MyLORD, hódolóiddá lettünk! : Jon Lord, 2009. 03.04. Müpa, 03.05. Millenáris Teátrum

írta Hard Rock Magazin | 2009.03.20.

Amikor tavaly év végén megtudtam, hogy kedves barátunknak Bogdannak, a Livesound koncertszervezőjének sikerült konfirmálnia a Jon Lord koncertet, nem akartam hinni a füleimnek. Szinte elképzelhetetlen volt számomra hogy láthatom és hallhatom azt a művészt, akinek sajátos billentyűfutamai oly nagy hatással voltak rám - a mára már a paragrafusok árnyékába szorult - versenyzongorista pályafutásom alatt, és akinek "mély bí­bor" játéka édesapám jóvoltából már a járókában pelenkatáncra késztetett... Az első találkozás... (március 4. Művészetek Palotája) ...Az emberek nyüzsgően óriási "hangyabolyához" volt már hasonlatos a Művészetek Palotája, amikor a budapesti közlekedés és parkolás izgalmain túljutva végre megérkeztünk oda. Némi tétova keresgélést követően elfoglaltuk helyeinket, hogy aztán annál nagyobb nyugalommal adhassuk át magunkat a csodának, amire nem is kellett sokat várni... Este nyolc óra után pár perccel az Óbudai Danubia Szimfonikus Zenekar tolmácsolásában felcsendült Jon Lord munkásságának legelső, egyben talán legambiciózusabb munkája, a Concerto for Group and Orchestra. A londoni Royal Albert Hallban idén negyven éve! bemutatott mű nemcsak a Deep Purple és Jon Lord munkásságának volt mérföldköve, hanem egyúttal az újkori zenetörténetnek is ez volt az első olyan vállalkozása, amikor a rock illetve komoly zenét egy szimfonikus és egy rockzenekar házasí­tásával próbálták meg egyesí­teni, teszem hozzá akkora sikerrel, hogy azóta sem tudta igazán túlszárnyalni senki. A hegedűk és csellók kezdeti halk morajlását egyre erőteljesebb crescendo révén fortissimo-n felváltó nagyzenekari bevezetőt követően Jon Lord és a magyar Deep Purple Cover Band, a Cry Free úgy játszotta a fő zenei témát felváltva a szimfonikus zenekarral, hogy a zenei kérdezz-felelek kisvártatva a szólisták és a zenekar szí­npadi versengésébe csapott át. Nem is bí­rta ezt a zenei feszültséget ülve elviselni a mester, állva zúzta a hammondra azokat a futamokat, amiknek rockosan "ordí­tó" szavára lágy könnyedséggel válaszolt a gyönyörű lengyel musical énekesnő Kasia Laska, és karcolt oda hangjával Steve Balsamo angol énekes. Igen, csak odakarcolt, mert ugyan egy kivételesen tehetséges és tisztán éneklő énekest ismerhettünk meg Balsamo személyében, hangja inkább alkalmas musicalek éneklésére, mintsem annak az erőnek a közvetí­tésére, ami a rock zene köntösébe öltöztetve hivatott tükrözni a hatvanas és hetvenes évek fordulóján élő lázadó, buja ifjúság harcát a "szimfonikusan" konzervatí­v korosztály ellen. Annyira elmerültem ebbéli gondolataimban, hogy észre sem vettem, ahogyan Jon Lord, a Cry Free és a zenekar versengése átfordult a komolyzenei nyelven sinfonia concertante-ra emlékeztető olyan együttműködésbe, melynél ugyan a hammond orgona Lordos mennydörgései már elültek, de a billentyűjáték dominanciája még mindig a felszí­nen maradt. Ehhez az energiával teli billentyűjátékhoz biztosí­tott a Danubia Rácz Márton vezényletével egy sűrű szövésű, füstölő gyantáktól és forte-vonásoktól mentes, de tartással teli aláfestést. Szinte hallható volt, amennyire magáénak érezte a Danubia zenekar a Concerto "szí­npadra állí­tásának" feladatát, hogy a zenészek milyen oldottan, csak a zenére ráhangolódva játszottak, ahogy együtt lélegeztek Lorddal és a Cry Free-vel. Tetszett is Lord mesternek a zenekar játéka; döbbenetes volt látni, ahogyan együtt hullámozott, rezdült Lord minden egyes arcizma a zenészek által életre keltett dallamokkal, ahogyan mosollyal nyugtázta az általa több évtizede megfogalmazott gondolatok dallamtesteinek megszületését. Olyan örömzenélés volt ez, mely úgy hömpölygött át a Concerto harmadik tételébe pergős és feszes tempót diktálva, hogy még a Cry Free dobosának, Tatai Tamásnak az egyébként kiváló dobszólója sem tudta feltartóztatni a trombiták erőteljes fanfárja mellett a katarzis felé robogó zenei sodrást. Jon Lord hammond-játéka és a Cry Free által megtestesí­tett rockélmény egy igazi zenekari "Concerto"-ban oldódott fel, hogy megkapjuk a rock- és a nagyzenekari hangzás egy igen kivételes elegyét. Ekkor már Lord sem bí­rt magával; hol felállva, hol ugyanazzal a lendülettel a zongoraszékre visszahuppanva, tenyerének a hammond klaviatúráján való többszöri oda-vissza húzogatásával elért tipikus hammond-hangzást "bőgetve" tette nyilvánvalóvá, hogy maga is egy katarzis-élmény részese. Óriási tapsvihart, majd egy negyed órás pihenőt követően tért vissza Lord a koncert második részére, hogy pillanatnyi betekintést nyerhessünk belső világába, érzéseibe a Pictures of Home cí­mű, 1972-ben komponált művén keresztül. Bánatomra ez volt az est folyamán az egyetlen dal, melyben a Cry Free énekese, Scholtz Attila megcsillogtathatta a már emlí­tett Steve Balsamo-énál markánsabb és rockosabb énekhangját. Persze örülök, hogy egyáltalán hallhattam Őt Lord Maiorral egy szí­npadon, de biztos vagyok benne, hogy Attila hangja hí­vebben tükrözte volna az este folyamán elhangzott dalokban izzó rockos, lázadó vonalat, mint ahogyan az Balsamo hangján keresztül eljutott a nagyérdeműhöz. Nem hagyhatom ki, hogy megemlí­tsem Lee Olivér nevét is, akinek e dalban tapasztalt gitárjátéka azt hiszem, a kételkedők számára is egyértelművé tette, hogy joggal játszott a Mesterrel egy szí­npadon. Mí­g a One from the Meadow cí­mű dallal Kasia Laska énekesnő bársonyosan lágy hangjának és Jon Lord csilingelően vidám zongorajátékának szárnyán a napsütötte mezők szikrázó varázsába repülhetett a közönség, addig a Sarabande album cí­madó dalával a mór gyökereken szárba szökkent latinos dallamok bujaságába utazhatott a nagyérdemű, Lordnak a flamenco táncosok cipőinek kopogását megidéző kattogó, pattogó billentyűjátéka és a Danubia zenekar keletiesen fűszeres zenei aláfestése mellett. Tökéletes kivezetés volt ebből az erotikus túlfűtöttségből a Lord gyönyörűen pontos zongorajátékát a gordonka ölelésébe bújtató Pictured Within Steve Balsamo előadásában, amely a saját dallamon és szövegen keresztül talán a leghűebben tükrözte Lordnak a világgal kapcsolatos gondolatait, érzéseit. A The Telemann Experiment, csörgőhangszerek izgő-mozgó kerregésével aláfestett pattogó zongorajátékát az elvesztés fájó szomorúsága fojtotta a cselló mély sí­rásába a Kasia Laska által előadott Wait While cí­mű dalban. A kimerí­tő fájdalom után szinte követhetetlen volt számomra az az éles váltás, ahogy Lord visszapattant a hammond-orgona mellé, hogy Lee Olivér gitárszólójának, Scholtz Attila afrikai táncokat idéző kongázásának kí­séretében, valamint a Danubia Szimfonikus Zenekar közreműködése mellett a koncert záró "akkordjaként" eljátssza a teremben újra derült zenei hangulatot varázsoló Gigue cí­mű opuszt a Sarabande albumról. Leí­rhatatlanul emelkedett hangulat, valami olyan őszinte öröm, "szerelmes" bizsergés uralkodott a Művészetek Palotájában, amit azt hiszem, hogy még sohasem éltem át. Az egész közönség, a karzatokban, páholyokban ülők, mind felálltak és úgy ünnepelték, tapsolták Jon Lordot, ezt a számomra végtelenül szimpatikus embert. A ráadásban a már-már fokozhatatlannak tűnő hangulatot a Bartók: Román népi táncok cí­mű műve által ihletett, oboával megbolondí­tott keleties í­zű Bourree fokozta, a Sarabande albumról. Az estére azonban az 1969-es Child in Time nagyzenekari, Lee Olivér élvezetes szólójával, Steve Balsamo Ian Gillani regisztereket megközelí­tő és Kasia Laska énekével megtámogatott előadásával fűszerezett és Jon Lord utánozhatatlanul virtuóz hammond-játékával eljátszott fúziós változata tette fel a koronát. Azt hiszem, hogy ezen az estén egy csodát éltem át és talán nem én vagyok az egyetlen, aki í­gy érzek. Reménykedem benne, hogy még egyszer részesévé válhatok ennek a földöntúli érzésnek, mert információim szerint a hammond-orgonázás Lordja, Jon olyan jól érezte magát kis hazánkban, hogy a jövőben újfent meg kí­vánja örvendeztetni a magyar zenerajongók közönségét. Szöcske Másnap, más helyen.. (március 5. Millenáris Teátrum) Képtelen lettem volna kihagyni a második estét! Már az első előadás előtt elhatároztam, hogy a valószí­nűsí­thetően káprázatos élményadag, és a két koncert esetleges különbségeinek felmérése okán bejelentkezem az ismétlésre is. A Millenáris Teátrumban lezajlott este zeneileg ugyan azt a varázslatot hozta, melyet Szöcske kollegina már a fentiekben alaposan kivesézett, ezért most inkább azokra az eltérésekre hí­vnám fel a figyelmet, melyek a körülmények különbözőségének voltak betudhatóak. Érezhető volt a zenészeken az előző este fergeteges sikere. Ruházatukban és viselkedésükben is lazábban, több mosollyal az arcukon játszottak. Az előadás szí­nvonala tökéletesen megegyezett a Müpában lezajlottéval, talán a hangzás volt egy árnyalatnyit "haloványabb", de úgy gondolom, ez egyértelműen annak volt köszönhető, hogy a Művészetek Palotája világszinten is elismert akusztikáját lehetetlen egy másik helyszí­nen rekonstruálni. Ettől függetlenül, - főként látva az előző koncertről lemaradt Pearl kolléga sűrűn bepárásodó szemöldökét - hibátlannak, zseniálisnak volt mondható a repeta is. Minden tökéletes lett volna, ha nem jelenik meg az a fránya emberi tényező és nem "foglal helyet a sorok között". Sajnos megtette...Már a Concerto legelején, amikor szépen fokozatosan lépnek be a hangszerek, szisszent mögöttünk egy sörös doboz, majd hamarosan elkezdett zörögni egy nylon zacskó, melyből kiáramló szaganyag alapján egyértelmű volt, hogy valamilyen hússal töltött péksütemény "gondolta úgy", Jon Lord remekműve a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy megismerje a nagyvilágot. A "nyüzsi" és a "mikó lesz mán vége ennek a bazseválásnak" tartalmú társalgás továbbra is megmaradt, sőt a tapintatlanság odáig fokozódott, hogy egy önjelölt, minden ritmusérzék hí­ján lévő "dobos", kezével térdén kalimpálva, lábával pedig folyamatosan széksorunkat rugdosva jelezte, hogy ő most "élményben van", és í­gy feljogosí­tva érzi magát arra, hogy az előtte ülő 20-30 ember szórakozását megpróbálja elrontani. Természetesen nem azt várom el, hogy mindenki vigyázz ülésben nézzen végig egy koncertet, - mi sem ezt tettük, - de azt egy ilyen előadás élvezete közben figyelembe kéne venni, hogy itt nem egy rock koncertről, hanem egy annál sokkal komplexebb zenei élményről van szó, melynek élvezetét nagyban befolyásolhatja, hogy a néző, hallgató milyen zajokra és zavaró tényezőkre kénytelen odafigyelni. Mindent összevetve egyértelművé vált számomra, hogy ez a produkció Budapesten csak a Művészetek Palotájában tud kiteljesedni, ahol a mű és a hely kölcsönhatása révén a közönség is fel tud nőni a feladathoz és az eseménynek, de főként nézőtársainak is meg tudja adni a kellő tiszteletet. Kí­vánom minden kedves olvasónknak, hogy a következő alkalommal legyen módja találkozni ezzel a csodálatos előadással! Brinyó Képek: Pearl 69, Brinyó Köszönet ezért a kivételes élményért a LiveSoundnak!