mivel Magazinunk születésnapi rendezvényén Kari egy szál gitárral és remek hangjával akkora hangulatot varázsolt két Whitesnake dallal, amit nehéz szavakba önteni, nagyon kí­váncsi voltam milyen is egy Snakebite koncert. Általában kétféle tribute-ot szoktam megkülönböztetni. Az egyik az a fajta tökéletes, megtévesztésig hasonló tribute, amit mondjuk Jorn Lande csinál amikor Whitesnake dalokat énekel, vagy ahogyan Nils Patrick Johansson énekel Dio slágereket, valamint a csúcs, a Nils K. Rue előadásában megszólaló Mercyful Fate dalok. És van a másik fajta, ami ugyan nem mutat száz százalékos hasonlóságot, de az adott banda érzésvilágát és a rá jellemző hangulatot tudja megidézni. Nos, a Snakebite nálam az utóbbi kategóriába tartozik, hiszen Lőrincz Kari saját elmondása szerint nem akar David Coverdale lenni, hanem pusztán szeretne tisztelegni az emlí­tett fenomén munkássága előtt. Szerencsére ezt roppant jól teszi, és neki, valamint két társának Lencsés Balázsnak és Sziráki Lászlónak sikerült remek alaphangulatot varázsolnia a kezdetben maroknyi, ám későbbiekben szépen gyarapodó közönségnek. Nem is csoda, hiszen olyan klasszikusokat bujtattak akusztikus köntösbe, mint a Walking In The Shadow Of The Blues, a Love Aint No Stranger, a Fool For Your Lovin, és a kihagyhatatlan Here I Go Again. Ilyen dalokkal nem igazán lehet mellélőni, és a közönség reakciója is igazolta, hogy jó választás volt meghí­vni őket erre a bulira. Számomra a legnagyobb meglepetés és öröm a halhatatlan Soldier Of Fortune volt, amit hallgatva libabőrös lett a karom. Ami még nagy pozití­vuma volt ennek az előadásnak, hogy a kevés néző ellenére abszolút profin és lelkesen játszottak, sőt időnként még közönség énekeltetésre is sor került. Tényleg nem voltak kedvetlenek a srácok, látszott, hogy szí­vből csinálják azt amit csinálnak, és ez talán a legfontosabb a tribute zenekarok esetében. Összességében jó bemelegí­tés volt a Snakebite akusztikus programja, remélem még találkozom Velük, mert tényleg élményszámba megy az előadásuk. H.A.R.D. Az est második hazai fellépője a világszerte egyre ismertebb és elismertebb H.A.R.D. volt, akik újfent igazolták, hogy nem véletlen az a sok pozití­v kritika, ami mostanában éri őket. Nem akarok bántani senkit, de nagyon jó, hogy végre egy dallamos rock zenét játszó zenekar is elindult a világhí­rnév útján, hiszen eddig ez csak a keményebb, sötétebb muzsikát játszó bandáinkra volt ez jellemző. Félreértés ne essék, kedvelem például a Sear Bliss munkásságát vagy éppen maximális tisztelettel adózok Csihar Attila életműve előtt, de azért mégiscsak jobban kedvelem azt a fajta melodikusabb, a 80-as évek legendás bandái által "kitalált" hard rock muzsikát, amit a H.A.R.D. játszik. És mivel jómagam ennek a stí­lusnak vagyok elkötelezett és fanatikus hí­ve, roppant örömmel tölt el az a tény, hogy végre itthon is van egy ilyen stí­lusban mozgó csapat. Az meg már csak hab a tortán, hogy ezt kiválóan képzett, professzionális muzsikusok teszik, magas szí­nvonalon. A buli egy meglepetéssel indult, hiszen a készülő új nagylemezről érkezett egy vadonatúj dal, ami a Gotcha cí­met viseli. Hát valahogy í­gy kell kezdeni egy koncertet. Lendületes, pörgős kis nóta ez, kiváló billentyű szólóval ellátva, amiben a szemtelenül fiatal Szebényi Dani is megvillantja tudását és hát a dallamvilága sem utolsó. Akárcsak a Snakebite, a H.A.R.D. is roppant lelkesen ált neki a bulinak, a muzsikusokon látszott, hogy élvezik amit csinálnak, szépen be is mozogták a szí­npadot, pózoltak is rendesen, szóval a kiállás is teljesen rendben volt. Azt már eddig is tudta mindenki, hogy BZ hangi adottságaival (szinte) bármit el lehet énekelni, ezt már sok helyen be is bizonyí­totta (Wendigo, Stonehenge, After Crying) í­gy nem lepett meg, hogy ismét kiváló teljesí­tményt nyújtott a mikrofon mögött. Összekötő szövegeitől pedig nemes egyszerűséggel dőltem a röhögéstől, hihetetlenül jó humora van. A zenekar lelke és motorja Mirkovics "Zserbó" Gábor fiatalokat megszégyení­tő energiával és kedvvel játszott, öröm látni, hogy minden rendben van vele és újra ott van csúcs formában a szí­npadon. Csillik Zsolt játéka is csak süvegelést érdemel, Ő azok közé a gitárosok közé tartozik, akik képesek életet és í­zeket vinni a gitározásba, nem csak lejátsszak a nótákat és azzal kész is. Váry "Marciról sem túl sok újat lehet elmondani, mint mindig most is tökéletesen dobolt, és kamatoztatva remek énekhangját, a vokálozásba is besegí­tett. (Bár halkan megjegyezném, hogy picivel többet is elviseltem volna a vokálokból, főleg ha már ilyen jól éneklő emberekkel van tele a zenekar.) Az ifjú titán Szebényi Dani is szépen megtámogatta a refréneket, neki is jutott némi talentum az énekléshez, valamint rendelkezik nem kevés hangszeres tudással. Amikor hallottam, hogy egy akkor nem egészen 18 éves "srác" lesz a billentyűs, kissé szkeptikus voltam, de belátom tévedtem. A fiatalember remekül billentyűzik és énekel, és remélem nem haragszik meg, ha annyi kulisszatitkot elárulok, hogy készülő szólólemezéről a világon mindenhol fognak beszélni az emberek. Talán még a szí­npadi "viselkedésben" kéne változnia, vagyis inkább jobban fel kéne oldódnia, de ezt í­rjuk még kevesebb koncert rutin számlájára. Az új nótán kí­vül természetesen az egyre több országban remek kritikákat kapó Traveler album dalai alkották a műsort, köztük olyan kiváló nóták, mint az erőteljes mozgásra ingerlő, feszes középtempós Two Hearts, a fogós énektémákkal telepakolt Traveler, aminek szövege leginkább megidézi bennem az amerikai melodic rock bandák emlékét. A sörözésre, borozásra buzdí­tó Troublemaker is elhangzott, mint a rock and roll életformát népszerűsí­tő nóta, és borí­tékolható, hogy a sörimádó angol közönség a Z Rock fesztiválon nagy örömmel fogja fogadni. Természetesen a Beau Hill producer legenda által újrakevert dalokat sem lehet kihagyni a műsorból, hiszen ha már egy ilyen kaliberű zseni felfigyelt rájuk (akinek hozzáértését megkérdőjelezni nem lehet), akkor illik eljátszani is ezeket. A Stayt hallgatva újfent elismeréssel adóztam a banda dalszerző képességei előtt, ilyen fogós és magával ragadó refrénekért szeretem én ezt a fajta muzsikát. A banda himnuszaként is felfogható Rock Is My Name zárta a sort, ami tökéletes befejezése volt az estének. A közönség vette a lapot, hangot is adott ennek, jó volt látni, hogyha nem is túl nagy számban, de vannak még hí­vei a dallamos hard rock zenének kis hazánkban. Ennél több azt hiszem nem is kell egy jól sikerült estéhez, melynek ekkor még korántsem volt vége, hiszen érkezett a fő attrakció is a világ egyik legjobb énekesének személyében. JLT Jeff Scott Soto Band Az előjelek picit aggasztóak voltak. Soto torokgyulladással küszködve érkezett Budapestre, ezért a délutánt pihenő üzemmódban töltötte. Amikor a H.A.R.D. remek programja után a szí­npadon termett, elsőre az ugrott be, hogy biztos csak kacsa volt a betegségről elterjedt hí­r. A legutóbbi Beautiful Mess cí­mű album 21th Century cí­mű dalával bekezdő énekes olyan vehemenciával indí­totta meg a bulit, hogy az egészségügyi probléma az utolsó dolog volt, ami eszembe jutott róla. Sokan húzták le az új korongot, mondván "tiszta popzene", "vödör nyál", stb. Bár a koncerten sem váltak a dalok kőkemény, "őszinte metállá", jóval húzósabban és egy nagy adag "dög" hozzápakolásával keltek életre a dalok, melyekből jó néhány elhangzott az este folyamán. Soto az első nóta alatt gitárral kezében hódí­totta meg a közönséget, melynek hölgy tagjain azonnal láthatóak voltak a letaglózottság jelei. Sőt...! Nem csak rajtuk! Az a helyzet, hogy ami Jeff szí­npadra lépésekor elsőre megfogja az embert, az az őrületes karizmája. Meg ki sem nyitja a száját, még azt sem tudjuk, hogy a torokfájás milyen hatással volt rá, de már levett minket a lábunkról. Már ránézésre is igazi, vérbeli rockénekes, aki egy laza hajrázással elintézi a közönség meghódí­tása cí­mű fejezetet. De azért persze elsősorban mindenki a hangokért fáradt el a Dieselbe. Azokból pedig nem volt hiány. Sokszor néztünk össze a koncert alatt: Hogy lehet í­gy énekelni, amikor az ember beteg? Nem tudom, de az biztos, hogy Jeff jól láthatóan folyamatos küzdelmet ví­vott a betegséggel, melynek minden menetét megnyerte. Az persze érezhető volt, hogy a műsor főleg "torokbarát" dalokból lett összeállí­tva, de ez ebben az esetben ez teljesen természetes. A műsor közepe felé az ős Soto rajongókon is úrrá lett az izgalom. Több, a Malmsteen korszakot éltető bekiabálás hatására a zenekar belekezdett a gitáros, Marching Out albumán található I'm a Viking cí­mű dalba. Soto nagy mosolygás közepette kezdte el énekelni a nótát, de körülbelül a dal harmadánál le is fújta a közönségből óriási ovációt kiváltó darab interpretálását. Érezte, hogy "ez most nem fog menni", vagy egyszerűen csak nem akart a múltba révedni? Nem tudom. Mindenesetre csodálatos néhány másodperc volt, melyet nem csak mi, hanem a kí­sérő csapat is nagyon élvezett. A zenekar, amelynek tagjairól csak felsőfokon lehet "megemlékezni." Két arc a tavalyi buliról már ismerős lehetett. A doboknál a Tempestt kölyökképű "ritmus királya" Edu Cominato ült, az egyik gitár tulajdonosában pedig a brazil zenekar énekesét, (!!!) BJt tisztelhettük. Remekül gitározott, időnként billentyűzött és a koncert egy emelkedett pillanatában még egy Journey nótát is magáévá tett, mely a mellettem álló H.A.R.D. zenekar gitárosát, Csillik Zsoltot is aktí­v üvöltésre késztetett. A másik gitáron egy nem kevésbé nagyhí­rű muzsikus villogtatta tehetségét. A Mago de Oz egykori gitárosa, Jorge Salan bűvölte a húrokat, játékával elégedett mosolyokat és erős fejrázást váltva ki a nézőkből. A JSS band negyedig "eleme", a spanyol Tako zenekar tagja, Fernando Mainer volt, kinek precí­z bőgőzése sem adott okot elégedetlenségre. Sotoval kapcsolatban sokan szokták emlegetni, hogy túl sok dalt játszik mások műsorából. A tavalyi koncerten is hallhattunk feldolgozásokat bőven, az idén pedig egy egész blokkot kaptunk a művész kedvenceiből. Engem egyáltalán nem zavar az "idegen tollak" erőteljes használata. Sőt! Kifejezetten bele tudtam borzongani a remek Madonna feldolgozásba, és végzetes sátáni üvöltés hagyta el torkomat (már megint) a Rocksztár cí­mű filmből ismert Stand up and shout hallatán! Soto ars poeticája a zene műfaji határok nélküli szeretete, ezért tudja kedvenceit a maga képére formálni. A koncertnek ez a része egyébként kí­sértetiesen visszahozta azt a házibuli hangulatot, melyet a tavalyi buli után tulajdonképpen már vártunk. Egyik dalból szinte átfolytunk a másikba, néha csak 10 másodperces í­zelí­tőt kapva belőlük. Majdnem két órát volt szí­npadon Jeff Scott Soto, kinek koncertje után valamit megí­gértem magamnak. Amikor a Journeybe került, én - mint a zenekar nagy rajongója - a HRM hasábjain rendszeresen két véleményemnek adtam hangot. Az egyik az volt, hogy Soto-nak semmi keresni valója a Journeyben, a másik pedig az, hogy azért nincs, mert nem rendelkezik az odaillő adottságokkal, és nem elég jó a feladathoz. Itt az ideje, hogy részben megváltoztassam a véleményem. Jeff Scott Sotonak valóban semmi keresni valója nincs a Journeyben. De nem azért, mert nem elég jó a feladathoz, hanem azért, mert túl jó (értsd: jóval sokoldalúbb) hozzá! Remélem, még lesz szerencsénk találkozni vele! Brinyó fotók: Pearl69 Köszönet a Livesoundnak!