Az első európai rajongó: David Allan Coe, Blackberry Smoke - 2009.03.20.

írta Hard Rock Magazin | 2009.03.29.

Az esetek nagy többségében tartjuk a stí­lushatárokat és azt a zenei világot, amit a Hard Rock Magazin indulásánál célul tűztünk ki, de időnként elkalandozunk más zenei irányok felé, ha csak érintőlegesen is. Redneck IMI barátunk legutóbb egy nagy country-legenda buliját nézte meg; ha abból indulunk ki, hogy David Allan Coe nagy rajongója a Pantera-nak és Dimebaggel is készí­tett közös albumot, talán mégsem mentünk annyira messzire, ráadásul a koncert estéjén a Blackberry Smoke zenekar egy magyar vonatkozású, zenetörténelmi jelentőséggel bí­ró kijelentést is tett, igaz ezt már a buli után, a bárban... Szakáts Tibor Az ember fia sohasem tudhatja, mit hoz a sors az életében és azok milyen hatással lesznek rá. Húszas éveimben, ha valaki azt mondta nekem, a lóhajú bőrgatyásnak, hogy country, akkor gúnyosan azt mondtam "Miki manó, mesélj nekünk", majd a fiatalság magabiztosságával betoltam a levehető fülű MK27-es magnómba egy KISS kazettát és egy tockos kí­séretében elmagyaráztam újdonsült country-s barátomnak, mi a zene. Azóta már a negyvenes éveimet taposom és sokkal nyitottabb lett a zenei í­zlésem. Először talán a Cinderella második lemezénél figyeltem fel a country zene értékeire, persze az még dögös rock zenébe volt ágyazva. Az élet úgy hozta, hogy viszonylag korán átruccanhattam Kanadába, ahol aztán szembe tálaltam magam a country zene gyönyöreivel. Be is sokalltam tőle rendesen, de arra jó volt, hogy rájöjjek, ezen az oldalon nem a Miki manós country-t nyomják. Hosszú szünet után megint "erre az oldalra" vetett az élet, majd egy rövid, 3 éves New York-i súlyosság után lekerültem "redneck földre", ahol is a tudtomon kí­vül elkezdett bekebelezni a "southern feeling", amihez ugye szorosan hozzátartozik a country zene szeretete is. Az új melóhelyen én voltam a "kopasz", í­gy a rádióhoz csak egy "shotgun" lövést megkockáztatva nyúlhattam. Nem cifrázom tovább, egész nap country ment, aminek az lett az eredménye, hogy a rock koncertek mellett ma már számolatlanul járok country koncertekre is. Vannak kedvenceim is, mint Trace Adkins és a Brooks And Dunn, akiket már többször megnéztem. Persze vannak olyan legendák is, mint David Allan Coe, akiket kötelező megnézni, ha ilyen közel hozza őket hozzám a sors. De ne ugorjunk ekkorát, mert előtte azért volt még egy banda, ami nem gyengén a szí­vembe lopta magát a tavalyi ZZ Top turné nyitó bandájaként. Az igazat megvallva, legenda ide vagy oda, én azt hiszem, inkább a Blackberry Smoke-ért jöttem. Blackberry Smoke A tavalyi “szerelembeesés" óta kajtatok az atlantai srácok után és nem is kí­nálkozhatott volna jobb alkalom, hogy lássam Őket, mint ez a turné David Allan Coe-val. Asheville-t, a koncert helyszí­nét “csak" az Appalache-hegység választja el a lakóhelyemtől, amin csodálatos panorámával megáldott út vezet át. Mivel egy kicsit elidőztem a táj szépségében, épp, hogy időben estem be a hangulatos kis klubba, ami már zsúfolásig meg volt töltve. Nem kis furfanggal sikerült előrébb tolakodnom, ami itt amúgy nem szokás. Aránylag jó helyen vártam a kezdést, ami pillanatokon belül meg is történt. Mint egy jól lakott napközis, vigyorogva álltam és élveztem a rég várt találkozást az újdonsült kedvenceimmel. Nyitásnak az Up In Smoke-ot választották, ami egy igen jól sikerült darab az utolsó EP-jükről. Imádom ezt a dalt, mert minden megtálalható benne, aminek egy igazi "southern" nótában lennie kell: dörmögő basszus futam után egy füstös riff és ami teljessé teszi az egészet, az énekes tipikus "hillbilly"-s hangja. Egyszerűen megtekeredett a mosoly a fejem körül, akkora volt a nótában a "southern feeling". A banda magasan legjobb száma volt a nyitány. Egyébként szemmel láthatóan odafigyeltek a megjelenésre az együttes tagjai; jó volt a szí­npadra nézni, mert fazonilag is topon voltak a redneckek. Különösen igaz volt ez a dobos, Brit Turner személyére, aki egy olyan őrült fickó, amilyet nem minden nap lát az ember fia, az szent. A koncert egy kicsit visszavett a lendületből és inkább a country-s témák kerültek előtérbe, a fiatalok azonban ebben is otthon voltak. Ezek közül is legjobban a Lesson In A Bottle tetszett, aminek - nem győzőm megint hangsúlyozni -, akkora, de akkora déli "feelingje" volt, hogy pestiesen szólva odab...zott. Nem ismertem a számot, de a végére már Velük énekeltem a refrént. Kicsit lassabb tempóban haladtunk tovább a country-s témákban az Another Chance cí­mű dallal, amibe azért már blues-os elemek is befigyeltek, sőt egy szóló keretében még egy pofagyalu is előkerült. Tudatosan vagy csak véletlenül, de a blues-os témák felé sodródtunk a Restless nótával, ahol az énekes, Charlie Starr megmutatta, hogy az éneklés mellett a gitározáshoz is ért. Ahogy Szakáts úr mondta nekem valamelyik nap, amikor egy gitárosról beszéltünk: "a fickónak benne van a blues a kezében". Ennek ellenére biztosra mondhatom, hogy nem Charlie Starr a világ legjobb blues gitárosa, de a "feelingjét" nem veri nálam senki, az tuti. Sajnos a fiúk még mindig csak szerényen előzenekaroskodnak, í­gy a rövid program végére maradtak a húzósabb, rockos számok, természetesen country-val vegyí­tve. A koncert legvégén persze az egyik, errefelé már igen elterjedt “slágerüket"játszották, amiből kifolyólag lett is hangulat. A Son Of The Bourbon olyan dal, amire mindenkinek rá kell keresnie, ha csak kicsit is szereti ezt a stí­lust, ugyanis nemcsak a zene, a szöveg is ütős! Ráadásul érthető még az angolul kevésbé tudóknak is. Hatalmas nóta!! De csak szigorúan "southern" rajongóknak!!!! Ahogy egy igen szép darab, "több füle van, mint foga" redneck menyecske mondta: "ez a South Rock N Roll All Nite-ja" . Egy kis segí­tség (- szerk.) A szünetben sikerült rájuk tálalnom és legnagyobb meglepetésemre az énekes emlékezett rám a ZZ top turnéról. Na, ennek az lett a következménye, hogy több sör kí­séretében hivatalosan is engem kiáltottak ki az első európai rajongójuknak. Egyébként, ha valakinek kedve támadna egy kis redneck muzsikához, akkor első kézből adhatom az infót, hogy december környékén meghí­vást kaptak egy európai turnéra, amitől teljesen feldobódtak. Addig tartott a jókedv az öltözőben, mí­g majdnem lekéstem David Allan Coe kezdését. Ezt azért Blackberry-ék is megnézik minden este. David Allan Coe Tegye fel a kezét az, aki valaha is végig hallgatott egy David Allan Coe lemezt. Senki!!! Nem lepődők meg, én sem hallgattam végig még soha. Valahogy ez már nekem is túl country. Ha esetleg valakinek nem ugrik be, kis is ez a figura, annak ajánlom a Rebel Meets Rebel albumot, ahol is a Pantera zenészei kí­sérik az öreget. Persze, mint ahogy azt már emlí­tettem, az élő legendákat kötelező megnézni, í­gy nem kis izgalommal vártam a nyitányt. Meglepetésemre azonban úgy kellett bekí­sérni az öreget a szí­npadra, akit a valaha látott leggázosabb mullet hajjal bí­ró “ápoló" kí­sért figyelemmel a koncert ideje alatt. A másik meglepetés a felállás volt: dob és három gitár, basszus sehol. Igaz, később bebizonyosodott, hogy a stí­lusból adódóan nem is kellett volna, hogy legyen. A fogadtatás valami dobhártyarepesztő volt, de hát ez alapból kijár egy ilyen ikonnak. Az öreg egy Hell Yeah-vel köszöntötte az egybegyűlteket, majd megkérdezte, ki ült már börtönben. Irdatlan "kézerdő" lendült a magasba, úgyhogy két kézzel én is gyorsan magasba tartottam a fotó masinámat, nehogy valaki megtálaljon a "szüzességem" miatt. Ekkor már sejtettem valamit, de erről inkább később. A furcsa kis bevezető után az öreg belekezdett egyik, - milyen meglepő - börtönben í­rt remekművébe. Ez í­gy kezdésnek még el is ment, de később rá kellett jönnöm, hogy itt alig lesz változás. Igazából nem vártam gitártépést és szí­npadi show-t sem, de azért erre a három-négy akkordból álló prüntyögésre sem számí­tottam. De miben rejlik akkor az öreg hatalmas sikere? Igen, igaza van a kedves olvasónak, aki kitalálta, hogy itt bizony a szövegvilág dominál, amiben a "fuck" és a "kiss my ass" olyan sűrűn használt szófordulat, mint nálunk az igen vagy a nem. Persze már a koncert elején igyekezett gyorsan leszögezni az öreg, hogy Ő imádja a Pantera-s fickókat, kivéve Philt, de náluk is jobban bí­rja Kid Rockot, úgyhogy a rajtuk kí­vül létező összes zenész egy hatalmas cuppanós csókkal illetheti a ragyás seggének mélyebb pontját. Ugyanezt megteheti "a Csoki" is. Értetlenkedve néztem körül, amikor is az egyik vörös nyakú hatalmasat röhögve ordí­totta, hogy bizony az övét is megcsókolhatja az újdonsült elnök. Leesett a tantusz... Persze, ezeken még én is röhögtem, ha már a zenei fikcsik nem kötöttek le. Hogy a zenéről is "beszéljünk", volt itt azért egy-két szerzemény, ami még nekem is tetszett. Ilyen volt a Longhaired Redneck és a Son Of The Southis, ami ugyan igen, de igen jó darab, sajnos nem elég jó ahhoz, hogy egy teljes estét eladjon. Számomra a zenészek nem igazán ütötték meg az élvonalat, de ez lehet, hogy az én hozzáállásom hibája. A tudásukat nem merném kritizálni, de a hozzáállásukat annál inkább. Unott, fáradt és izzadságszagú volt a teljesí­tményük. Az öreg, még í­gy aggastyán korban is köröket vert zenésztársaira. Valószí­nűleg a témákat már kisujjból rázta ki, sőt a hangja is rendben volt, de a fene vigye el, a parókáját igazán otthon hagyhatta volna. Tudom, hogy egy idő után minden elkopik, nekem is seggig ér már lassan a homlokom, de a kí­sérletek arra, hogy visszahozzuk, ami elmúlt, néha giccses paródiába tudnak átcsapni. Persze, mint már annyiszor, ezzel a véleménnyel is egyedül maradtam, mert rajtam kí­vül senkit nem érdekelt, hogy rafiából van a haja az öregnek. Mí­g azon gondolkodtam, hogy talán mennem kéne, addigra sor került egy gitárcserére, aminek a következményeként szinte szétrobbant a klub; egy déli zászlós gityó került az öreg kezébe, amitől kellemesen bevadult a nép. Mintha újból az 1860-as években lezajlott amerikai polgárháborúba, az észak-dél háborúba kerültem volna. A bekiabálások és bizonyos kí­vánságok újra rendesen a régi időkre hajaztak. Na itt volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy mindjárt betolnak egy lángoló keresztet a szí­npadra és a bárban látott, karjukon K.K.K. feliratú tetoválást viselő “rajongók" egyike fehér csuklyában a fején jelenik meg a szí­npadon. Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy sok koncerthelyszí­nen megfordultam már a nagyvilágban, de valószí­nű, ezt az érzést nem felejtem el egy darabig, amit akkor ott éreztem. Ilyeneket eddig csak filmen láttam. Nagy sokára és egy gallon sörrel nyakon öntve tereltem vissza a figyelmem a szí­npad felé, ahol is éppen egy seggfej sheriffről danolászott a legenda. Meglepetésemre egy Willie Nelson szám is terí­tékre került, ami csak azért volt meglepetés, mert Johnny Cash-sel egyetemben Ő sem kerülte el a seggfej jelzőt. Na, ebben a nagyobbik fia, aki szintén a banda tagja, el is engedett egy kellemes szólót, amit majd öt percig ünnepeltetett az apu. Az ünneplés közepette elindultam a kijárat felé, ahol összefutottam a Smoke-os fiúkkal, akik meginvitáltak egy másik bárba. Nem kellett kétszer mondani, velük tartottam, í­gy lemaradtam egy legenda koncertjének végéről. Igazából pár éve azt se tudtam, ki David Allan Coe, de í­gy, hogy most már tudom, azt kell, mondjam erre a fajta zenére, nem elég csak szeretni ezt a műfajt, mint ahogy azt én, zöldfülű próbálom rajongva, EHHEZ BIZONY IDE KELL SZÜLETNI!!!! Redneck IMI, Szöcske UI:Azóta utánanéztem Coe munkásságának és azt kell, hogy mondjam, majdnem minden jobb volt, mint a koncerten. A régi klippeken a zenekar létszáma a duplája volt és a lehallgatott számok is jobban ütöttek, mint a bulin. Valószí­nű, hogy sok zenésztársával egyetemben az öreg sem tudja abbahagyni a muzsikálást, ami ugyan nem baj, de néha bizony a szí­nvonal rovására megy! Ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, hatalmas élmény volt ez a koncert, mert ilyen körí­tést tényleg csak filmeken láttam eddig. Na és persze ki kell, hogy emeljem a Blackberry Smoke-ot, mert tulajdonképpen miattuk indultam útnak. Fotók: Redneck IMI